Igehirdetés 2013. május 19. Pünkösd
Miért nem vagyunk ateisták?
Lekció: Csel 2,1-13
Textus: Csel 2,11
„….halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek Isten felséges dolgairól…!”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Atyánk, köszönjük, hogy elhoztad ezt az új pünkösdi ünnepet, amikor ismét téged dicsér a virágok tarkasága és a madarak éneke, de téged dicsér a mi emberi szívünk és imádságunk is, mert ajándékozó Isten vagy, aki közlöd velünk önmagadat, az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét, aki tőled, az Atyától és Jézus Krisztustól, a Fiútól egyenlőképpen származik. Jövel, Szentlélek Isten, töltsd be szíveinket, és újítsd meg életünket! Ha te eljössz, akkor minden megváltozik: a bűnös megtisztul, az erőtlen erőt kap, a vakok szemei megnyílnak, és a halottak feltámadnak. Kérjük ezt a te nagy erődet, különösen a bűnösöknek, hogy megtérve megújulhasson életük, a testileg vagy lelkileg beteg számára, hogy meggyógyuljanak, és a gyászoló testvéreinknek, hogy vigasztalást találjanak. Nincs nálad lehetetlen Urunk, aki magad az örök Lélek vagy, jöjj el hát, járd át a szívünket és újíts meg mindnyájunkat! Ámen.
Igehirdetés
A pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe: arra emlékezünk, miként jött el a Vigasztaló az első keresztyénekhez, s miként változtatta meg életüket. Emberek, akik rettegve bujkáltak Jeruzsálemben, nehogy őket is kivégezzék, mint mesterüket, Jézust, egyszer csak megbátorodtak és kimenve az utcára hirdették a Feltámadottat, mert eljött hozzájuk az ő Lelke. Ez a Lélek elsöpört félelmet, elválasztó gátakat, és egybekapcsolt egymástól nagyon is távoli embereket – mindnyájan megtapasztalták Isten jelenvalóságát. Amikor tehát a Szentlélekről beszélünk, az ő jelenvalóságáról beszélünk – ő az Úr jelenléte e világban!
A bibliai időkben ezer ember közül egy, ha azt mondta, nincs Isten, s azt is bolondnak tartották. (Zsolt 14,1) Mára megváltozott a helyzet. Egyetlen adatot hadd említsünk: tíz millió magyar emberből a legutóbbi népszámláláskor 4,5 millióan azt mondták, nem tartják magukat egyetlen vallási közösséghez sem tartozónak, vagy egyáltalán nem is válaszoltak a kérdésre. Ez a szám immár közel a lakosság felét jelenti, s ha nem is mindnyájan ateisták, mégis elgondolkodtatóan hatalmas arány. Maga a szó, hogy ateista, egyetlen egyszer fordul elő a Bibliában (Ef 2,12), s ott azt jelenti, Isten nélküli, istentelen. Miért vannak ma olyan sokan, akik ide sorolják magukat? Miért ennyire jelentős ez az állapot ma az emberek között?
Először is bizonnyal a korszellem miatt, amely szinte kényszeríti az embereket arra, hogy törekedjenek ”korszerűek” lenni, ami azt jelenti, vessék meg mindazt, ami régi, nevezzék azt korszerűtlennek, maradinak – az Isten-hitet pedig első helyen ezek közé sorolja a korszellem. Van a szociálpszichológiának egy szakkifejezése, így hangzik: csoportnyomás. Azt jelenti, hogy ha egy társasági beszélgetésben pl. sokan vannak hasonló véleményen valamivel kapcsolatban, akkor nehéz megszólalnia annak, aki egyedül vagy kisebbségben van a véleményével. Nagyon nagy az ereje a többség, a csoport nyomásának, s az emberiség ma, mint „csoport” éppen nagyon vágyik korszerű lenni, az Isten- hitet pedig szeretné valami maradi dolognak látni.
Egy másik ok, ami miatt sokan valóban ateisták, egyszerűen a tudatlanság. Amikor megkérdezünk embereket, miért vallják magukat hitetlennek, sokszor olyas választ kapunk, ők nem hiszik, hogy a világegyetemben rejtőzködik valahol egy felsőbb lény, aki mindent irányít. Ha elgondolkodunk ezen, azt kell válaszoljuk, mi sem hisszük azt az Istent, aki a világ egyik darabja volna! Egy ilyen kép inkább egy totális állam elöljárójának, egy diktátornak vagy egy ókori despotának égre vetítése volna, nem pedig annak a képe, aki mindig volt és mindig lesz, és mindent áthat. Akkor is volt, mielőtt hegyek lettek, s föld és világ formáltatott mert öröktől fogva mindörökké van. (Zsolt 90,2) Emberek egyszerűen nem vették annyira komolyan az Isten-kérdést, hogy elmélyedtek volna benne, lélekben és olvasottságban utána jártak volna a témának – és műveletlenségük és tudatlanságuk miatt Isten-telenek. Őket igen könnyű a természeti katasztrófák szörnyű pusztításainak az érveivel felszerelni, meg az egyház vétkeivel s emberek valóságos történelmi bűneivel, háborús borzalmakkal arról meggyőzni, hogy Isten akkor tehát biztosan nincs. Sokan közülük, ezt se hallgassuk el, azért maradnak meg tagadásukban, mert úgy élnek a mindennapjaikban, olyan önző és tisztátalan módon, hogy ezt kell mondják a szívükben: “Bárcsak ne is lenne Isten…” De a tudományt is felhasználják, akik önnön döntésük, azaz hitük (!) alapján tagadók, mintha az egyáltalán kompetens lenne a végső kérdések felől – holott a tudomány fel sem tudja tenni ezeket a nagy kérdéseket, nem hogy megválaszolni.
Végül van még egy csoport. Ők azért tagadók, mert megkeseredett a szívük egy veszteség vagy csalódás miatt. Egy tizennégy éves lány buzgón imádkozott a nevelőapja gyógyulásáért, amikor az nagyon beteg volt, de az végül mégis meghalt – s a lány akkor, tizennégy évesen úgy döntött, hogy Isten akkor pedig nincs, és ez a dolog így is maradt őbenne. Ma már felnőttként így neveli saját gyermekeit is, ebben a tagadásban. Amikor éretlen valakinek a szíve, akkor rendszerint szüksége van egy személyre, akit okolhat a boldogtalanságáért – és sokan egész életükben meg is maradnak ezen az infantilis lelki színvonalon. Elég szomorú, hogy sokan akadnak, akik magát az Örökkévalót teszik felelőssé minden létező bajért, azokért is, amiket egészen nyilvánvalóan emberek okoztak embereknek, és azzal próbálják „büntetni” őt, hogy tagadják. Szomorú zsákutca, a lélek egyfajta zátonyon vergődése ez, ami jobb híján kénytelen magát sokszor a biológiai gyönyörök ájulatával vigasztalni, amiről pedig jól tudjuk, mindig erkölcsi másnaposságot hoz és éppen nem old meg semmit az ember életében.
István vértanú védőbeszédében megszólal egy nagyon kemény jeremiási mondat, amit a zsidóknak mond, s ami miatt azok a fogukat csikorgatták: “Ti keménynyakú, és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szentléleknek ellene igyekeztetek, amint atyáitok, úgy ti is.” (Jer 9,26 Csel 7,51) – Eltelt azóta csaknem háromezer esztendő, hogy e mondat először elhangzott, majd később István idézte Jeremiástól, ám azóta is a mi emberi-erkölcsi döntéseinken múlik, hogy valaki keménynyakú és körülmetéletlen, azaz tisztátalan szívű és fülű ember, vagy sem! Hát törekedjünk arra, hogy rólunk ne ez legyen elmondható, hogy a Szentléleknek ellene igyekezünk!
Mert a pünkösd éppen arról szól, hogy „…halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek Isten felséges dolgairól!” E mondat a beszédet, mint emberi lehetőséget hallatlan magaslatra emeli. Amilyen erőtlen és nyomorult dolog a beszéd, ha csak fecsegés, ami mögött nincs megvalósítás, szavakért való helytállás – úgy az emberi beszéd Isten legáldottabb eszköze lehet, éspedig akkor, ha róla szól s őhozzá vezet másokat. Átalakíthatja emberek gondolkodását, olyanokét is, akik addig Isten-telenül éltek! Ezt mondja az apostol az efézusi pogányoknak, akik időközben keresztyénné lettek: “Ti egykor Krisztus nélkül éltetek, Izrael közösségétől elszakadva, mint az ígéret szövetségén kívüli idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol voltatok, közel kerültetek a Krisztus vére által!” (Ef 2,12-13) Ezek az emberek mind azáltal lettek keresztyénekké, hogy hallottak Krisztus felől másoktól, akik beszéltek nekik róla! Pál úgy írta le Krisztust a galáciaiaknak, mintha közöttük feszíttetett volna meg. (Gal 3,1) Igen, lehet oly módon beszélni, nekünk embereknek – hogy az életeket tud megváltoztatni! Amint az emberi szó meg tud valakit sérteni, le tud alázni, el tud keseríteni, úgy ugyanaz a beszéd föl tud emelni, képes megtisztítani és át tud nemesíteni!
A pünkösd csodája pontosan az volt, hogy mikor Isten Szentlelke eljött, voltak nyitott szívű emberek, akik befogadták, s engedték, hogy az megváltoztassa az életüket, azután pedig ebből az a nagyszerű dolog következett, hogy mindnyájan „…halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek Isten felséges dolgairól!”
Ez a fajta beszéd azonban nincs a hatalmunkban. Akárhogy képezi magát valaki retorikában, tanul meg hatásos eszközöket ügyesen használni, legfeljebb emberi lelkesedést tud kelteni – ami azonban éppen úgy el is enyészik, ahogyan létrejött. Az emberi erőfeszítések önmagukban megmaradnak a mulandók korlátai között: végleges és örök munkát csak Isten beszéde, az Ige tud végezni. A mi üdvösségünket is csak az ige munkálhatja ki! Ám Isten örök igéjét kizárólag emberi beszéd képes kimondani, semmi más. A mi kétes tisztaságú ajkaink és nyelvünk, ami annyiszor mondhatott már lehúzó, másokat elkedvetlenítő dolgokat is, ez a gyarló és elpiszkolódni hajlamos hangszer a kegyelem által, a Lélek által tiszta hangzást is adhat! Emberi hangon, emberi szavakkal képes kimondani olyan titkokat, amik másokat új úton, s egészen más életre indítanak el!
Az ilyen, Lélek által ihletett beszéd mindenekelőtt ajándékozó. Meggazdagít tudásban, segít a jó elhatározásban és megerősít abban a fajta hitben, ami összekapcsol bennünket az éggel. Törekedjünk erre az ajándékozó beszédre, mert ennek összesen annyi a titka, hogy legyen a saját szívünk nyitva a Szentlélek számára. Aki hívja őt, annak nem fog nemet mondani, hisz maga Jézus ígérte meg, hogy ha mi gonosz létünkre tudunk jó ajándékokat adni gyermekeinknek, és kenyér helyett nem fogunk nekik követ adni, vagy hal helyett kígyót, tojás helyett skorpiót – akkor mennyivel inkább ad Szentlelket mennyei Atyánk annak, aki kéri azt tőle…! (Luk 11,11-13) Igen: ígéretünk van arra, hogy a Szentlélekért való könyörgés mindenkor meghallgatásra talál! Kérjük hát, hogy lehessen a Lélek által mindig ajándékozó a beszédünk. Az első keresztyéneket is az kapcsolta össze, hogy az apostolok “Isten nagyságos dolgairól” beszéltek nekik. Ennél nincs is nagyobb ajándék – Isten dolgairól hallani olyanoktól, akik megtapasztalták már az ő tetteit!
Ez a beszéd mindig megújító beszéd is – valóban új életet munkál hallgatóiban. Szabad ebben hinnünk, hogy Isten fel tud és fel is akar használni minket mások javára, emberi életek megújulásában! Az első pünkösdkor háromezer férfi keresztelkedett meg, ami nyilván szent szám, egy hatalmas teljesség-szimbólum – s arról szól, hogy elképesztő lendületet adott a Szentlélek azoknak, akik hívták őt és nyitott szívvel be is fogadták. Tömegek kezdtek el megtérni és Krisztus követőivé válni, mert néhányan közülük befogadták szívükbe Isten Szentlelkét! Ne legyünk hát kicsinyhitűek, amikor meg akarunk szólalni: ő nagyszerű munkát tud elvégezni mindenhol, ahol emberek hallják, amint a “…mi nyelvünkön beszélnek Isten felséges dolgairól!”
Végül pedig a Szentlélek által szólás erőt ad azoknak, akiknek nincs ereje. Alapjában mindnyájan pontosan ilyenek vagyunk, erőtlenek. Magunktól nincs erőnk! Azért mondja azt az apostol, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban” (Fil 4,13), mert megtapasztalta, hogy magától nincs ereje. Elkedvetlenedik, elbukik és abbahagyja a szolgálatot, de – mindenre van ereje a Krisztusban! Ahol pedig emberek erőt kapnak, vége a rosszkedvnek, a hitetlenségnek, a lehangoltságnak. Ott öröm terem, éspedig a Szentlélektől való legtisztább öröm.
Ezt az örömöt semmi máshoz nem lehet hasonlítani, mert ez Isten jelenvalósága a földön. Az első pünkösdkor annyira irigyelték ezt a a kívülállók a keresztyénektől, hogy „savanyú a szőlő” alapon azt mondták: ezek nyilván berúgtak, bortól részegedtek meg. Pedig csupán irigyelték őket – valójában szerettek volna ők is ilyen megdönthetetlen örömmel örülni. Hát nekünk ez az öröm adatik itt ma a bocsánat asztalánál, ahol a kegyelem jeleit vehetjük magunkhoz. Újuljon meg a mi életünk is úgy, hogy ne legyünk többé “Isten nélkül valók”: eljöhessen hozzánk a Szentlélek! Aztán pedig váljanak a mi szavaink is Isten Szentlelkétől áthatottan ajándékozó, megújító – sőt erőt és örömöt adó szavakká! Így is legyen. Ámen.
