Miért nem vagyunk ateisták?

Igehirdetés 2013. május 19. Pünkösd I. nap

Miért nem vagyunk ateisták?

 

Lekció:Csel 2,1-13
Textus: Csel 2,11

„….halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek Isten felséges dolgairól!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, köszönjük, hogy elhoztad ezt az új pünkösdi ünnepet, amikor ismét téged dicsér a virágok tarkasága és a madarak éneke, de téged dicsér a mi emberi szívünk és imádságunk is, mert ajándékozó Isten vagy, aki közlöd velünk önmagadat, az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét, aki tőled, az Atyától és Jézus Krisztustól, a Fiútól egyenlőképpen származik. Jövel, Szentlélek Isten, töltsd be szíveinket, és újítsd meg életünket! Ha te eljössz, akkor minden megváltozik: a bűnös megtisztul, az erőtlen erőt kap, a vakok szemei megnyílnak, és a halottak feltámadnak. Kérjük ezt a te nagy erődet, különösen a bűnösöknek, hogy megtérve megújulhasson életük, a testileg vagy lelkileg beteg számára, hogy meggyógyuljanak, és a gyászoló testvéreinknek, hogy vigasztalást találjanak. Nincs nálad lehetetlen Urunk, aki magad az örök Lélek vagy, jöjj el hát, járd át a szívünket és újíts meg mindnyájunkat! Ámen.

 

Igehirdetés

A pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe, amikor arra emlékezünk, miként jött el a Vigasztaló az első keresztyénekhez, és miként változtatta meg életüket. Azok az emberek, akik rettegve bujkáltak Jeruzsálemben, nehogy őket is kivégezzék, mint mesterüket, Jézust, egyszer csak megbátorodtak és kimenve az utcára bátran hirdették a feltámadott Krisztust, mert eljött hozzájuk az ő Lelke. Ez a Lélek tehát elsöpört félelmet, elsöpört elválasztó gátakat, és egybekapcsolt egymástól nagyon is távoli embereket, amikor ezek mindnyájan megtapasztalták Isten jelenvalóságát Krisztusban. Amikor tehát a Szentlélekről beszélünk, akkor Isten jelenvalóságáról beszélünk, mert a Szentlélek Isten jelenléte ebben a világban.

A bibliai időkben ezer ember közül egy, ha azt mondta, hogy nincs Isten, és azt is bolondnak tartották. (Zsolt 14,1) Mára megváltozott a helyzet. Csak egyetlen adatot hadd említsünk: tíz millió magyar emberből a legutóbbi népszámláláskor 4,5 millióan azt mondták, nem tartják magukat egyetlen vallási közösséghez sem tartozónak, vagy pedig egyáltalán nem is válaszoltak a kérdésre. Ez a szám immár közel a lakosság felét jelenti, és ha nem is mindnyájan ateisták, mégis elgondolkodtatóan hatalmas az arány. Maga a szó, hogy ateista, egyébként egyetlen egyszer fordul elő a Bibliában (Ef 2,12), és azt jelenti, Isten nélküli, istentelen. Miért vannak ma olyan sokan, akik ide sorolják magukat? Miért olyan nagy az Isten-nélküliség ma az emberek között?

Először is minden bizonnyal a korszellem miatt, amely szinte kényszeríti az embereket arra, hogy törekedjenek un.”korszerűek” lenni, ami egyszersmind azt jelenti, vessék meg mindazt, ami régi, és nevezzék azt korszerűtlennek, vagy maradinak – az Isten-hitet pedig első helyen ezen dolgok közé sorolja a korszellem. Van a szociológiának egy szakkifejezése, ami így hangzik: csoportnyomás. Ez azt jelenti, hogy ha egy társasági beszélgetésben pl. sokan hasonló véleményen vannak valamivel kapcsolatban, akkor nagyon nehéz megszólalnia annak, aki egyedül van, vagy kisebbségben van a véleményével. Nagyon nagy az ereje a többség, a csoport nyomásának, és az emberiség ma, mint „csoport” éppen nagyon vágyik korszerű lenni, az Isten- hitet pedig szeretné valami nagyon maradi dolognak láttatni.

Egy másik ok, ami miatt sokan valóban ateisták, egyszerűen a tudatlanság. Amikor megkérdezünk embereket, miért vallják magukat hitetlennek, nagyon sokszor olyasféle választ kapunk, hogy ők nem hiszik azt, hogy a világegyetemben rejtőzködik valahol egy lény, aki mindent irányít. Ha elgondolkodunk ezen a mondaton, azt kell válaszoljuk, mi sem hisszük azt az Istent, aki a világ egyik darabja volna. Egy ilyen Isten-kép inkább egy totális állam elöljárójának, egy diktátornak vagy egy ókori despotának az égre vetítése volna, nem pedig annak a képe, aki mindig volt és mindig lesz, aki akkor is volt már, mielőtt hegyek lettek, és föld és világ formáltatott, aki öröktől fogva mindörökké Isten. (Zsolt 90,2) Emberek egyszerűen nem vették annyira komolyan az Isten-kérdést, hogy elmélyedtek volna benne, hogy lélekben és olvasottságban utána jártak volna ennek a témának, és a saját műveletlenségük és tudatlanságuk miatt Isten-telenek. Őket aztán igen könnyű a természeti katasztrófák szörnyű pusztításainak az érveivel felszerelni, meg az egyház vétkeivel és emberek valóságos történelmi bűneivel, háborús borzalmakkal arról meggyőzni, hogy Isten akkor tehát biztosan nincs. Sokan közülük, és ezt se hallgassuk el, azután azért maradnak meg ebben a tagadásukban, mert úgy élnek a mindennapjaikban, olyan önző és tisztátalan módon, hogy ezt kell mondják a szívükben: bárcsak ne is lenne Isten!

Végül van még egy csoport. Ők azért tagadók, mert megkeseredett a szívük egy veszteség vagy csalódás miatt. Egy tizennégy éves lány buzgón imádkozott a nevelőapja gyógyulásáért, amikor az nagyon beteg volt, de az végül mégis meghalt – és ez a lány akkor, tizennégy évesen úgy döntött, hogy Isten akkor pedig nincs, és ez a dolog így is maradt őbenne, és ma már felnőttként így neveli a saját gyermekeit is, ebben a tagadásban. Amikor éretlen valakinek a szíve, akkor rendszerint szüksége van egy személyre, akit okolhat a boldogtalanságáért, és sokan egész életükben meg is maradnak ezen az infantilis lelki színvonalon. Elég szomorú, hogy sokan akadnak, akik magát az Örökkévalót teszik felelőssé minden létező bajért, még azokért is, amiket egészen nyilvánvalóan emberek okoztak embereknek, és aztán azzal próbálják „büntetni”, hogy tagadják őt. Szomorú zsákutca ez, a lélek egy fajta zátonyon vergődése, ami jobb híján kénytelen aztán magát sokszor a biológiai gyönyörök ájulatával vigasztalni, amiről pedig jól tudjuk, mindig erkölcsi másnaposságot hoz, és éppen nem old meg semmit az ember életében.

István vértanú védőbeszédében van egy nagyon kemény mondat, amit a zsidóknak mond, és ami miatt azok a fogukat csikorgatták: Ti keménynyakú, és körülmetéletlen szívű (Jer 9,26 és Csel 7,51) és fülű emberek, ti mindenkor a Szentléleknek ellene igyekeztetek, amint atyáitok, úgy ti is. – Eltelt azóta kétezer esztendő, hogy ez a mondat elhangzott, de azóta is a mi emberi, erkölcsi döntéseinken múlik, hogy valaki keménynyakú és körülmetéletlen, azaz tisztátalan szívű és fülű ember, vagy sem. Hát törekedjünk arra, hogy rólunk ne ez legyen elmondható, hogy a Szentléleknek ellene igyekezünk!

Mert a pünkösd éppen arról szól, hogy „….halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek Isten felséges dolgairól!” Ez a mondat a beszédet, mint emberi lehetőséget hallatlan magaslatra emeli. Amilyen erőtlen és nyomorult dolog a beszéd, ha csak fecsegés, ami mögött nincs megvalósítás, szavakért való helytállás, úgy az emberi beszéd Isten legáldottabb eszköze is lehet, éspedig akkor, ha róla szól és őhozzá vezet másokat. Átalakíthatja emberek gondolkodását, még olyanokét is, akik eddig Isten-telenül éltek. Ezt mondja az apostol az efézusi pogányoknak, akik időközben keresztyénné lettek: Ti egykor Krisztus nélkül éltetek, Izrael közösségétől elszakadva, mint az ígéret szövetségén kívüli idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek a Krisztus vére által. (Ef 2,12-13) Ezek az emberek mind azáltal lettek keresztyénekké, hogy hallottak Krisztus felől másoktól, akik beszéltek nekik róla. Pál úgy írta le Krisztust a galáciabelieknek, mintha közöttük feszíttetett volna meg. (Gal 3,1) Igen, lehet oly módon beszélni, nekünk embereknek – hogy az életeket tud megváltoztatni! Amint az emberi szó meg tud valakit sérteni, meg tud alázni, el tud keseríteni, úgy ugyanaz a beszéd fel tud emelni, meg tud tisztítani és át tud nemesíteni! A pünkösd csodája abban állt, hogy amikor Isten Szentlelke eljött, voltak nyitott szívű emberek, akik azt befogadták, és engedték, hogy az megváltoztassa az életüket, azután pedig ebből az a nagyszerű dolog következett, hogy mindnyájan „….halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek Isten felséges dolgairól!”

Ez a fajta beszéd azonban nincs a mi hatalmunkban. Akár hogy is képezi magát valaki retorikában, tanul meg hatásos eszközöket beszédében ügyesen használni, legfeljebb emberi lelkesedést tud kelteni, ami azonban éppen úgy el is enyészik, mint ahogyan létrejött. Az emberi erőfeszítések önmagukban mindig megmaradnak a mulandó korlátai között, de végleges és örök munkát csak Isten beszéde, az ige tud elvégezni. A mi üdvösségünket is csak az ige munkálhatja. De Isten örök igéjét kizárólag emberi beszéd tudja kimondani, semmi más. A mi kétes tisztaságú ajkaink és nyelvünk, ami annyiszor mondhatott már lehúzó és másokat elkedvetlenítő dolgokat is, ez a nagyon gyarló és elpiszkolódni hajlamos hangszer a kegyelem által, a Lélek által tiszta hangzást is adhat. Emberi hangon, emberi szavakkal képes kimondani olyan titkokat, amik embereket új úton és egészen új életre indítanak el.

Az ilyen, Szentlélek által ihletett beszéd mindenekelőtt ajándékozó. Meggazdagít tudásban, segít a jó elhatározásban és megerősít minket abban a fajta hitben, ami összekapcsol bennünket az éggel. Törekedjünk erre az ajándékozó beszédre, mert ennek összesen annyi a titka, hogy legyen a szívünk nyitva a Szentlélek számára. Aki hívja őt, annak nem fog nemet mondani, hiszen maga Jézus ígérte meg, hogy ha mi gonosz létünkre tudunk jó ajándékokat adni gyermekeinknek, és kenyér helyett nem fogunk nekik követ adni, vagy hal helyett kígyót, tojás helyett skorpiót – akkor mennyivel inkább ad Szentlelket mennyei Atyánk annak, aki kéri azt tőle! (Luk 11,11-13) Igen, ígéretünk van arra, hogy a Szentlélekért való könyörgés mindenkor meghallgatásra talál! Kérjük hát őt, hogy lehessen a Lélek által mindig ajándékozó a beszédünk. Az első keresztyéneket is éppen az kapcsolta össze, hogy az apostolok Isten nagyságos dolgairól beszéltek nekik. És ennél nincs is nagyobb ajándék, Isten dolgairól hallani olyanoktól, akik megtapasztalták már az ő tetteit.

Aztán ez a beszéd mindig megújító beszéd is, vagyis valóban új életet munkál a hallgatóiban. Szabad ebben hinnünk, hogy Isten fel tud és fel is akar használni minket mások javára, emberi életek megújulásában. Az első pünkösdkor háromezer férfi keresztelkedett meg, ami nyilván szent szám, egy hatalmas teljesség-szimbólum, és arról szól, hogy elképesztő lendületet adott a Szentlélek azoknak, akik hívták őt és nyitott szívvel be is fogadták. Tömegek kezdtek el megtérni és Krisztus követőivé válni, mert néhányan közülük befogadták szívükbe Isten Szentlelkét. Ne legyünk hát kicsinyhitűek, amikor meg akarunk szólalni, mert Isten nagyszerű munkát tud elvégezni mindenhol, ahol emberek hallják, amint a mi nyelvünkön beszélnek Isten felséges dolgairól!

Végül pedig a Szentlélek által való beszéd erőt ad embereknek, akiknek maguktól nincs ereje. És alapjában véve mi mindnyájan pontosan ilyenek vagyunk, erőtlenek.. Magunktól nincs erőnk! Azért mondja azt az apostol, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban” (Fil 4,13), mert ő is megtapasztalta, hogy magától nincs ereje, ő elkedvetlenedik, elbukik és abbahagyja a szolgálatot – de mindenre van ereje a Krisztusban. Ahol pedig emberek erőt kapnak, ott vége a rosszkedvnek, a hitetlenségnek, a lehangoltságnak, ott öröm terem, éspedig a Szentlélektől való legtisztább öröm.

Ezt az örömöt semmi máshoz nem lehet hasonlítani, mert ez az öröm Isten jelenvalósága a földön. Az első pünkösdkor annyira irigyelték ezt az örömöt a kívülállók a keresztyénektől, hogy „savanyú a szőlő” alapon azt mondták, ezek nyilván berúgtak, bortól részegedtek meg. Pedig csak irigyelték őket, valójában szerettek volna ők is ilyen megdönthetetlen örömmel örülni. Hát nekünk ez az öröm adatik itt ma a bocsánat asztalánál, ahol a kegyelem jeleit vehetjük magunkhoz. Újuljon meg a mi életünk is úgy, hogy ne legyünk többé Isten nélkül valók, hanem eljöhessen hozzánk a Szentlélek. És aztán váljanak a mi szavaink is Isten Szentlelkétől áthatottan ajándékozó, megújító, erőt és örömöt adó szavakká! Ámen.