Örömmel és tiszta szívvel

Igehirdetés 2017. április 23.

Örömmel és tiszta szívvel

Lekció: Csel 2,37-45

Textus: Csel 2,46-47

„Napról napra állhatatosan egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

 

Fohász

Mennyei Édesatyánk, köszönjük a vasárnap reggel áhítatát, hogy fölemelhetjük szívünket a te dolgaidhoz. Hálát adunk a mögöttünk lévő húsvéti ünnepekért, amit azért adtál, hogy jobban megértsük a Jézus szenvedésének titkát, és befogadjuk lelkünkbe az ő feltámadásának erejét – hogy újra szépen ragyogjon bennünk az evangélium. Vágyunk az új életre valamennyien, amit ő hozott ennek a világnak, s amely felülről való, tiszta és örök. Köszönjük az első keresztyének életpéldáját, akik téged dicsérve örömmel és tiszta szívvel törték meg a kenyeret, és kedvelte őket az egész nép. Segíts minket, hogy méltók lehessünk a nyomdokaikba lépni. Jöjj el hozzánk, feltámadott Jézusunk, hívunk és várunk tégedet – erősíts meg minket egyen-egyenként a jóban, és szaporítsad népedet az üdvözülőkkel! Ámen.

 

Igehirdetés

Örömmel és szeretettel jöttem igét hirdetni a számomra oly kedves szentendrei református templomba, ahol kerek harminchárom éven át szolgálhattam. Köszönöm a kedves meghívást. Öröm látni a régi, ismerős arcokat – és az újakat is, akik az elmúlt másfél év során csatlakoztak a gyülekezethez.

Az ige, amit a mai vasárnapon Kalauzunk elénk hoz, a jeruzsálemi gyülekezet életét mutatja meg. Egy olyan közösséget, amiben az „első szeretet” öröme uralkodik: felszabadult boldogságot látunk, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Dicsérik Istent, és kedveli őket az egész nép. Még a vagyon és gazdagodás utáni sóvárgás sem kötöz senkit, pedig az nagy úr – képesek eladni akár ingatlanjaikat is, hogy ne legyen közöttük szűkölködő. Ekkora ott a szeretet: azt mondhatjuk, valóban szárnyal a Lélek szabadsága, és mérhetetlen az öröm – mert Jézus feltámadott és él, ott van közöttük!

Egy hete a családokban a húsvéti asztalnál mindenhol bőségesen volt terítve. Az ünnepen magától értetődik, hogy aki akar, nyugodtan szedhet másodszor is tányérjába, szemezgethet magának a gazdagon rakott tálból. Tegyük most mi is ezt, lelki értelemben – és „szedjünk” ezen a vasárnapon másodszor is a húsvét gazdagságából – mert a jeruzsálemi gyülekezet öröme sem egyetlen vasárnapig tartott. Így hallunk felőlük: „…örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”

 

Mi volt a titka a húsvét utáni gyülekezet nagy örömének? Ugyanolyan emberek voltak, mint mi – egyéni sebekkel, családi gondokkal, különböző lelki terhekkel. A feltámadás után mégis csupa öröm volt bennük. Az volt a titkuk, hogy nem ők igyekeztek följutni a mennybe, mint általában a boldogsághajszolók, ahol a cél az, hogy anyagilag is, az örömök mennyiségében is mindig följebb és följebb. Mindenből több legyen, ilyen vagy olyan úton, de följutni – szokták is mondani különböző emberi törekvésekről, hogy „a határ a csillagos ég.”

Itt azonban fordítva történik: mert a feltámadás öröme fölülről való. Nem lehet „összerakni” különböző  boldogság-darabokból – ezt csak elfogadni lehet. Az Úr jött el hozzájuk: együtt voltak, és egyszer csak megállott középen a Feltámadott! (Ján 20,19) Ez teljesen másik irány: ők csak engedték, hogy a mennyei erő eltöltse őket. Ennek itt a lényege! Nem mi rakunk tehát össze égig érő tornyot, mint Bábelben is igyekeztek, az örömökből, följebb és följebb – hanem engedjük, hogy a „fénylő Győztes” eljöjjön, s odaálljon a középre. Aki például még bizonyítani szeretné a feltámadást az értelem számára, hányan küszködnek ezzel – az innen, a földről próbálja meghosszabbítani tudását valahogy az égig – ennek azonban éppen fordítottja, amiről itt szó van. Jézus jön el, mint a napfény fölülről – s a mi dolgunk annyi, hogy helyet adjunk neki. Mondjunk igent eljöttére szívünk szerint, húsvét után egy héttel is, aztán minden nap újra, egész év során – ennyi a titka a gyülekezet örömének!

Pedig azok az emberek ott Jeruzsálemben mindnyájan nagyon is csalódottak voltak. Akitől azt várták, hogy helyreállítja majd az országot, a régi, dicsőséges királyságot, azt legyőzték, sőt csúfosan keresztre szögezték. Micsoda megrendülés, milyen nagy kiábrándulás! Az emmausi tanítványok ki is mondják: Pedig mi azt gondoltuk, ő fogja megváltani népünket… (Luk 24,21)

Csalódott ember ma is sok van a világban. Elköltöznek egy másik városba, mert azt hiszik, ott boldogabbak lesznek – aztán két éven belül kiderül, ott is csak emberek laknak. Viszik magukkal az árnyékukat, személyiségük sötétben maradó, önmaguknak is ismeretlen részét – attól nem lehet szabadulni csak úgy, egy költözéssel. Valami másra lenne szükség – és most csalódottak. Megszereztek egy szakmát, de nem gondolták, abban a foglalkozásban mit is kell csinálni naponta. Ilyenkor szokták azt mondani: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam.” Megszerzik maguknak álmaik lovagját, vagy álmaik tündérét – de nem számítanak rá, hogy ő is csak egy ember. Egy idő után talán még arról is elfelejtkeznek, valamikor arra szövetkeztek, hogy boldoggá teszik egymást. Elmennek emberek dolgozni külföldre, más kontinensekre is, hogy ott rájöjjenek, pénzük talán több lesz, de ott sosem fogadják be őket igazán. És teli a világ, különböző okokból, csalódott szívű emberekkel.

Pontosan ilyenek voltak a tanítványok is, akiket a nagypéntek megrendített. Ebből a csalódásukból emelte ki őket a Feltámadott. És pontosan erre van szüksége, igen, a Jézus jelenlétére minden kiábrándult léleknek! Amint ő állhat majd középre – mert az a hely egyedül őt illeti – akkor majd tud az ember mindent jól érteni. Nem fogja bálványként imádni az álmait, egyszerűen új útra állítja őt a Feltámadott. Így volt ez a húsvét utáni gyülekezetben is – az ő örömük ott a Krisztusban megújultak öröme volt! Fedezzük hát föl az ő irányukat: fölülről lefelé, Krisztustól a mi szívünkig – ez a húsvét népének öröme!

Van azonban itt egy félmondat, amit kár lenne észre nem venni. Amint megtörték a kenyeret, örömmel „…és tiszta szívvel” részesültek az ételben! Ez a szó itt nagyon is lényeges követelményt állít elénk, mert azt mondja: öröm csak ott van, ahol tiszta szív is van. A két dolog összetartozik. Nincs öröm, ha hiányzik a tiszta szív. Ne csodálkozzon senki, akinek teli a lelke neheztelésekkel, haraggal, fenntartásokkal, hogy nem tud igazán örülni. Amíg akadnak bennünk ki nem takarított, tisztátalan gondolatok, vágyak, még irigység is, a „semmi nem elég” telhetetlensége – ezek mindig tönkreteszik majd az örömöt.

„Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják” (Mát 5,8) – ezen a jézusi mondaton egyáltalán nem haladt túl az élet. Ne bánjuk, ha Isten igéje nem csak ölelget bennünket, hanem követelményt is állít! Ez itt egyértelműen ilyesmi: legyen tiszta az ember szíve irigységtől, telhetetlenségtől – akkor tud majd felhőtlenül örülni is! Istent nem lehet másként meglátni. Sokan állítólag nagyon keresik őt, de nem találják – igen, mert mindennek itt kellene kezdődnie, a szív megtisztulásánál – s erről már nem szívesen hallunk.  Sokfelé beszélnek katarzisról is, állítólag vágynak is utána – de azt magától bekövetkező csodaként képzelik el: történik valami, és egyszer csak ott a megtisztulás.

Tudok valakiről, akinek egész életét a gyűjtögetés töltötte be. Elvégezte a hivatali munkáját, de akkor volt igazán az elemében, ha kijutott az ócskapiacra. Ha egy másik városba látogatott, ott is első útja odavezetett. Mindenféle dolgokat megvásárolt, amire semmi szüksége nem volt, viharlámpától a kurblizható kávépörkölőig, és fölösleges ruhadaraboktól az evezőtartóig. Amikor meghalt, a rokonai szó szerint alig tudták benyitni lakása ajtaját, mert plafonig volt halmozva a lim-lom, nem lehetett belépni. Egy ilyen helyzetben lehet várni aztán a katarzisra – nem fog magától eljönni. Nehéz munkával, darabonként ki kell hordani mindent: először lomtalanítani kell, aztán évtizedek hordalékai után görnyedezve és gondosan kitakarítani; s végül, a nagy erőfeszítések után, lesz majd tisztaság és rend is.

Ez a lomtalanítás így tavasszal mindenképpen aktuális, éspedig lelki értelemben is. Az ember szíve sem szokott csak úgy igyekezetek nélkül megtisztulni. Először is föl kell fogja, meg kell értse az ember, hogy mi a teendője bent, saját magában. Azt a teendőt el is kell valakinek végezni. Szembenézni például a ránk jellemző, személyeses gyengeségekkel – nem könnyű feladat. Vannak, akik halogatnak, mindig visszarettennek a nagyobb feladatoktól; aztán olyanok is, akik belekezdenek ugyan, de egy idő után mindent abbahagynak; akadnak, akik főfoglalkozásban aggódnak, és maguk sem tudják, pontosan miért – és olyan is van, aki saját bevallása szerint legalább három vármegyét hibátlanul el tudna igazgatni, csak ez a gonosz világ nem bízza rá. Léteznek még további érdekes változatok – és bizony kevesen akadnak, akik hajlandók szembenézni önmagukkal. Hát vegyük a fáradtságot, és fogjunk hozzá. Ne feledjük, és adjon ez erőt – miként törték meg a kenyeret az első keresztyének: örömmel és tiszta szívvel!

Ha már ezeket mind látjuk, hogy a gyülekezet öröme nem általunk összehordott, hanem felülről való öröm, amit a Feltámadott hoz el; és azt is látjuk már, hogy ezt ő csak ott tudja adni, ahol tiszták a szívek – akkor még egy lényeges vonását vegyük észre. Ez az öröm nem suhan el, mint fény a világűr végtelenjében – hanem értelmesen megtestesül, megvalósul, mégpedig az élet emelkedésében. Abban éri el a célját, ha megérleli a búzát és a szőlőszemet: aztán az ott lesz asztalunkon, immár kenyérként, vagy nemes bor formájában. A föld pora mintegy fölemelkedik, átnemesül – és úgy lesz belőle embereknek éltető kenyér, meg „orcát vidámító” bor. (Zsolt 104,14-15)

 

A fénynek ez a megvalósulása közöttünk, emberek között nem más, mint Isten dicsérete – az önfeledten, boldogan Úrnak éneklő élet. Az első keresztyének ebben voltak. Nem azt halljuk, hogy intrikáltak egymás háta mögött, nem is azt, hogy hatalmi harcokat folytattak egymás közt – hanem azt, hogy dicsérték Istent. Ebben állt az életük emelkedése: ők így tükrözték lényükkel a napfényt. Biztosan akadtak, akik még fölösleges szorongásaiktól is megváltak azokban a „lelki lomtalanításos” időkben. Tudták letenni a terheiket, ami akár jó szokásunkká is válhat. Mert vannak nem csak rossz szokások, hanem jók is. Hadd mondjak egy példát: Pablo Casals, a világhírű cello-művész írta le emlékezéseiben, hogy szokásává vált minden reggel eljátszani a zongorán Bach egyik prelúdiumát. Azt írja, ez a muzsika olyan volt számára, mintha áldást mondana a házra, ahol él. Íme, a jó szokás – akár irigykedhetünk is érte. Alakítsunk ki jó szokásokat magunk is, mindenki a maga módján, saját életére és képességeire méretezve. Az első keresztyének jó szokása az volt, hogy ők Isten felé fordulva dicsőítést mondtak, túllépve minden egyéni hiúságon, sérelmeken – hiszen Jézus feltámadott és él! Nem csoda, hogy kedvelte őket az egész nép.

Így, és ebben a mivoltukban méltatta őket az Úr arra, hogy napról-napra szaporítsa őket az üdvözülőkkel. Mert nem a létszám az, ami igazán számít, bár nyilván jobban örülünk egy teli templomnak, mint egy üresnek – hanem az, hogy hányan vannak a megmenekvők. Az „üdvözült” szó ugyanis ezt jelenti. Ahol Jézus valóban jelen van, ott emberek megmenekülnek az önzésből, az ürességből, megmenekülnek a kétségbeeséstől, és még a halál végső hatalmából is. Velük, az ilyen emberekkel szaporította az Úr az első gyülekezetet!

Íme testvérek, ezen a vasárnapon „másodszor is meríthettünk” a feltámadás öröméből.  Legyen ez így minden vasárnap, boldogan – hiszen ez az öröm felülről adatik. Krisztus eljön! Az ő öröme azoké, akiknek szíve tiszta: tegyük hát meg magunk is, ami rajtunk áll ebben a dologban. Önmagunkba tekintve, tudatosítva, amivel eddig nem néztünk szembe. Az ő öröme ott ölt majd testet, ahol az élet emelkedik – ahol értékesebbé és nemesebbé lesz. Hozzunk az ő jelenlétéhez méltó döntéseket: határozzuk el, mi az szívünkben, amitől nyugodtan megválhatunk, nem kell sajnálni a lelki lomtalanításnál.  Emelje ő, járja át fénnyel ő a dolgainkat, hogy rólunk is elmondható legyen: „Állhatatosan egy szívvel, egy lélekkel együtt voltak, és amikor megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” Így legyen! Ámen.

 

Imádság

Köszönjük Urunk, hogy értünk győztél, amikor szembenéztél bűnnel, szenvedéssel és halállal; és azt akarod, hogy mi valamennyien győztesek legyünk. Nehéz a harc, és a mi erőnk kevés, de újra és újra tapasztaljuk, hogy az oldalunkon állsz. Segíts fölébe kerekedni a bennünk élő aggódásoknak, minden hiúságból eredő, hiábavaló versengésnek, leginkább pedig az irigységnek. A te feltámadásod ereje hatalmasabb minden lehúzó erőnél, még a halálnál is; segítsd hát népedet, hogy bármit hoz is számunkra az élet, mindig örömmel és tiszta szívvel dicsérhessünk téged! Ámen.