Igehirdetés 2017. április 23.
Örömmel és tiszta szívvel
Lekció: Csel 2,37-45
Textus: Csel 2,46-47
„Napról napra állhatatosan egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”
Fohász
Mennyei Édesatyánk, köszönjük a vasárnap áhítatát, hogy fölemelhetjük szívünket a te dolgaidhoz. Hálát adunk a mögöttünk lévő húsvéti ünnepekért, amit azért adtál, hogy jobban megértsük a Jézus szenvedésének titkát, és befogadjuk lelkünkbe feltámadásának erejét – hogy újra szépen ragyogjon bennünk az evangélium. Vágyunk az új életre, amit ő hozott e világnak, s amely felülről való, tiszta és örök. Köszönjük az első keresztyének életpéldáját, akik örömmel és tiszta szívvel törték meg a kenyeret, és kedvelte őket az egész nép. Segíts, hogy méltók lehessünk a nyomdokaikba lépni. Jöjj el feltámadott Jézusunk, hívunk és várunk tégedet – erősíts meg egyen-egyenként a jóban, és szaporítsd népedet az üdvözülőkkel! Ámen.
Igehirdetés
Örömmel és szeretettel jöttem igét hirdetni a számomra oly kedves szentendrei református templomba, ahol kerek harminchárom éven át szolgálhattam. Köszönöm a kedves meghívást. Öröm látni a régi, ismerős arcokat – és az újakat is, akik az elmúlt másfél év során csatlakoztak a gyülekezethez.
Az ige, amit a mai vasárnapon Kalauzunk elénk hoz, a jeruzsálemi gyülekezet életét mutatja meg. Egy olyan közösséget, amiben az „első szeretet” öröme uralkodik: felszabadult boldogságot látunk, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Dicsérik Istent, és kedveli őket az egész nép. Még a vagyon és gazdagodás utáni sóvárgás sem kötöz senkit, pedig az nagy úr – képesek eladni akár ingatlanjaikat is, hogy ne legyen közöttük szűkölködő. Ekkora ott a szeretet: azt mondhatjuk, valóban szárnyal a Lélek szabadsága, és mérhetetlen az öröm – mert Jézus feltámadott és él, ott van közöttük!
Egy hete a családokban a húsvéti asztalnál mindenhol bőségesen volt terítve. Az ünnepen magától értetődik, hogy aki akar, nyugodtan szedhet másodszor is tányérjába, szemezgethet magának a gazdagon rakott tálból. Tegyük most mi is ezt, lelki értelemben – és „szedjünk” ezen a vasárnapon másodszor is a húsvét gazdagságából – mert a jeruzsálemi gyülekezet öröme sem egyetlen vasárnapig tartott. Így hallunk felőlük: „…örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.”
Mi volt a titka a húsvét utáni gyülekezet nagy örömének? Ugyanolyan emberek voltak, mint mi – egyéni sebekkel, családi gondokkal, különböző lelki terhekkel. A feltámadás után mégis csupa öröm volt bennük. Az volt a titkuk, hogy nem ők igyekeztek följutni a mennybe, mint általában a boldogsághajszolók, ahol a cél az, hogy anyagilag is, az örömök mennyiségében is mindig följebb és följebb. Mindenből több legyen, ilyen vagy olyan úton, de följutni – szokták is mondani különböző emberi törekvésekről, hogy „a határ a csillagos ég…”
Itt azonban fordítva történik: mert a feltámadás öröme fölülről való. Nem lehet „összerakni” különböző boldogság-darabokból – ezt csak elfogadni lehet. Az Úr jött el hozzájuk: együtt voltak, és egyszer csak megállott középen a Feltámadott! (Ján 20,19) Ez teljesen más irány: ők igazából csak engedték, hogy a mennyei erő eltöltse őket. Ennek itt a lényege! Nem mi rakunk össze égig érő tornyot, mint Bábelben igyekeztek, az örömökből, följebb és följebb – hanem engedjük, hogy a „fénylő Győztes” eljöjjön, s odaálljon a középre! Aki például még bizonyítani szeretné a feltámadást az értelem számára, hányan küszködnek ezzel – az innen, a földről próbálja meghosszabbítani tudását valahogy az égig – ennek azonban éppen fordítottja, amiről itt szó van. Jézus jön el, mint a napfény, fölülről – s a mi dolgunk annyi, hogy helyet adjunk neki… Mondjunk igent jöttére szívünk szerint, húsvét után egy héttel is, aztán minden nap újra, egész év során – ennyi a titka a gyülekezet örömének!
Azok az emberek ott Jeruzsálemben, akikről hallunk mindnyájan nagyon is csalódottak voltak. Jézust, akitől várták, hogy helyreállítja majd az országot, a régi, dicsőséges királyságot legyőzték, sőt csúfosan keresztre szögezték. Milyen megrendülés, micsoda kiábrándulás! Az emmausi tanítványok ki is mondják: “Pedig mi azt gondoltuk, ő fogja megváltani népünket… “ (Luk 24,21)
Csalódott ember ma is sok akad a világban. Elköltöznek más városba, mert azt hiszik, ott boldogabbak lesznek – aztán két éven belül kiderül, ott is csak emberek laknak… Viszik az árnyékukat, személyiségük sötétben maradó, önmaguknak is ismeretlen részét – attól nem lehet szabadulni csak úgy, egy elköltözéssel! Másra lenne szükség – hát most csalódottak. Megszereztek egy szakmát, de nem gondolták, abban a foglalkozásban mit is kell csinálni naponta. Ilyenkor szokták azt mondani: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam.” Megszerzik álmaik lovagját, vagy tündérét – de nem számítanak rá, hogy ő is csak ember – egy idő után még arról is elfelejtkeznek, valamikor arra szövetkeztek, hogy boldoggá teszik egymást… Elmennek dolgozni külföldre, más kontinensekre is, hogy ott rájöjjenek, pénzük több lesz, de ott sosem fogadják be őket igazán… S teli a világ, különböző okokból csalódott szívű emberekkel.
Ilyenek voltak a tanítványok is, akiknek hitét a nagypéntek alapjaiban megrendítette – ebből emelte ki őket a Feltámadott! És erre van szüksége, igen, a Jézus jelenlétére minden kiábrándult léleknek! Amint ő állhat majd középre – mert az a hely egyedül őt illeti – akkor tud majd az ember mindent jól érteni. Nem fogja bálványként imádni álmait: egyszerűen új útra állítja őt a Feltámadott. Így volt ez a húsvét utáni első gyülekezetben – az ő örömük ott a Krisztusban megújultak öröme volt! Fedezzük föl az ő “irányukat”: fölülről lefelé, Krisztustól a szívünkig – ez a húsvét népének öröme!
Van azonban itt egy különös félmondat, amit kár lenne észre nem venni. Amint megtörték a kenyeret, örömmel „…és tiszta szívvel” részesültek az ételben! Ez a szó itt nagyon lényeges követelményt állít elénk, mert ezt mondja: öröm csak ott van, ahol tiszta szív is van. A két dolog összetartozik. Nincs öröm, ha hiányzik a tiszta szív. Ne csodálkozzon senki, akinek teli a lelke neheztelésekkel, haraggal, fenntartásokkal, hogy nem tud igazán örülni. Amíg akadnak bennünk ki nem takarított, tisztátalan gondolatok, vágyak, még irigység is, a „semmi nem elég” telhetetlensége – ezek mindig tönkreteszik majd az örömöt.
„Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják” (Mát 5,8) – e jézusi mondaton egyáltalán nem haladt túl az élet. Ne bánjuk, ha Isten igéje nem csak ölelget, hanem követelményt is állít! Ez itt egyértelműen azt jelenti: legyen tiszta az ember szíve irigységtől, telhetetlenségtől – akkor tud majd felhőtlenül örülni! Istent nem lehet másként meglátni. Sokan állítólag nagyon keresik, de nem találják – igen, mert mindennek itt kellene kezdődnie, a szív megtisztulásánál – s erről már nem szívesen hallunk. Sokfelé beszélnek katarzisról is, állítólag vágynak is utána – de azt magától bekövetkező csodaként képzelik el: történik valami, és egyszer csak ott a megtisztulás…
Tudok valakiről, akinek egész életét, gondolkodását a gyűjtögetés töltötte be. Elvégezte a hivatali munkáját becsülettel, ám akkor volt elemében, ha kijutott az ócskapiacra. Ha másik városba látogatott, első útja ott is odavezetett. Mindenfélét megvásárolt, amire semmi szüksége nem volt viharlámpától a kurblizható kávépörkölőig, fölösleges ruhadaraboktól az evezőtartóig. Mikor meghalt, rokonai alig tudták benyitni lakása ajtaját, szó szerint plafonig volt halmozva a limlom, nem lehetett belépni… Ilyen helyzetben lehet aztán várni a “katarzisra” – nem fog eljönni. Nagy munkával, darabonként kellett kihordani mindent, majd évtizedek hordalékait görnyedve, gondosan kitakarítani; s végül, a nagy erőfeszítések után, lett tisztaság és rend is.
A lomtalanítás így tavasszal mindenképpen aktuális, éspedig lelki értelemben is. Az ember szíve nem szokott csak úgy, igyekezetek nélkül megtisztulni. Először is föl kell fogja, meg kell értse az ember, mi a teendője saját magában. Azt el kell valakinek végeznie. Szembenézni a ránk jellemző, személyes gyengeségekkel – nem könnyű feladat! Vannak halogatók, akik visszarettennek a feladatoktól; aztán olyanok is, akik belekezdenek ugyan, ám egy idő után mindent abbahagynak. Akadnak, akik főfoglalkozásban aggódnak, bár maguk sem tudják, pontosan miért – s olyan is van, aki saját bevallása szerint legalább három vármegyét hibátlanul el tudna igazgatni, csak e gonosz világ nem bízza rá…. Léteznek további érdekes változatok – és bizony kevesen akadnak, akik hajlandók szembenézni önmagukkal! Vegyük a fáradtságot és fogjunk hozzá. Ne feledjük, s adjon ez erőt – miként törték meg a kenyeret az első keresztyének: “…örömmel és tiszta szívvel!”
Ha már látjuk, hogy a gyülekezet öröme nem általunk összehordott, hanem fölülről való, amit a Feltámadott hoz el; s azt is, hogy ő csak ott tudja ezt adni, ahol a szívek tiszták – akkor még egy lényeges vonását vegyük észre. Ez az öröm nem suhan el, mint fény a világűr végtelenjébe – hanem értelmesen megtestesül, megvalósul, mégpedig az élet emelkedésében. Abban éri el célját, ha megérleli a búzát és a szőlőszemet: ami aztán ott lesz asztalunkon immár kenyérként, vagy éppen nemes bor formájában. A föld pora fölemelkedik, átnemesül – s úgy válik embereket éltető kenyérré, „orcát vidámító” borrá… (Zsolt 104,14-15)
A fénynek ez a “megvalósulása” közöttünk nem más, mint Isten dicsérete – az önfeledten, boldogan az Úrnak éneklő élet. Az első keresztyének ebben voltak leginkább egyek. Nem azt halljuk felőlük, hogy intrikáltak egymás háta mögött, nem is azt, hogy hatalmi harcokat folytattak – hanem dicsérték Istent. Ebben állt az életük emelkedése: így tükrözték lényükkel a napfényt… Biztosan akadtak közöttük, akik még fölösleges szorongásaiktól is megváltak azokban a „lelki lomtalanításos” időkben. Tudták letenni a terheiket: ez nekünk is jó szokásunkká válhat. Mert vannak nem csak rossz szokások, hanem jók is. Hadd mondjak egy példát: Pablo Casals, a világhírű cselló-művész írja le emlékezéseiben, hogy szokásává vált reggelente eljátszani a zongorán Bach egyik prelúdiumát. Azt írja, e muzsika olyan volt számára, mintha áldást mondana a házra, ahol él. Íme, a jó szokás – akár irigykedhetünk is rá. Alakítsunk ki “jó szokásokat”, mindenki a maga módján, saját életére és képességeire méretezve. Az első keresztyének jó szokása az volt, hogy Isten felé fordulva dicsőítést mondtak, túllépve egyéni hiúságon, sérelmen – hiszen Jézus feltámadott és él! Nem csoda, hogy kedvelte őket az egész nép.
Így, ebben a mivoltukban méltatta őket az Úr arra, hogy naponta szaporítsa őket az üdvözülőkkel. Nem a létszám, ami igazán számít, bár nyilván jobban örülünk egy teli templomnak, mint egy üresnek – hanem az, hogy hányan vannak a megmenekülők – az „üdvözülő” szó ugyanis ezt jelenti. Ahol Jézus jelen van, ott emberek megmenekülnek az önzésből, ürességből, megmenekülnek a kétségbeeséstől, sőt a halál végső hatalmából is. Ilyenekkel szaporította az Úr az első gyülekezetet!
Íme testvérek, e vasárnapon „másodszor is meríthettünk” a feltámadás öröméből. Legyen ez így minden vasárnap, boldogan – hiszen ez felülről adatik: Krisztus eljön! Öröme azoké, akiknek szíve tiszta: tegyük hát meg magunk is, ami rajtunk áll e dologban. Önmagunkba tekintve tudatosítsuk, amivel eddig nem néztünk szembe. Az ő öröme ott ölt testet, ahol az élet emelkedik – ahol értékesebbé és nemesebbé válik. Hozzunk jelenlétéhez méltó döntéseket: határozzuk el, mi az szívünkben, amitől nyugodtan megválhatunk, nem kell sajnálni a lelki lomtalanításnál. Emelje ő, járja át fénnyel mindennapjainkat, hogy rólunk is elmondható legyen: „Állhatatosan egy szívvel, egy lélekkel együtt voltak, és amikor megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben, dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” Így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk, értünk győztél, amikor szembenéztél bűnnel, szenvedéssel és halállal – s azt akarod, hogy mi is győztesek legyünk. Nehéz a harc, erőnk kevés, de újra és újra tapasztaljuk, oldalunkon állsz. Segítesz fölébe kerekedni az aggódásoknak, hiúságból eredő, hiábavaló versengésnek, leginkább pedig az irigységnek. Feltámadásod hatalmasabb a lehúzó erőknél, a halálnál is – segítsd hát népedet, hogy bármit hoz a holnap, mindig örömmel és tiszta szívvel dicsérhessünk téged! Ámen.
