Útaidon világosság fénylik

Igehirdetés 2008. november 23.

Utaidon világosság fénylik

 

Lekció: Zsolt 65,1-14
Textus: Jób 22,23-30

„Ha megtérsz a Mindenhatóhoz, ő megépít, és az álnokságot távol űzöd sátorodtól. Vesd a porba a nemes ércet, és a patak kavicsai közé az ofiri aranyat – akkor a Mindenható lesz a te nemes érced és a te ragyogó ezüstöd. Bizony, akkor a Mindenhatóban gyönyörködöl, és a te arcodat Istenhez emeled, hozzá könyörögsz és meghallgat téged, te pedig teljesíted fogadalmaidat. Mihelyt valamit elgondolsz, sikerül az neked, és a te utaidon világosság fénylik. Ha megaláznak, felmagasztalásnak mondod azt, és ő az alázatost megtartja. Megszabadítja a nem ártatlant is, mert ha tiszta lesz kezed, megmenekülsz.”

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, a sok jót, amit adtál. Életünket, egészségünket, a fűtött otthont és a fűtött templomot. Tőled van tavasz, nyár, ősz és tél. Áldunk téged, hogy így rendezted be földi életünket, és hogy gondoskodsz rólunk a gabona-érlelő melegben éppen úgy, mint a süvöltő, hideg szelek idején és a hóesésben is. Tudjuk, hogy életünk útján sem süt ránk mindig a jólét és az egészség, meg a gondtalanság napja, de megtapasztaltuk, hogy a te jóságod nem hagy el minket a próbák idején sem. Ezt kérjük most újra tőled, hajolj le a megtört szívűekhez, sokasítsd meg az erőtlen erejét és gyógyítsad testi-lelki betegségeinket. Azt kértük énekszóban, hogy fordulj hozzánk, és Szentlelkedet töltsd ki ránk, ezt kérjük tőled imádságban is. Áldd meg bejövetelünket és kimenetelünket, építs és gyógyíts mindnyájunkat. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Valaki azt mondta, amikor elvették tőle az otthonát, emberi méltóságát, a ruháját, hogy mindent elvehetnek az embertől, egy dolgot kivéve: hogy saját maga határozza meg, miként viszonyul a dolgokhoz, amik őt érik. (V.E.Frankl: És mégis mondj igent az életre). Ez a gondolat az ószövetségi Jób könyvének alapgondolata, amit mostanában olvasunk napról-napra Kalauzunk vezetése szerint. Őszintén sajnáljuk azokat, akik kimaradnak az élményből, miként járja körül az elháríthatatlan szenvedés ügyét az ókor névtelen szerzője.

Négyen vitatják a dolgot, Jób és három barátja, aztán bekapcsolódik még egy barát, s már öten vannak. A bölcselkedő fejtegetések nemes nyelven, sok képpel mutatják be az igazság különböző vetületeit, amit a nagyszerű költészet miatt önmagában is élvezettel olvas az ember.  A végső kicsengés az üzenet, ahova mindez megérkezik – ezt viszont csak az érti meg, aki végigolvasta a 42. fejezetet. Amint arra a kérdésre is, hogy mi az élet értelme, a végigjárt életút a válasz – Jób könyvét is csak az érti meg, aki végigszenvedi Jóbbal útja küzdelmét.

Foglalkozzunk most egyetlen kis részletével e hatalmas és gyönyörű írásnak: azokkal a sorokkal, amik arról szólnak, miként lesz az ember útja világos és fénylő. Nem minden utunk ilyen, tudjuk. Vannak fölösleges kanyarok, és utólag sajnált vargabetűk. Vannak homályos, összekuszálódott utak, amikor valaki nem tudja, miként jutott oda, ahol van, s hogyan keveredik ki abból, amibe juttatta magát, merre menjen tovább – úgy hiszi, csupa rossz lehetőség között választhat. S akadnak szorongásokkal, aggódásokkal felhőzött utak, amikor a félelem sötét árnyékként terül mindenre, mert az ember életét félti.

Itt most azonban arról hallunk, lehet úgy is élni, hogy az ember élete, ha romokban volt is, újra megépül. Más képekkel is elmondja e dolgot, hogy jobban értsük: „Messze távozik az álnokság a te sátradtól” olvassuk. Ez érthető úgy, hogy a mások felől veszélyeztető álnokság megy el tőlünk, de úgy is, hogy saját álnokságunk távozik el. Akár melyik a szöveg eredeti értelme, az biztos, hogy fontos és nagy dologról van szó, ezt azonnal érezzük. Sőt ilyet is hallunk: nyugodtan a porba, vagy a patak kavicsai közé  dobhatod aranyaidat, a Mindenható lesz olyan drága számodra, mint más embernek az arany. Könyörögsz hozzá, s ő meghallgat téged. Elgondolsz valamit, és sikerül neked! Sőt, ami már tényleg alig hihető: ha megaláznak is, nyugodtan felmagasztalásnak tudhatod be, oly erős leszel, s akkor is megszabadulsz, ha nem lettél volna ártatlan a dologban, egy a feltétel: legyen tiszta a kezed. „Megadod fogadalmaidat” – nem felejtkezel el emelkedett pillanataidról, amikor megértetted, hogy az élet legértékesebb része éppen az áldozat – s örülsz, hogy adhatsz, ha eljön az ideje, hiszen megígérted!

Hát ez tényleg olyan sor, hogy az ember kapkodja a fejét – egy is elég lenne ezekből. Mitől válik ilyenné az ember élete? Mitől lesz a homályos, sötét, borongós vagy ijesztő út olyanná, hogy elmondható róla, ezen immár világosság fénylik? Mitől változik a belső fény-mag, amit mindnyájan érlelünk magunkban, egyszer csak olyan világossággá, ami az utunkra ömlik, s már nem csak titokban hordozzuk belül, a szív elrejtett emberében, hogy ilyennek kellene lenni, így volna érdemes élni – hanem boldogan, fényes úton haladunk előre?

Jób könyve a témáni Elifáz szavaival így válaszol: ha megtérsz a Mindenhatóhoz. A szó odafordulást jelent, s a Biblia egyik legfontosabb igéje. Nem élünk minden percünkben odafordulva a Mindenhatóhoz. Izgalmas dolgokat találunk az életben: szeretünk haragudni, elégedetlenkedni, és másokhoz mérve amink van, irigykedni is. Aztán szeretjük korholni a világot, ami sehogy nem akar olyan lenni, ahogy lennie kellene. Még boldogtalanok is szeretünk lenni, mert az olyan öröm, amikor az ember a tehetetlensége körül toporog és sajnálhatja, vagy még sajnáltathatja is magát. De szeretünk elbűvölve is lenni, és sok mindent megadunk, hogy illúziókba ringasson valaki, viszont haragszunk arra, aki megpróbál ráébreszteni a valóságra – egyszóval van témánk elég. Hát ezekről mondja Jób könyve: ha megtérsz a Mindenhatóhoz!

A megtérés szónak van bibliai kortörténeti jelentése is: a Jordán folyó édes vizében úszó halak, elérve a Holt-tenger végtelenül sós vizéhez hirtelen érzékelik, baj van, ez nem nekik való, itt el fognak pusztulni – és egyetlen mozdulattal megfordulnak, irányt változtatnak. Mentek a halál felé, most megfordulnak, s mennek az élet irányába – ez a „megtérés” szó bibliai képe. Elfordulni attól, ami halál, és odafordulni az élethez. Elfordulni attól, ami megöl, és odafordulni az élő Istenhez. Ez fog megépülést hozni a romokban lévő embernek, ez képes az álnokságot távol vinni sátrainktól, s ez tesz képessé felmagasztalásnak tekinteni, amikor megaláznak.

Nincs ember, akinek szívében, életében ne dúlnának harcok. Különös erők működnek, amik a „fejedelemségek és hatalmasságok” (Róm 8,38  Ef 6,12) világából érnek, ahogyan az ige nevezi őket – de nem szabad feledni, hogy minden csata ellenére van bennünk egy területen kívüli menedék, s ez a lényünk isteni magja. Ha az Egyhez menekülünk, senki és semmi nem tud kárt tenni bennünk. Ez az, amiről azt mondtuk: mindent elvehetnek az embertől egy kivétellel, hogy maga döntse el, miként viszonyul azokhoz, amik érik. Mert aki lénye isteni magvához, a mindenhol jelenlévő Mindenhatóhoz menekül, az rátalált arra, amit nem lehet kisebb szóval megnevezni, mint így: fényes út. Ez a belső odafordulás ugyanis a megtérés, amiből azonnal következik, hogy nincs szükség családi veszekedésre, hogy pótoljuk az életet valamivel, mert van életünk immár efféle alvilági örömök nélkül is. Nincs szükség trágár ordítozásra sem, hogy higgyük, vagyunk valakik, lám túlkiabáltuk a másikat – mert oly erősek vagyunk belül, hogy a megalázást is felmagasztalásnak tudjuk mondani: „…teljes örömnek tartsátok, ha különféle próbatételekbe estek, tudván, hogy hitetek megpróbáltatása kitartást szerez.” (Jak. 1,2-3)

Ez az odafordulás nem csak csodálatos fényben, örömteli lelki látomásban részesít, vagyis abban, hogy már nem a sötétség és homály az életünk nagy témái – hanem egészen konkrét vezetésben is, hogy úgy mondjuk, útmutatásban. „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt. 119,105), olvassuk – vagyis a Mindenhatóhoz forduló ember látja az ő fényében, az ő igéje által a következő lépést. Ugyancsak a Zsoltárokban olvassuk, hogy „Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32,8) Aki tényleg odafordul a Mindenhatóhoz, annak felderül az élete, világosodik az útja, és egyre ragyogóbb lesz az ösvény, amin jár. „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Péld 4,18)

Az ember élete nem csak lefelé mutathat, bár mindnyájan haladunk a korban előre, s eljön, hogy gyengül a testünk, megbetegszünk. Szabad hinnünk azonban, hogy lehet az életünk eközben is olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig. Ami nem feltétlenül jelent pénzt, még karriert vagy tökéletes egészséget sem, hiszen a legtöbbet éppen az hozta e világnak minden asszonytól született közül, akiről azt halljuk, hogy „…utált és emberektől elhagyott, fájdalmak férfija és betegség ismerője, mint aki elől orcánkat elfordítjuk, és nem gondoltunk vele.” (Ézs 53,3) Mert a világos utakon, fényes utakon járó ember testiképpen esetleg szenved, míg mások gondtalanul élnek, ahogyan Megváltó Jézusunk is. Elhagyott és megvetett is lehet, fájdalmak férfija és betegség ismerője – de a szívében Istené, s ezért útja a halálon át is a fénybe vezet.

Végezetül két gyakorlati szempont mindehhez. A Mindenhatóhoz forduló ember megépül. A romos ház pontos kép arról, mivé tud lenni az emberi lélek. Bús düledék, romvár, ahogyan a költő mondja, amit „sír szele” érint (Kölcsey: Huszt) – mert ilyen a múlt, amit viszünk magunkkal. Elrontottunk sok mindent, kísértetek is jönnek elő néhanap a romok közül, ijedezünk a saját tetteink és romlásaink miatt: ijesztő lehet, ami mögöttünk van. Kicsoda tudna erőt venni ezeken? Mi nem. De a Mindenhatóhoz forduló ember tapasztalja, hogy valaki elkezdi őt építeni. Szépen, csendben, napról-napra. Minden megértett és befogadott igével gyógyít, eltakarítja a romokat, és azt teszi, amire a leginkább szükségünk van. Erről szólnak az evangéliumi gyógyulások, ahol nem csak a test, hanem a lélek is megépül – s az igazán meggyógyult ember az, aki Jézus követőjévé válik. Kérjük el ezt tőle, mert a megtérő egyszersmind megépülő is, és ha romantikusak is a „bús romok”, azért szívesebben viszünk magunkkal az örökkévalóságba valami szépet, kiteljesedettet, mintsem romokat. Ő megépíti a hozzá fordulót!

Egy idős lelkigondozó mondta el, hozzá fordult egy szenvedélyébe sokszor visszaeső ember. Azt kérdezte, mit tegyen. Semmi újat nem tudok mondani, volt a válasz: vissza az Úrhoz, ilyen egyszerű. Előtte leborulni a kereszt alatt, tőle segítséget kérni, és kegyelméből megépülni. S mert az illető hallgatott e szóra, meg is épült az élete, szebben, mint valaha, és immár igazán.

Azt is tudhatjuk, mert Jób könyve ezt is elmondja, hogy a megtérő, Istenhez forduló ember gyönyörködik az Úrban. Nem csak féli őt, nem csak megjelenik „rendelésén”, mert ezekből hiányozhat az öröm, ami pedig – a szeretet után – a Lélek legfontosabb gyümölcse. (Gal 5,22) Aki odafordul az Úrhoz, az gyönyörködik is őbenne.  Másodlagos már a nemes érc, s akár a patak kavicsai közé is tudja már dobni az ofiri aranyat – mert ő már az Úrban gyönyörködik, a Mindenhatóhoz emeli arcát. Ezt találjuk annyi helyen a zsoltárokban, az önfeledt örvendezést – mint ma is, felolvasott hálaadó zsoltárunkban. Ez fölé emel bennünket a világnak, aminek egyébként mindnyájan a rabjai vagyunk. De aki odafordult őhozzá, az a világban van ugyan, de nem a “világból való” többé. (Ján 17,14) Elkezdi átjárni a felülről való, tiszta öröm, amiből tiszta kezek, érzések és szavak fognak származni. Az embernek egyre több oka támad az örömre, hiszen meglelte lénye isteni magvát, s e belső pont elkezd világítani, utat mutatni és vezetést ad.

Megépülni, s gyönyörködni az Úrban – kívánhatnánk-e egymásnak jobbat? Forduljunk csak őhozzá, s megtapasztaljuk, milyen boldogság fakad majd ebből. Még a szegénységben, sírásban, a szelídségben és az igazságban is megtaláljuk a felülről való boldogságot. Ez az, amiről valóban elmondhatjuk: utaidon világosság fénylik. Így legyen! Ámen. (204. dics. 1-10 v.)

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk Jézus, hogy te nem csak követelményeket támasztasz, de jelenléteddel erőt adsz a megvalósításhoz is. Megtapasztaltuk, hogy minden élethelyzetben számíthatunk rád, mert közel vagy és kitöltöd az alázatosokra Lelked fényét. Vannak köztünk, akik gyógyulni szeretnének, kérjük, add meg nekik a tőled való erőt. Vannak összetört szívűek, akiket te emelhetsz föl, s eljöttek a gyászolók is, akik az elmúlt héten vettek búcsút szerettüktől. Szenteld meg az emlékezést, gyógyítsad a fájó szíveket, és tedd világítóvá a szép életpéldát. Imádkozunk családi otthonainkért, az összetartozásért, a ránk váró feladatokban erőért és hűségért. Építs, és ajándékozz meg minket a benned gyönyörködés boldogságával. Vigyázz ránk, hogy méltók lehessünk hozzád szavainkban és cselekedeteinkben egyaránt, amíg elérkezünk hozzád. Addig pedig kérünk, vezess minket világos utakon! Ámen.