Igehirdetés 2008. november 23.
Utaidon világosság fénylik
Lekció: Zsolt 65,1-14
Textus: Jób 22,23-30
„Ha megtérsz a Mindenhatóhoz, ő megépít, és az álnokságot távol űzöd sátorodtól. Vesd a porba a nemes ércet, és a patak kavicsai közé az ofiri aranyat – akkor a Mindenható lesz a te nemes érced és a te ragyogó ezüstöd. Bizony, akkor a Mindenhatóban gyönyörködöl, és a te arcodat Istenhez emeled, hozzá könyörögsz és meghallgat téged, te pedig teljesíted fogadalmaidat. Mihelyt valamit elgondolsz, sikerül az neked, és a te utaidon világosság fénylik. Ha megaláznak, felmagasztalásnak mondod azt, és ő az alázatost megtartja. Megszabadítja a nem ártatlant is, mert ha tiszta lesz kezed, megmenekülsz.”
Igehirdetés
Valaki azt mondta, amikor elvették tőle az otthonát, emberi méltóságát, a ruháját, hogy mindent elvehetnek az embertől, egy dolgot kivéve: hogy saját maga határozza meg, miként viszonyul a dolgokhoz, amik őt érik. (V. E. Frankl: És mégis mondj igent az életre) Ez az ószövetségi Jób könyvének alapgondolata is, amit mostanában olvasunk naponként Kalauzunk vezetése szerint. Őszintén sajnáljuk azokat, akik kimaradnak az élményből, miként járja körül az elháríthatatlan szenvedés ügyét az ókor névtelen szerzője!
Négyen vitatják a dolgot: Jób és három barátja, aztán bekapcsolódik még egy barát, s akkor már öten vannak. A bölcselkedő fejtegetések nemes nyelven, sok képpel mutatják be az igazság különböző vetületeit, amit a nagyszerű költészet miatt önmagában is élvezettel olvas az ember, noha itt költészetnél messze többről van szó. A végső kicsengés a lényegi üzenet, ahova mindez megérkezik – azt viszont csak az érti meg, aki végigolvasta mind a 42. fejezetet. Amint arra a kérdésre is, hogy “mi az élet értelme” a végigjárt életút a válasz – Jób könyvét is csak az érti meg, aki végigszenvedi Jóbbal együtt útja küzdelmét!
Foglalkozzunk most e hatalmas és gyönyörű írás egyetlen parányi részletével: a sorokkal, amik arról szólnak miként lesz az ember útja “világos és fénylő.” Nem minden utunk ilyen, jól tudjuk. Akadnak fölösleges kanyarok, és utólag sajnált vargabetűk. Vannak homályos, összekuszálódott utak, amikor valaki nem tudja, miként jutott oda, ahol van, s hogyan keveredik ki abból, amibe juttatta magát, merre tovább – úgy hiszi, már csupa rossz lehetőség között választhat. S akadnak szorongásokkal, aggódásokkal felhőzött utak, amikor a félelem sötét árnyékként terül mindenre, mert az ember közvetlenül az életét félti.
Itt azonban arról hallunk, lehet úgy is élni, hogy az ember élete, ha romokban volt is – újra megépül. Más metaforákkal is elmondja e dolgot, hogy jobban értsük: „Messze távozik az álnokság a te sátradtól” – így olvassuk. Ami érthető úgy, hogy a mások részéről veszélyeztető álnokság megy el tőlünk, ám úgy is, hogy saját álnokságunk távozik el, szűnik meg! Bármelyik a szöveg eredeti értelme, az kétségtelen, hogy fontos és nagy dologról van szó: ezt azonnal érezzük.
Sőt ilyet is hallunk: Nyugodtan a porba, a patak kavicsai közé dobhatod aranyaidat, a Mindenható lesz olyan drága számodra, mint más embernek az arany…! Könyörögsz hozzá, s ő meghallgat, elgondolsz valamit, és sikerül! Sőt, ami már tényleg alig hihető: Ha megaláznak is, nyugodtan felmagasztalásnak tudhatod be, oly erős leszel – s akkor is megszabadulsz, ha nem lettél volna ártatlan a dologban, egy a feltétel: legyen tiszta a kezed! „Megadod fogadalmaidat” – azaz nem felejtkezel el emelkedett pillanataidról, amikor megértetted, hogy az élet legértékesebb része éppen az áldozat: s örülsz, hogy adhatsz, ha eljön az ideje – hiszen megígérted!
Hát ez olyan sor, hogy az ember kapkodja a fejét – egy is elég lenne ezekből. Mitől válik ilyenné az ember élete? Mitől lesz a homályos, sötét, borongós vagy ijesztő út olyanná, hogy elmondható róla, ezen immár “világosság fénylik”? Mitől változik a belső fény-mag, amit mindnyájan érlelünk magunkban, egyszer csak olyan ragyogóvá, hogy az utunkra ömlik, s már nem csak titokban hordozzuk a “szív elrejtett emberében”, hogy ilyennek kellene lenni, így volna érdemes élni – hanem mindenestől boldogan, fényes úton haladunk előre?
Jób könyve a témáni Elifáz szavaival így válaszol: ha megtérsz a Mindenhatóhoz. A szó odafordulást jelent, s a Biblia egyik legfontosabb igéje. Nem élünk minden percünkben odafordulva a Mindenhatóhoz. Izgalmasabb dolgokat találunk az életben: szeretünk haragudni, elégedetlenkedni, és másokhoz mérve, amink van, még irigykedni is. Aztán szeretjük korholni a világot, ami sehogy nem akar olyan lenni, mint lennie kellene. Sőt, boldogtalanok is szeretünk lenni, mert az olyan öröm, amikor az ember a tehetetlensége körül toporog és sajnálhatja, vagy akár még sajnáltathatja is magát. De szeretünk elbűvölve is lenni, és sok mindent megadunk, hogy illúziókba ringasson valaki – viszont haragszunk arra, aki megpróbál ráébreszteni a valóságra: egyszóval van témánk elég. Hát ezekkel kapcsolatban mondja Jób könyve: Ha megtérsz a Mindenhatóhoz, s az lesz a gondod, amit ő mond neked…!
A “megtérés” szónak van bibliai kortörténeti jelentése is: a Jordán folyó édes vizében úszó halak, elérve a Holt-tenger erősen sós vizéhez hirtelen azt érzékelik, baj van, ez nem nekik való, itt el fognak pusztulni – és egyetlen mozdulattal megfordulnak, irányt változtatnak. Mentek a halál felé, most pedig megfordulnak, s mennek az élet irányába – ez a „megtérés” szó bibliai magva. Elfordulni attól, ami halál, és odafordulni az élethez. Elfordulni attól, ami megöl, és odafordulni az élő Istenhez. Ez fog megépülést hozni a romokban lévő embernek, ez tud “álnokságot távol vinni sátrainktól”, s ez tesz képessé “felmagasztalásnak tekinteni, amikor pedig megaláznak.”
Nincs ember, akinek szívében, életében ne dúlnának harcok. Különös erők működnek, „fejedelemségek és hatalmasságok” hatnak ránk (Róm 8,38 Ef 6,12) melyek az embernél erősebbek – de nem szabad feledni, hogy minden csata ellenére van bennünk egy “területen kívüli” menedék, s az pontosan lényünk isteni magja. Ha az “Egy”-hez menekülünk, az Igazán Létezőhöz (2Móz 3,14), senki és semmi nem tud már kárt tenni bennünk! Erről a pillanatról mondtuk: mindent elvehetnek az embertől egy kivétellel, hogy maga döntse el, miként viszonyul azokhoz, amik őt érik… Aki lénye isteni magvához, a mindenhol jelenlévő Mindenhatóhoz menekül, az rátalált arra, amit nem lehet kisebb szóval megnevezni, mint így: fényes út. A belső odafordulás ugyanis a megtérés, amiből azonnal következik, hogy nincs szükség családi veszekedésre, hogy pótoljuk az életet valamivel – mert van életünk immár efféle alvilági örömök nélkül is! Nincs szükség trágár ordítozásra, hogy higgyük, vagyunk valakik, lám túlkiabáltuk a másikat – oly erősek vagyunk belül, hogy a megalázást is felmagasztalásnak tudjuk mondani: „…teljes örömnek tartsátok, ha különféle próbatételekbe estek, tudván, hogy hitetek megpróbáltatása kitartást szerez.” (Jak 1,2-3)
Ez az odafordulás nem csak csodálatos fényben, örömteli lelki látomásban részesít, vagyis abban, hogy már nem a sötétség és homály életünk nagy témái – hanem egészen konkrét vezetésben is, hogy úgy mondjuk, útmutatásban. „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119,105), olvassuk – vagyis a Mindenhatóhoz forduló ember látja az ő fényében, az ő igéje által a – következő lépést! Ugyancsak a Zsoltárokban olvassuk, hogy „Bölccsé teszlek és megtanítalak téged az útra, amelyen járj, szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32,8) Aki odafordul a Mindenhatóhoz, annak felderül az élete, kivilágosodik az útja, sőt, egyre ragyogóbb lesz az út, amin jár. „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Péld 4,18)
Az ember élete tehát nem csak lefelé mutathat – bár valóban mindnyájan haladunk a korban, s eljön, hogy gyengülünk, megbetegszünk, s végül meg is válunk majd testünktől. Szabad hinnünk azonban, hogy eközben is lehet az életünk olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz – a teljes délig! Ami nem feltétlenül jelent pénzt, még karriert vagy tökéletes egészséget sem, hiszen a legtöbbet éppen az hozta e világnak minden asszonytól született közül, akiről azt halljuk, hogy „…utált és emberektől elhagyott, fájdalmak férfia és betegség ismerője, mint aki elől orcánkat elfordítjuk, és nem gondolunk vele.” (Ézs 53,3) Mert a világos, fényes utakon járó ember testiképpen esetleg szenved, ahogyan Megváltó Jézusunk is – míg mások gondtalanul élnek… Elhagyott és megvetett lehet, fájdalmak férfia és betegség ismerője: ám szívében Istené, s ezért útja még a halálon át is – fénybe vezet.
Végezetül két gyakorlati szempont. A Mindenhatóhoz forduló ember megépül. A “romos ház” nagyon is pontos kép arról, mivé tud lenni az emberi lélek. “Bús düledék, romvár”, ahogy a költő mondja, amit „sír szele” érint (Kölcsey: Huszt) – mert ilyen a múlt, amit viszünk magunkkal. Elrontottunk sok mindent, talán kísértetek is jönnek elő néhanap a romok közül, ijedezünk a saját tetteink és romlásaink miatt: ijesztő, ami mögöttünk van. Ki tud erőt venni ezeken? Magunk nem.
A Mindenhatóhoz forduló ember azonban tapasztalja, hogy valaki elkezdi őt építeni. Szépen, csendben, fokozatosan, napról napra. Minden megértett és befogadott igével gyógyít, eltakarítja a romokat, és pontosan azt adja, amire a leginkább szükségünk van. Erről szólnak az evangéliumi gyógyulások, ahol nem csak a test, hanem a lélek is megépül, s a meggyógyult a Jézus követőjévé válik! Kérjük el ezt tőle, mert a megtérő ember egyszersmind megépülő is, és ha romantikusak is a „bús romok”, azért mindnyájan szívesebben viszünk magunkkal az örökkévalóságba valami szépen kiteljesedettet, mintsem romokat… Igen, ő megépíti a hozzáfordulót!
Egy idős lelkipásztor mondta el, hozzá fordult egy szenvedélyébe sokszor visszaeső ember. Azt kérdezte, mit tegyen. Semmi újat nem tudok mondani, volt a válasz: vissza az Úrhoz – ilyen egyszerű. Előtte leborulni a kereszt alatt, tőle segítséget kérni – és aztán kegyelméből megépülni. Az illető hallgatott a szóra: meg is épült az élete, szebben, mint valaha, és – immár igazán!
Azt is tudhatjuk, mert Jób könyve elmondja, hogy a megtérő, Istenhez forduló ember gyönyörködik az Úrban. Nem csak féli őt, nem csak megjelenik „rendelésén”, mert ezekből hiányozhat az öröm, ami pedig a szeretet után – a Lélek legfontosabb gyümölcse. (Gal 5,22) Aki odafordul az Úrhoz, az gyönyörködik őbenne! Másodlagos már a nemes érc, akár a patak kavicsai közé is tudja dobni az ofiri aranyat – mert ő már az Úrban gyönyörködik, a Mindenhatóhoz emeli arcát! Ezt találni annyi helyen a Zsoltárokban, az önfeledt örvendezést – mint ma is, felolvasott lekciónkban. Föléemel a világnak, aminek egyébként mindnyájan a rabjai vagyunk, és – azok is maradunk… Aki viszont odafordult őhozzá, az bár a világban van, de nem a “világból való” többé. (Ján 17,14) Kezdi átjárni a felülről való öröm, amiből tiszta kezek, tiszta érzések és szavak fognak származni. Az embernek egyre több oka támad az örömre, hisz meglelte lénye isteni magvát, s a belső pont kezd már világítani, utat mutatni és – vezetést is ad…!
Megépülni, s gyönyörködni az Úrban – kívánhatnánk-e egymásnak jobbat? Forduljunk csak őhozzá, s megtapasztaljuk, milyen boldogság fakad ebből. Még a szegénységben, sírásban, a szelídségben és igazságban is megtaláljuk a felülről való boldogságot. Ez az, amiről aztán valóban elmondhatjuk: “…utaimon világosság fénylik.” (204. dics. 1-10 v.) Így is legyen. Ámen.
Fohász
Köszönjük Urunk a sok jót, amit adtál. Életünket, egészségünket, a téli időben fűtött templomot. Tőled van tavasz, nyár, ősz és tél. Áldunk téged, hogy így rendezted be életünket, s gondoskodsz rólunk gabonaérlelő melegben éppúgy, mint hóesésben és süvöltő, hideg szelek idején. Életünk útján sem süt ránk mindig jólét, egészség, meg a “gondtalanság napja”, de tapasztaltuk, hogy jóságod nem hagy el a próbák idején sem. Ezért kérjük újra: hajolj le a megtört szívűekhez, sokasítsd meg az erőtlen erejét és gyógyítsad testi-lelki betegségeinket! Kértük énekszóban, hogy fordulj hozzánk, Szentlelkedet töltsd ki ránk – ezt esedezzük tőled imádságban is. Áldd meg bejövetelünket és kimenetelünket: építs és gyógyíts mindnyájunkat – Krisztus nevében kérjük! Ámen.
