Virágvasárnap

Igehirdetés 2015. március 29.

Virágvasárnap

Lekció: Márk 11,1-11

Textus: Márk 11,12-14

„Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett, és messziről meglátva egy zöldellő fügefáét odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje. Jézus megszólalt és ezt mondta a fának: Senki ne egyék rólad gyümölcsöt soha többé.”

Imádkozzunk

Urunk, légy áldott teremtő szeretetedért, amellyel olyan világot alkottál, amiben nekünk, embereknek helyünk van. Köszönjük a virágvasárnap ünnepét, amelyen Krisztust királyként üdvözölhetjük, és azt kérjük, fogadj el minket az ő népéül, akik most hódolunk előtte. Megköszönjük neked konfirmáló fiainkat és leányainkat, az ő ifjú életüket, egészségüket, a családot, ahol eddig felnövekedhettek, és a sok gondoskodó szülői szeretetet. Imádkozunk Szentlelked útmutatásáért, és tőled való élő igéért, lelki kenyérért, hogy általa megépítsd és megszenteld életünket. Jézus nevében kérünk, áldd meg istentiszteletünket és adj most jó előmenetelt. Ámen.

Igehirdetés

Húsvét előtt egy héttel, Virágvasárnap lévén Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezünk, ami a nagyhét kezdete. Ugyanakkor gyülekezetünk hagyománya szerint nálunk konfirmáció is van ezen a vasárnapon, elsősorban az ifjakhoz szól tehát Istenünk üzenete, akiket fölveszünk úrvacsorai közösségünkbe. Tegnap bizonyságot tettek tudásukról, ma vallást tesznek hitükről, és örvendező szívvel kívánunk nekik további testi-lelki előmenetelt. Mégsem csupán az ifjakat szólítja az ige, hanem kicsinyeket-nagyokat, felnőtteket, időseket egyaránt.

Először is abban a tekintetben, hogy vannak soha vissza nem térő pillanatok az emberi élet útján. Erről szól a virágvasárnapi történet különös mozzanata, amikor Jézus gyümölcsöt keres a fügefán, de csak zöld levelet talál rajta. Erre súlyos szót mond: ha így alakult a dolog, többé ne is egyen róla senki gyümölcsöt. Nem értjük a történetet, pedig nem is olyan nehéz megfejteni a szimbólumot. Jelképes történet, ami életünk gyümölcsfájáról szól. Arra irányítja figyelmünket, hogy meg kell becsülni a pillanatot, amikor a világ Megváltója közel jön hozzánk. Talán egyetlen egy ilyen pillanat van egész életünkben. De hiszem és vallom, hogy nincs senki, akihez legalább egyszer közel ne jönne a feltámadott és élő Úr, a világ Megváltója, és föl ne kínálná azt az életet, amit ő hozott a mennyei Atyától. Igen, vannak soha vissza nem térő pillanatok. Mindnyájan emlékszünk, amikor életünkben először léptünk be az iskola kapuján. Arra is bizonyára jól emlékezünk, amikor először jöttünk a templomba, és ilyen pillanat az első úrvacsoravétel is. Vagy amikor az ember, már nem egészen gyermekként, egy hozzátartozója hazatérte, temetése pillanatában megérti, hogy mindnyájan mulandóak vagyunk, és egyetlenegy életünk van. Vannak vissza nem térő pillanatok, amik könnyen visszaidézhetők, mert egyetlenegy van belőlük.

Jézus is egyszer ment el ott, amellett a bizonyos fügefa mellett, és nem tért vissza másodszor. Kedves ifjú barátaink, leányok, ifjak, hadd kérjünk benneteket arra, hogy vigyázzatok a pillanatra, a szent lehetőség áldott alkalmára! Talán éppen ma van ilyen először úgy igazán életetekben. Lelkiképpen közel jön a világ Megváltója, és meg kell becsülni a pillanatot! Hadd hirdessem szeretettel, mégis élő hittel felnőtt testvéreimnek is: meg kell becsülnünk a vasárnapot, amit Isten örök törvénye arra rendelt, hogy tartózkodjunk mindenfajta tevékenységtől, munkától és megszenteljük a szent napot. Örökkévaló Atyánk arra adta ezt nekünk, hogy megpihenhessünk, életünk megfrissüljön,míg az ő mennyei dolgaival foglalkozunk. A nagyheti történet jó sorát adja a személyeknek, akik nem becsülték meg a pillanatot, amikor Jézus közel jött hozzájuk. Ott van Annás és Kajafás, a főpapok, ott áll előttük a világ Megváltója. Aztán Pilátus, Heródes, mind kihallgatják, beszélnek vele, kérdezgetik, és nem fogják fel, hogy ki is az, aki ott áll előttük – és nem jobbítják meg az életüket a legnagyobb szeretettel találkozva! El lehet játszani a pillanatot. Pilátus aztán úgy vonul be a világ történetébe, hogy mindenki azt kérdezi, miként is került ő a Credo-ba. Hát úgy, hogy örökre emlékeztessen minket azokra, akik eljátszották a pillanatot, amikor dönthettek volna Jézus mellett és nem tették. De ugyancsak a nagyheti történetben hallunk Cirénei Simonról is, egy fáradt földművesről, aki ballag haza a mezei munkából. Semmi köze Jézushoz, ott megy el mellette a kivégző osztag a már félholtra korbácsolt Jézussal, aki összeesik a kereszt súlya alatt. A római törvény szerint ráteszik a keresztet és Simon viszi azt. Később pedig olvassuk a Szentírásban, hogy fia Krisztus követőjeként név szerint ismert a római gyülekezetben. (Mk 15,21, Rm 16,13) Nyilván azért lettek a fiai keresztyénekké, mert édesapjuk azzá lett. Pedig messziről jött, semmi köze nem volt Jézushoz, de fölismerte őt. És ott a római százados is, aki a Golgotán végrehajtja az ítéletet katonáival, s hallva Jézus hogyan imádkozik azokért, akik őt odaszögezték, így kiált fel: „Bizony ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15,39) Meg lehet találni a pillanatot, amikor dönthetünk mellette. Igen, azt a fajta életet érdemes élni, amit ő hozott, úgy érdemes imádkozni, ahogy ő imádkozott – mert ő valóban az Isten Fia!

Aztán azt is hadd ajánljam figyelmetekbe, kedves ifjú testvéreim, amit hallottatok az előbb, hogy nem volt fügeérés ideje, amely a természeti törvény megváltoztathatatlan voltáról szól. Az evangélium azt mondja, még a természeti törvénynél is van egy nagyobb és fontosabb igény! Ott megy el Jézus és gyümölcsöt keres a fán, de csak zöld leveleket talál, semmi mást – ám az ő igénye életünkre nagyobb, fontosabb és jelentősebb minden természeti törvénynél. Nagy úr az éhség, mégis megtanuljuk – legalábbis felnőtt fejjel, aki hiszi a Szentírás útmutatását – hogy igenis hasznos és szükséges dolog olykor megfegyelmezni éhségünket és szomjúságunkat, fölébe emelkedve annak. Jézus egyszer egy láthatatlan szellemi valósággal, egy különlegesen gonosz lélekkel küzd meg, s a tanítványok nem értik, ők miért nem tudtak győzni felette. Jézus azt mondja: Ez a fajta nem megy ki másképpen, csak könyörgés és böjtölés által. (Mt 17,21) Amikor böjtölünk, önmagunkat megtagadjuk, akkor fölébe növünk a belénk írt természeti törvénynek. És ebben sok áldott lehetőség rejlik. Csak nekünk, embereknek adatott meg, hogy fölébe emelkedhetünk ösztöneinknek, vágyainknak, tudunk nélkülözni és tudunk áldozatot hozni. Kérdezzétek csak meg édesanyátokat, édesapátokat, hányszor maradtak fönn éjszakának idején, mikor tűzpiros arccal, 40 fokos lázzal betegen feküdtetek, s őrizni kellett életeteket. Ott ültek ágyatok mellett, vigyáztak rátok, és legyőzték a legerőteljesebb testi vágyat, hogy most már pihenni és aludni kellene. Meghozták az áldozatot. Nem volt fügeérés ideje, mondja az evangélium – ám Jézus igénye nagyobb és fontosabb a természeti törvénynél. Isten segítsen benneteket, hogy amikor úgy éreznétek, nincs itt az ideje gyümölcsöt hozni, akkor is eszetekbe juthasson ez a mai istentisztelet. Mintha lehetetlent kérne tőlünk az Úr, de nem! Ha ő kéri tőlünk, akkor fölébe kell emelkednünk a belénk írt ösztönöknek, vágyaknak, a természeti törvénynek – és utóbb megvilágosodik: ez volt az üdvösség útja.

Úgy folyatódik a történet, hogy Jézus „ment tovább Jeruzsálembe”. Olyan egyszerű híradásnak tűnik ez a mondat, valójában azonban arról van szó, ő már tudta és érezte, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie azért a szeretetért, amit az Atyától hozott. (Mk 9,12, Lk 17,25) Volt idő, amikor a vidéki kisvárosban, ahol felnőtt, Názáretben le akarták taszítani a szikláról, de ő „átment közöttük”, otthagyta őket – mert nem jött még el az ő ideje. (Lk 4,29-30) Egy helyen pedig egészen félreérthetetlenül azt mondja, „Nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el”. (Lk 13,33) Azért megy tehát Jeruzsálembe, hogy értünk az áldozatot ott meghozza, és erről a világon mindenki tudomást szerezzen. Ezért ez a virágvasárnap is arra emlékeztet, hogy ő nagyon szeretett minket. Azért ment oda, hogy levegye rólunk vétkeink méltó büntetését, ő szenvedje el azt, amit mi érdemeltünk volna, és nekünk ajándékozza a kész lehetőséget: újat kezdhet minden ember! Megfordulhat, ha rossz irányba ment, újra fogalmazhatja életét, egészen új alapokra állhat. Azért ment ő Jeruzsálembe, hogy végtelen jóságával megtanítson minket arra, mit jelent igazán embernek lenni.

Ezeknek jegyében kívánjuk most konfirmációtok alkalmából Istenünk gazdag áldását, Szentlelkének, igéjének további útmutatását. Emlékezzetek, vannak vissza nem térő pillanatok, amikből nincsen kettő. És úgy lehet, a természeti törvények, emberi vágyak és ösztönök más irányba vezetnének, ahogy hallottuk, „nincs fügeérés ideje” – és mégis gyümölcsöt keres a világ Megváltója. Nem elégszik meg a szép zöld levelekkel. Milyen szép zöld levél egy rendesen megépített ház, ahol jólétben, egészségben élhet egy család – de vajon terem-e ott gyümölcs is, vagy csak a szép zöld levelek vannak? Mert mit jelent a gyümölcs? Azt, hogy követjük Urunkat, és amint ő az egész világért odaáldozta magát, mi is megtanulunk – a magunk helyén állva – áldozatot hozni. Nagyon egyszerű és csöndes áldozatok is vannak, néha csak éppen annyi, hogy megmaradunk a szelídségben, pedig nagyon nehéz. Néha az, hogy rászánjuk időnket, s végighallgatunk valakit, vagy éppen segítünk küzdelmeiben továbblépni csak egy lépéssel is, s mellette állunk. Egyszerű és csöndes kis áldozatokkal az ő világmegváltó áldozatát váltjuk aprópénzre és adjuk oda azoknak, akiknek szüksége van rá. Ő miérettünk ment Jeruzsálembe, és ezért mi nagyon gazdagok vagyunk szeretetben, lélekben és erőben. Mindezeket ő hozta el nekünk – vigyétek magatokkal ezeket a kincseket! S ne felejtkezzetek el arról, amit most az ő színe előtt fogadalomként mondani fogtok. Ámen.

Konfirmáció