Igehirdetés 2015. március 22.

Szomorúságotok örömre fordul

Lekció: Ján 16,16-23

Textus: Ján 16,21

„Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, a földi élet olyan változó, és mi emberek olyan felkészületlenek vagyunk a változásokra. Örömre olykor szomorúság jön, a szomorúság pedig szabadulásra fordul, és mi azt sem értjük, hogyan és miképpen zajlott le mindez, csak részesei vagyunk egy ismeretlen folyamatnak. Köszönjük a szent nap megpihenését, amit arra kapunk, hogy megállhassunk előtted, és megszólalhasson közöttünk az ige, ami által elkezdhetjük életünk dolgait a te örökkévalóságod fényében látni. Segíts most minket őszinte önvizsgálatra, ami nélkül maradna minden a régiben. Te a töredelmes szívet szereted, és mi ebben bízva közeledünk hozzád. Jézusért kérjük, fogadj minket magadhoz. Ámen.

Igehirdetés

Egy régi bölcs szerint lángban áll az élet, mert a szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze lángra gyújtotta. A születés, az öregség, a halál, a bánat, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra – vagyis a lét szenvedés. (Gautama) Sok igazság rejlik ebben a bölcsességben, mert a szenvedés valóban hozzá van kötve az élet szinte minden mozzanatához. Eltervezünk valamit és nem olyan lesz, számítunk más emberekre és cserben hagynak, várjuk a világ jobbra fordulását és az ellenkezőjét tapasztaljuk.

Jézus is tisztában van azzal, hogy a lét szenvedés, de azt is tudja, hogy még a tanítványi lét, az őt követők útja sincs meg kín nélkül. Sőt, olyan is van, amit csak és kizárólag a tanítványok tapasztalnak meg, senki más: amikor elveszítik Mesterüket, és nem értik, miért kell ennek így lennie. Ezen a veszteségen a világ örül, jelenti meg a bekövetkezőket Jézus – és sokaknak valóban győzelemnek tűnt ott Jeruzsálemben, amikor úgy hitték, eltakarították őt az útból. A világ örül, ti pedig sírni fogtok, mondja tanítványainak – de  szomorúságotok majd örömre fordul.

Ez valóban így is lett, ám azt is tudjuk, hogy ennek tudományát nem olyan könnyű elsajátítani. Holott ez a keresztyén élet szíve közepe: miként jut a siralomvölgyben vándorló lélek az angyalok énekével összhangzó, dicsőítő örömre. Jó lenne ennek a tudásában valóban előbbre lépnünk, hiszen Jézusunk is éppen ezt akarja nekünk adni.

A szívünkkel nagyon is sejtünk, hogy az emberélet nincsen kész azáltal, hogy megszületik és van keze, lába, szépen egészségesen működik mindene. Nincsen kész azáltal sem, ha kitanult egy mesterséget vagy megszerzett egy diplomát, akkor sem, ha képességei által sikeresen él, és jólétet mondhat a magáénak. Még akkor sincsen, amikor eljönnek a pihenés évei és hányszor látni, hogy ott az elmúlás is, de az élet nincs készen úgy, ahogy az illető maga is szerette volna.

Történnie kell valaminek, ami kinyitja az életet egy magasabb világ számára. Ez olyan nagy titok, hogy nem is lehet róla könnyen és megfelelően szólni  – hiszen maga a Szentírás is ezerötszáz oldalon beszél a titokról. Ez a valami az odafordulás Istenhez, ami alapvetően újat nyit az ember útján. Más annak az élete, aki kész erre az odafordulásra, mint azé, aki elzárkózik előle. Nem is lehet másként, hiszen Isten erői jelen vannak ugyan mindenhol a Világegyetemben, de aki kéri is ezeket az erőket egész odaadásával, annak  több adatik ezekből, mint aki semmibe veszi az ég szeretetét és legyint jóságára. Gondoljunk csak meg, hány millió fűszál indul növekedésnek ezekben a tavaszi napokban pusztán attól, hogy a föld teljesebben fordítja arcát a nap felé, mint télidőben – így virul ki egy emberi élet is, ha Isten felé fordul.

Igen, történnie kell valaminek, valami nagyon lényegesnek, amit az emberek nem is látnak, hiszen belül zajlik. Eddig fontos volt valami, talán már  úgy betöltötte a lelkemet, hogy eltakarta előlem Isten dolgait – most pedig felhagyok ezzel,  és odafordulok az élő Istenhez. Ezt találjuk a Biblia száz eseményében, és ez megy végbe a tanítványok szívében is. Az „ember” megszületése kínnal és vajúdással jár, amire kaptunk néhány évtizedet – és magunk tudjuk a legjobban, hol is állunk ebben a dologban úgy igazán. Nincsen készen az ember, hogy fizikailag megszületett, azzal sem, hogy továbbadta életét gyermekeinek, nincsen készen karrierje csúcsán és az öregedés csöndes kiszáradása révén sem: az ember egyedül abban lesz emberré, hogy odafordulva az ég jóságához engedi átjárni lényét a mennyei erőkkel!

Ennek aztán mindig jótékony hatásai mutatkoznak. A sötét, sőt olykor „rémisztően sötét” erdőben (Dante) botorkáló lélek egyszer csak világosságot lát és kezdi érteni a saját útját és életét. Úgy kapjuk az ilyesmit, ahogyan az ajándékot szoktuk, nem is értjük az egészet – ám mindig van a dolognak a saját lényünkben lenyomata. Azért van ez így, mert ilyenkor az ég és a föld kapcsolódnak egybe, és a mindeneket gazdagító szeretet úgy lesz a miénk, hogy közben magunk is változunk!

Jézus azt ígéri tanítványainak, hogy szomorúságuk örömre fordul, de mi már tudjuk, mert tapasztaltuk, hogy csak a megértett szomorúság szokott örömre fordulni. És valóban, mihelyt fölfogjuk, mi volt a részünk abban a szomorúságban, hogyan is kerültünk abba, mi módon manővereztük magunkat esetleg egy egészen lehetetlen helyzetbe, hol voltunk balgák és hitetlenek, amin változtatnunk kell, átgondolva az egész életünket, hogy ne kerüljünk újra és újra mindig ugyanoda – ott már valóban közel van a szomorúság örömre fordulása.

Nemrégiben hallhattunk egy vasárnapon az „emberi egzisztencia átvilágításáról”, ahogyan ezt egy német gondolkodó, Karl Jaspers fogalmazta. Megértettük, hogy kaotikus lélekkel, bennünk munkálkodó ismeretlen és megszelídítetlen erőkkel járva nem csoda, hogy életünk útjai is zűrzavarosak.  Szükséges a lényünk átvilágítása, indítékaink megértése és átlátása, hogy kézbe tudjuk venni sorsunkat. Ezt a megfogalmazást is hallhattuk: “feloldani, megszüntetni a sorsot”, vagyis a ránk úgy ható erőket, hogy  mi csak játékszerei vagyunk azoknak – s ezen az úton nagyszerű lehetőségek tárulnak ki az ember előtt. Mert tényleg csak a megértett szomorúság fordul örömre. Ha megmarad a hangulatok szintjén, az újratermeli önmagát, és egyre csak szomorúbb lesz az ember. A megértett szomorúság messze több mint hangulat: tanul az ember, fölfogja, hogy hova nem akar újra visszacsúszni, miből is emelte ki őt a Lélek. A költő is erre célozhat, amikor „az értelmes szomorúakról” beszél (Ady E: A magyar Pimodán) – hiszen valóban minden szolgálhatja az ember javát, ami csak éri őt, még egészen rossz dolgok is.

A nagy világvallások mind értékesebb életnek látják azt, aki elmerült ugyan, de valahogy megtért és megmenekült a bűnből, mint azt, aki eleve kívül maradt minden kísértésen: a meggyógyult, megtisztult szívben sokkal több megértés van a még vergődők iránt, mint azokban, akik igazaknak hiszik magukat! Jézus is azt mondja, hogy “…nagyobb öröm van a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon.” (Luk 15,7)

Mi történik ugyanis ott, ahol valaki odafordul Istenhez? Az, hogy az illető megszületik az örökkévalóság számára. Jézus ilyen ember volt – amint halljuk a leírásokban, már tizenkét évesen is az ő “Atyja dolgaival” foglalkozott. (Luk 2,49) És bár az evangéliumok homályban hagyják, mikor és milyen körülmények között lett ez teljessé lelkében, hiszen az ő útján is ott voltak a kísértések, az utolsó éjszakán is harcolnia kellett – de a végső eredmény, amivel “elvette a világ bűneit” (Ján 1,29) évezredeken át világít, és százmilliókat igazít el a magasabb világ elérése dolgában! Aki odafordul Istenhez, az megszületik az örökkévalóság számára. Annak nem bálvány többé már maga az élet sem, Jézus módján “van hatalma letenni és újra felvenni azt.” (Ján 10,18) Aki ezt az utat követi, annak örök élete van: hiszen “…ha meghal is él, és akik csak él és hisz őbenne, soha meg nem hal.” (Ján 11,25-26)

Így érkezünk oda, hogy az örömre forduló szomorúság az emberré emelkedés legfőbb jele. Istenhez fordulva a lélek megtapasztalja, hogy a rosszból jó jön ki: mert tanulunk és megértünk valami fontosat. Amíg benne volt abban a nem szeretett dologban, nem volt öröme. Hogyan is örülhetnénk, amikor van okunk félni, amikor elvesztünk valami vagy valaki nagyon fontosat?  Bizonyára sehogy. De eljön a pillanat, amikor túl vagyunk rajta, s levonhatjuk a tanulságokat, amik által jobb és igazabb emberek lehetünk. „Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra.” (Ján 16,21)

Erről a lelki beérkezésről tartja egy régi mondás, hogy „Aki tud, az még nem jutott olyan messzire, mint aki szeret. Aki szeret, az még nem jutott olyan messzire, mint az, aki derűs.” Igen, a napfényes lélek, a derűs szív Isten közelségének legszebb ajándéka. Azt is tegyük mindjárt hozzá, hogy az ilyesmi több mint hangulat. Állapot, a Jézus életével átjárt lélek állapota, ami nagyon jól megfér a komolysággal, az élet dolgainak felelős és néha gyötrelmesen nehéz hordozásával, mert messze mélyebben, vagy ha úgy tetszik, magasabban van, mint a hangulatok.

Egy idős ember mondta, közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, amikor mindenféle bajok és betegségek kezdték gyötörni: “Tudjátok, ez már amolyan élet-elvonó kúra.” Lett volna oka a rosszkedvre, de őt átjárta a Krisztusban való élet derűje – s fölébe tudott emelkedni a saját érzéseinek! Nekünk is jó lenne megszabadulni azok uralmától, s följebb emelkedni  – mert emelkedhetünk egészen az ég derűjéhez. “Aki tud, az még nem jutott olyan messzire, mint aki szeret. Aki szeret, az még nem jutott olyan messzire, mint aki derűs.”

Ez akkor is így van, ha a lét valóban szenvedés. Akkor is, ha nincsen készen az ember a születésével, a sikereivel, sőt még a halálával sem – amíg oda nem fordul Istenéhez. Ott viszont megtapasztalja, hogy a megértett szomorúság örömre fordul, mert ember született a világra. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, ha a világra nézünk, nem sok okunk van a derűre. Ha emberekre tekintünk, vagy akár saját magunkra is, több okunk van szomorkodni, mintsem örülni. Derűs a szívünk, ha azt nézzük, amit te magad tettél értünk, hiszen az örök életet hoztad a világnak. Áldunk téged, hogy elindítottál minket ezen az úton, és derűs szívvel lehetünk követőid. Segíts abban, hogy egymás életét  is felvidítsuk, ne pedig terheljük és lehúzzuk. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért, a nagy terhet hordozók türelmének növekedéséért, akiknek pedig arra van szükségük, életük megtisztulásáért. Vezesd lépteink, hogy közelségedben a mi szomorúságaink is örömre fordulhassanak. Ámen.

Nyomtatás