Víz mellé ültetett fa

Igehirdetés 2010. február 14.

Víz mellé ültetett fa

Lekció: 1Móz. 5,15-24

Textus: Zsolt. 1,1-3

„Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük neked életünket és egészségünket, amennyit adtál nekünk. Köszönjük, hogy vigyáztál ránk az elmúlt éjszaka oltalmazó angyalaiddal, és adtál erőt ezen a reggelen, hogy fölkeljünk és eljöjjünk szent házadba téged áldani és a te igéddel táplálkozni.

Vágyunk arra, hogy a világ hangjain át meghalljuk a te mennyei hangodat, és a világ zűrzavarán túl megpillanthassuk a te tiszta világosságodat. Szeretnénk szépen, tisztán és egyszerűen élni, egymásnak javára, neked pedig dicsőségedre. Segíts erre minket igéd csöndes, halk szavával, engedd, hogy azt meghalljuk és meg is tudjuk cselekedni. Ámen.

Igehirdetés

Ezek az igék jól ismertek azoknak, akik a szentendrei református gimnáziumban csak egyszer is megfordultak már, hiszen az iskola jelmondatáról van szó, ami a gimnázium címerében is ott van latin nyelven: arbor plantata iuxta rivos. Ma azért foglalkozunk ezzel a zsoltárral, mert Bibliaolvasó Kalauzunk ezt ajánlja nekünk olvasásra vasárnapi többletként a hétköznapokon is mindig megjelölt ó és újszövetségi szakaszok mellé.

Arról szólnak ezek a sorok, hogy mit jelent boldognak lenni. Valójában azonban nem is boldogságról van itt szó, az eredeti kifejezés ugyanis „áldott” életről beszél. Az áldás pedig mindig több mint a boldogság. Boldog lehet valaki, ha bejön a vállalkozása – de nem feltétlenül él az ilyen ember áldott módon is. Ha irigyei vannak, ha mások ellenségesen nézik a gyarapodását, ha nyugtalan az élete, mert gyanakodnak rá vagy ő gyanakszik másokra, ha nem találja önmagát, akkor hiába a nagy sok jó. Áldottan akkor él az ember, ha jó dolgok sugároznak ki az életéből: derű, barátságosság, segítőkészség, türelem – az ilyen ember körül valahogy mindig jó dolgok történnek. Földeríti a többieket, lehet vele beszélni, nincsenek hátsó gondolatai, erőt ad már csak az is, ha rá gondolunk – ilyen az áldott életű ember. Hát ennek a titkát tárja elénk ez a zsoltár, hogyan is él az olyan, akinek életét Isten megáldhatja.

Nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára és nem ül a csúfolódók székére. Látszólag össze nem illő dolgok, ám összeköti őket a héber költészet mesteri, rejtett fokozása: járni, állni és ülni, így hangzanak sorrendben az igék. Ezek pedig fokozatok. Aki jár valahol, az még csak felületesen tartozik a helyhez, aki már megáll, az kicsit közelebbről, aki pedig leül, annak már ott helye is van, mert megtelepedett. Ez a fokozatosság sokszor észrevétlenül jön el, ami először mindig csak a bűnösök tanácsának meghallgatását, aztán a vétkes utakra való saját elindulást, végül pedig a csúfolódó, kívülálló lelkület „székében” való megtelepedést, a magunkat igazoló és felmentő ideológiák kidolgozását illeti. Az ember élete lassan csúszik bele az ilyesmibe, a csendes elpiszkolódás szépen észrevétlenül szokott erőt venni rajtunk. Úgy hozzátartozik az élethez, mint a testünk elpiszkolódása, mintegy magától zajlik, csakhogy kevésbé szoktuk észrevenni. Rá is szoktuk sütni, hogy igen, ezzel mindenki így van, tehát ez természetes. És tényleg az, természetes. De bármilyen nagy ázsiója is van mainapság mindannak, amire rámondható, hogy „természetes”, az ember azért mégis csak ott kezdődik, ahol a természet véget ér. Természetes dolog a vérkeringés, a légzés, az emésztés, de ilyesmije más élőlényeknek is van. Lelkiismerete, üdve, hite, álmatlan éjszakái azonban csak az embernek vannak, mert az ember ott kezdődik, ahol a természet véget ér.

Kicsoda él akkor tehát áldott életet? Aki megtanul szembemenni mindazzal, ami úgynevezett „természetes”, mint amilyen a saját tunyasága, a bosszú, a gyűlölködés, a fogcsikorgatás ma olyan megszokott állapotai. Érdekes lenne meghallgatni, ki milyen stratégiát dolgozott ki magának a „lassú lelki elpiszkolódás” megakadályozására!

A zsoltáros első javaslata erre az Úr törvényében való gyönyörködés. Ma, amikor százezer számra nőnek fel gyermekek anélkül, hogy akár a Tízparancsolatról hallottak volna valaha is, vagy a Káin homlokát örökre égető bélyegről tanították volna őket hittanon, vajon csoda-e, hogy megbomlott lelkű fiatalok fegyveresen vérengzenek vagy vérengzésre készülnek teljesen ártatlan embertársaik ellen, és még csak bűnnek sem tartják? Mert a törvényt először is ismerni kellene ahhoz, hogy aztán az ember még gyönyörködni is tudjon benne. De itt nem csupán az erkölcsi törvényekről van szó, mert hiszen a Tízparancsolat második tábláját sokan szeretnék megvalósítani az első táblán lévő isteni törvények nélkül – és nem megy. Mert azok alapozzák meg a másodikat, vagyis az embernek Isten iránti kapcsolatát szabályozó törvények tisztelete és megtartása nélkül nagyon nehéz megtartania a második táblán lévő, embertársainkkal való kapcsolatunkat szabályozó törvényeket. Úgy is mondhatjuk, hogy aki elhanyagolja az Úrral való kapcsolatot, és azt, amit ő mond, az Igét, az ne csodálkozzon, ha elveszti embertársaival a jó kapcsolatát is, a barátságot, az összetartozást, a méltányosságot, mert ezek mind az élő és valóságos Isten-kapcsolatra épülnek, és abból táplálkoznak.

Pontosan erről beszél az 1. Zsoltár is, amikor azt mondja, hogy az tud áldott életet élni, aki gyönyörködik az Úr törvényében, sőt arról elmélkedik éjjel és nappal. A napokban mondta el egy református gimnazista, hogy micsoda élmény volt rácsodálkoznia a téli fagyban arra, hogy az egyszerű jégkristályoknak is micsoda pompás szerkezete van, amikor a dér és a jég együttesen rajzolni kezd – hát a Teremtőnek még ilyesmire is gondja lehet? Igen, aki a kristályok szerkezetét kigondolta, az a mi emberi életünknek is valami szép szerkezetet szánt. Nem azt akarja, hogy vergődjünk, kínlódjunk, egymás ellenében mindig gyanakodjunk meg hadakozzunk, ő ennél sokkal nemesebb élet-rajzolatot szánt nekünk. Azt sem akarja, hogy egymás elől eldugdossuk az örömeinket és aztán hamis arccal úgy tegyünk, mintha minden rendben volna. Ő tiszta szívű és tiszta tekintetű embereknek gondolt el minket. És azt sem akarja, hogy évtizedekre visszanézve azt kelljen mondanunk, hiába jártam végig a hosszú utat, nem jutottam el semmi értelmesre. Mert ő tartalmas és szép rajzolatú életet készített nekünk. Hát ezen érdemes éjjel és nappal elmélkedni, mert ez az ő törvénye.

És aki ebbe a dologba valóban belegyökerezik, mert bízik az Úrban, hogy ezt ő mondja nekünk, és már nem csak messziről nézegeti meg sóhajtozik, hogy igen, így kellene élni, annak valóban szép és termékeny lesz az élete. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa. Arbor plantata iuxta rivos – vizek mellé ültetett fa. Mert minden ott belül dől el. Minden azon múlik, hogy az ember milyen gondolatokat forgat a fejében. A minap valaki elmondta, hogy ő azért féltékenykedik annyit a párjára, mert nézi ezeket a kibeszélő-showkat, ott meg annyi borzalmat lát, ki hogyan csalja a párját, hogy mindig csak ez jár a fejében. Ő ezzel a lelki táplálékkal él, hát ez is lesz a következménye. Aki az Úrban bízik, vagyis elhiszi, hogy Isten tényleg jó dolgokat mond nekünk igéjében, és ezért olvassa és hallgatja az igét, meg még gondolkodik is rajta éjjel és nappal, az olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa.

Talán szinte mindenki tudja, hogy gimnáziumunk aulájában két nagyszerű műalkotás is beszél a víz mellé ültetett fáról, egymás üzenetét erősítve. A fa önmagában is hatalmas és erős jelkép: szemben a mi nyugtalan, futkosó életünkkel az állandóságot, a nyugalmat, a helyét megtalált létezést ábrázolja ki. Arról nem is beszélve, hogy világokat köt össze, földet és eget: gyökereivel a sötét mélybe kapaszkodik, ágaival pedig a napfény és az égbolt világa felé nyúlik. Ha valamikor az emberiség életében, akkor éppen ma ideje volna tanulnunk a fáktól és vigyáznunk is rájuk. Mert maga a Biblia is fával ábrázolja ki az életet, és azt mondja, az ember Istenétől elszakadva szükségképpen elveszti az élet fáját is. (Gen. 3,22) Milyen jó azt olvasnunk a Jelenések könyvében, hogy „aki győz, annak enni adok az élet fájáról”, (Jel. 2,7) – vagyis nincs az ember örök vesztésre ítélve. Igenis, lehet győzni, és a maga elvesztett életét újra meg lehet találnia minden embernek.

Milyen ez az elvesztett, de mégis újra megtalált élet? A legfontosabbat már tudjuk róla: gyökereivel az Úr mélységeibe nyúlik, onnan meríti erejét. Az ilyen ember az, aki rátalál az Úrral való kapcsolat örömére és azt mindennapos táplálékává teszi. A görög mitológia szerint az istenek az Olümposzon nektárt és ambróziát táplálkoznak. Ha nem is tudjuk pontosan, ez alatt mi értendő, a képet azért értjük: valami nagyon finom, édes és illatos ételük és italuk van. Az igét is ilyennek érzi az ember, amikor azt tényleg megérti és magára alkalmazva a sajátjává teszi, vagyis elkezd annak vezetése szerint cselekedni.

Aki az Úr akaratáról, törvényéről vagy igéjéről gondolkodik – ezek valójában egyet jelentenek – annak elkezd termőre fordulni az élete. Így kell azt értenünk, hogy „idejében megtermi gyümölcsét.” Lesz ereje a szeretetre, a békességre és az örömre, meg a többi jó Lélek-gyümölcsre. Észre fogja venni, hol teheti hasznossá magát, mert a gyümölcs a hasznosságot ábrázolja ki leginkább. Észrevettük már, micsoda színe, illata és aromája van egy-egy gyümölcsnek, amely talán minden nap ott van az asztalunkon? Hogyan pazarolja ránk teremtőnk a maga kincseit csak egyetlen almában is? Ilyen jó dolgok fakadnak a „víz mellé ültetett” életekből, mert íze, illata, aromája van az olyan ember szolgálatának, aki az Úrból táplálkozik. Talán azt is jó észrevenni, hogy az ő gyümölcse idejében terem. Megesik, hogy valakinek eszébe jut tenni valamit másokért, jó ügyekért, de már nem sok ereje és ideje van hozzá. Kétszeresen ad, aki gyorsan ad, tartja a latin közmondás – bis dat, qui cito dat – vagyis külön ajándék, ha nem késünk el a segítséggel. Ha idejében terem az a gyümölcs, amikor érdemes teremnie. Ha olyan az életünk eleje, közepe és vége, amilyennek az ember életének eleje, közepe és vége a leghelyesebben lehet. A nagy szerzők életében vannak zsengék, amikor még csak próbálgatták a költészetet, aztán van életük derekának, alkotó erejük javának a termése, és némelyeknek megadatnak a késői művek is. Ahogyan egy magyar gondolkodó int bennünket: „A naspolyáról sem szabad megfeledkezni” (Hamvas Béla). Igen, mindenért, ami üres és terméketlen, kár az ember életében, akár fiatalok vagyunk, akár idősebbek. A gyümölcstermő élet a legszebb és a legáldottabb valamennyi közül.

Végül még ez is elhangzik a zsoltárban, hogy az ilyen embernek „nem hervad el a lombja”. A szárazság mindig nagy próbatétel volt a régi keleten, és ez a kép ezért arra utal, hogy a bajok idején sem roppan össze az, akinek mélyen vannak a gyökerei, az Úr folyóinál. Nem kell félnie „aszályok idején” sem, ahogyan a Jeremiás könyvében található változat (Jer. 17,7-8) azt külön hangsúlyozza. A szárazság őhozzá is eljön, nem kerüli ki. A hívő ember életében is eljönnek a bajok és a próbatételek. De akinek élő és valóságos kapcsolata van az „élet vizét” adó Úrral, ahogyan Jézus is nevezi magát (Ján.4,10-14), annak nem kell félnie. Az a víz, amit ő kap, benne örök életre buzgó kútfővé válik, vagyis mindig hozzáférhető és mindig táplálja őt. Ezért olvastuk fel mai istentiszteletünk elején Énok történetét. „Énok Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt Isten.” (Gen. 5,24) Egy ember, akinek „nem hervadt el a lombja” örökkévaló értelemben sem, mert az Úr magához vette őt. Nem elpusztult, nem meghalt, nem megállt a szíve, hanem az Úr magához vette őt. Már az is milyen szép, amit a napokban többször olvastunk egy-egy királyról, hogy „pihenni tért őseihez” – hát itt még ennél is többről van szó – pihenni tért az Úrhoz, mert az Úr magához vette őt! Így érdemes készülnünk arra a napra, amelyiket senki közülünk el nem kerülhet. És a víz mellé ültetett életű embereknek még a „hervadás” ideje is ezt az ígéretet hordozza: készülni az Úrhoz! És akkor nem is olyan nagy baj, hogy kevesebb az erő, többször fáj itt és ott, és ha megkérdeznek bennünket, hogy is vagyunk egészségileg, akkor azt kell mondani, hogy „fogjuk rá”, mert egyre többször tényleg „rá kell fogni” – de készülünk a mi Megváltó Urunkhoz, aki úgy szeretett minket, hogy értünk adta önmagát.

Éljünk ilyen áldott életet, gyönyörködve az ő törvényében, útmutatásában, a mi küzdelmes, de tőle mégis szépen elkészített utunkban is. Eresszük mélyre a gyökereinket és éljünk a tőle való áldott, éltető vízzel, hogy minden időnek tényleg megteremjen a maga gyümölcse és még a hervadás se a szomorúság, hanem az öröm és szívbéli bizonyosság ideje legyen. Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy te áldott életet akarsz adni nekünk, olyat, ami a te jóságodat közvetíti ebben a világban. Köszönjük az ige lelki táplálékát, amit halk és szelíd szóval adsz azoknak, akiknek nyitva van a szíve arra. Köszönjük az éltető, tápláló élet-vizét, amit nem vonsz meg azoktól, akik benned bíznak. Vágyunk arra, hogy magunk is gyümölcstermő életet élhessünk, add ehhez Szentlelked ihletését és erejét. Imádkozunk a konfirmációra készülő fiatalokért, hogy méltó módon állhassanak majd oda fogadalomtételükre és a te megerősítő áldásod fogadására. Áldd meg a szülők szolgálatát is, hogy a gyülekezettel együtt megadhassuk a ránk bízott ifjaknak mindazt, amivel te előtted kedves módon indulhatnak életük nagy feladatainak. Légy a betegekkel gyógyulásukra, a keserű szívűeknek vigaszukra, és segíts mindnyájunkat a most következő héten munkában és családunkban. Ámen.