Van sok isten és sok úr

Van sok isten és sok úr

Igehirdetés 2010. február 7.

Van sok isten és sok úr

 

Lekció: Zsolt 138,1-8

Textus: 1Kor 8,5-6

„Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, amint van sok isten és sok úr; mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, a kitől van a mindenség, mi is ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, a ki által van a mindenség, mi is ő általa.”

 

Imádkozzunk!

Szent és irgalmas Isten, a te nagy jóságodnak köszönjük a mai napot és azt, hogy ideszólítottál minket, hogy téged segítségül hívjunk, és vigasztaló és intő szavadat hallgassuk. Kicsoda az ember, hogy előtted megállhat…? Gondolataink, szavaink, de tetteink is tele vannak beképzeltséggel, keménységgel és hazugsággal, s ezért van annyi tévelygés, zűrzavar és szenvedés, itt és mindenütt a földön. De te atyai szívvel vagy a világhoz: erős kézzel megtartasz, vezetsz és megszabadítasz – senkit nem taszítasz el és senkiről nem felejtkezel el. Mindnyájunkhoz közel vagy és mindnyájunkat hívsz – hadd tapasztaljuk meg ezt e vasárnap reggel is! Méltán várod el, hogy semmi ne legyen hiábavaló és üres, ami itt történik: sem imádságunk, éneklésünk, sem az ige hirdetése és hallgatása – hanem teljen meg a te fényeddel és dicsőségeddel, ami felébreszt bennünket, mindnyájunk épülésére és megvilágosodására. Ámen.

 

Igehirdetés

Furcsa dolog, hogy éppen a Bibliában olvasunk ilyesmit – “van sok isten és sok úr”! Pedig valóban égen is, földön is, vagyis a látható világban éppen úgy, mint a láthatatlanban, vannak hatalmasságok, melyek néhanap oly erősnek bizonyulnak, hogy ember legyen a talpán, aki megküzd velük. Ezt nem én mondom, hanem az ige. És hogy mennyire így van, képzeljük csak oda magunkat egy sivatagi karavánnal heteken át homokon és kövek közt vándorló kereskedők közé, amint zuhog rájuk a kék égből hajnaltól kezdve a hatalmasan sugárzó égi fény, ami ellen kendőket kell a fejükre kötni, meg délidőben lehetőleg árnyékba húzódni, mert oly ereje van annak a világosságnak. Nem csoda, hogy istenségnek érezték a hatalmas energiát, ami nélkül – tudjuk, valóban semmi élet nem is lenne itt a földön. Vagy képzeljük magunkat egy másik csapatba, akik a tenger hátán vitték portékáikat egyik városból a másikba, s lecsap rájuk útközben a vihar: nyolcméteres hullámok ordítanak körülöttük, amikkel meg kell valahogy küzdeni törékeny lélekvesztőjükön. Egy hajós görög nép, de a többi mediterrán nemzetség is mind tenger-istenről beszélt, akit törekedtek megengesztelni már vízre szállás előtt – életükről volt szó, valahányszor útra keltek, s egyáltalán nem volt biztos, élve haza is térnek…

Talán nem is kell azonban ilyen messzire menni, tengerre, sivatagba, meg évezredekkel ezelőtti időkbe. Ha csak arra gondolunk, amit naponta látunk, egy-egy vágy miként kerít hatalmába emberi lelkeket, miként uralkodik el rajtuk, s lesz belőle szenvedély, meg olykor szenvedély-betegség is – akkor semmi túlzást nem találunk abban a különös bibliai mondatban, hogy „vannak úgynevezett istenek az égben és a földön, és van sok isten és sok úr.” Óvatlanul kitette magát valaki egy rajta túli, nála messze nagyobb erőnek, s egyszer csak tapasztalja, már olyasmivel kellene megküzdenie, ha tudna – amihez nincs ereje.

Így tud elhatalmasodni az emberen valóban sok vágy és remény, de félelem és rettegés is. Ahelyett, hogy sorolnánk most ezeket, listázva és néven nevezve őket, inkább kérdezzük meg magunkat: van-e, ami kinőtte magát “úrnak és istenségnek” a mi életünkben. Lehet az számos tényező: akár a saját nagy és érzékeny, sértődékeny énünk is, tulajdonképpen mindegy – ha már uralkodik mint úr, vagy mint egy istenség, jó szembenézni vele.

A zsoltár, amit az előbb felolvastunk olyan ember éneke, aki ismerte az állapotot, amikor a lelken eluralkodnak különböző, úgynevezett istenek – de ő már legyőzte őket s kijött ebből az állapotból. Ezért mondja, hogy „…magasztallak Uram, teljes szívemből, istenekkel szemben is.” Jó lenne követni őt győztes útján, s nekünk is eljutni oda, hogy mi is az igaz Istent magasztaljuk teljes szívünkből. Nem is lehetetlen: elmondja maga az imádkozó, mi minden is történt vele az ő lelki útján!

Az első, amiről említést tesz, tényleg a magasztalás. Az ember Isten előtt állva igazából semmi mást nem is tehet, ha nem kell esetleg szégyenében éppen nagyon mélyen lehajtania a fejét őelőtte, mint hogy magasztalja őt. Erre ugyanis mindig megvan az okunk – még akkor is, amikor csalódottak vagy kiábrándultak vagyunk. Mert a csalódások és a kiábrándulások vonatkozhatnak emberekre, és vonatkozhatnak mi magunkra is – de Istenre sohasem. Ő mindig a lehetőségeket adja nekünk, ajtókat nyit ki, a hitet és a reménységet ápolja bennünk. Akkor is két kézzel árasztja ránk ajándékait, amikor éppen elvesz valamit – mert történetesen úgy ítéli, azzal próbálja meg hitünket.

Az ember dolga az, hogy sose felejtkezzen el Isten ajándékairól. Ne éljen hálátlanul, mint aki mindig csak azzal foglalkozik, ami nincs: legyen hálás azért a sok mindenért, ami van. Aki kiesik a magasztalás köréből, aki először azt hajtogatja, otthon is lehet imádkozni meg a hegytetőn is, aztán végül – mert ez a dolgok természete, egyáltalán sehol nem imádkozik már, az valahogy egyedül találja magát a “dolgokkal.” Egyedül találja magát saját ügyeivel, a félelmeivel, néha talán éppen egy-egy embertársával, akivel ezért vagy azért nem tud mit kezdeni. A hálaadás köréből kiesett ember reménytelen küzdelmekbe kezd a saját élete dolgaival, hisz képtelen elfelejtkezni magáról és sérelmeiről, és képtelen belefelejtkezni Isten magasztalásába. Pedig pontosan arra volna szüksége, mert éppen arra, vagyis fölfelé van a kiút. Ezért első, ezért “alap” a magasztalás, Isten elismerése Istennek – ami nélkül egyetlen tapodtat sem lehet lelkileg fejlődnie az embernek.

A második azonban tragikusabb, és ez a kiáltás. Nem kívánom senkinek, mint a magasztalás örömteli és ünnepi lelkületű állapotát – ám ez szinte minden ember élete útján megkerülhetetlen. Nem feltétlenül nagybeteg szeretteink ágya mellett, nem is a világ sorsának baljós alakulásai idején, hanem saját személyes utunkon. Az ember néha elveszti az egyensúlyát, amikor úgy érezzük, kihúzták a szőnyeget a lábunk alól. Kifelé legtöbbször még csak nem is látszik, de belül nyomorultul érzi magát az ember: üresnek, kiégettnek, magánosnak – és legtöbbször még megfogalmazni és elmondani sem tudja, pontosan miért és hogyan.

“A mélységből kiáltok hozzád” – mondja az imádkozó egy másik helyen (Zsolt 130,1) Itt már múlt időben olvassuk: „Amikor kiáltottam, meghallgattál engem.” (Zsolt 138,3) Micsoda boldogság, ha valaki megtapasztalja, fohászkodik és az nem „pusztába kiáltott szó”, hanem egy végtelen jóság hallja, és örök bölcsessége és szeretete szerint meg is felel rá. Hány ilyet olvasni a Biblia lapjain, s hányat tapasztaltunk meg már magunk is a saját életünkben! Kiáltottam, és meghallgattál… Ha van csak egy ilyen tapasztalás is történetünkben, szorítsuk nagyon szorosan a szívünkre. Aki valóban szívből teszi, mind megtapasztalja: az élő Isten hallja azt!

A baj ott szokott lenni, hogy nem is kiáltunk, vagy ha igen, nem egész szívünkkel. Panaszkodni sokan szeretnek, szívesen föltárják bajaikat egymás előtt, még valami megkönnyebbüléssel is jár az ilyesmi. Ventilláció – mondaná a pszichológus. De az élő Istenhez kiáltás egészen más, mint amikor mi egymásra terheljük lelkünk bajait. Aki hozzá kiált elismeri, hogy nem jó útra tévedt, s még csak vissza sem talál magától oda, ahol elvesztette a fonalat. A “mélységből kiáltó” nem csak szabadulásért és útmutatásért, hanem magáért Istenért kiált, s ezzel odaadja magát az ő kezébe. Nem vár már semmit magától és a világtól: tudja, hányszor kellett csalódnia ezeken a síkokon. Aki Istenhez kiált úgy igazán, a szívéből, az kész mindenét átadni őneki. Valóban ez méltó őhozzá egyedül, nem a félszívvel mondott, langyos és megszokott, vagy éppen letudott imádságok. Úgy is fogalmazhatjuk nem az a baj, hogy valaki mélyen van, hanem az, hogy még nincs elég mélyen… Nem tudja, semmi másra szüksége nincs, mint az élő Istenre: egy kis vigaszt és egy kis biztatást remél, nem pedig a Krisztusban való új életet.

Aki az ilyen kiáltásig eljutott, annak nagy tapasztalásban lesz része. Előbb vagy utóbb elmondhatja, amit a zsoltárostól is hallunk, hogy „ellenségeim ellen kinyújtod kezeidet.” (7.v.) Az emberen túli erők, amik addig úgy tűntek, hogy „istenek és urak” – egyszer csak legyőzőre találnak! Ha valóban ő az, aki „kinyújtja karját az én ellenségeim ellen” – akkor már biztos a győzelmem. Ez itt ugyanis már egyáltalán nem erőfeszítés, hanem engedelmesség dolga. Izrael népe is ezt a tennivalót kapta a Vörös tengernél: „Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek!” (2Móz 14,14) Amikor már ő hadakozhat érettünk, mi mindent őrá bíztunk, átadtunk neki, akkor nyugodtan veszteg lehet maradni. Ott már nem a mi győzelmünkről, hanem az övéről van szó.

Félre ne értsük, ez nem a tétlenség vagy a tunyaság kultusza. Adjunk helyt őneki, hadd nyújtsa ki karját ő a mi ellenségeink ellen: legyen az rosszkedv, hiábavalóság érzet, magánosság vagy erőtlenség, de akár megkötöző szenvedély vagy bénító más bilincs. Ha valóban hozzá kiáltunk segítségért, ő kinyújtja karját ellenségeink ellen!

Ehhez nekünk is végig kell járnunk az utat, amin Isten népe járt a kezdetektől. Azt mondja erről a vallástörténet, először a sokistenhit félelmei között jártak. Mindenben lélek lakozott számukra: a folyóban, hegyben és a felhőben egyaránt. Ez a bálványozó ember szintje – amikor bármi istenséggé lehet számára, annyira nem áll a lábán. Úrként uralkodhat felette egészen esetlegesen a világ bármely tényezője, ami csak közelébe kerül és megejti. Aztán kiemelkedett a sok közül egy főisten, de megmaradtak a többiek is, csak éppen kisebb jelentőséggel. Ez a vallásos ember szintje, akinek van már egy „főistene”, akit elvileg imád, de a hétköznapokban át meg átadja szívét egy-egy idolnak – pénznek, hiúságnak, hatalomnak, félelemnek – ki tudja, minek. “Istenhívő” az ilyen, de a szívében azokra hallgat, akik ezt mondják: „…nem kell azt a hitet túlzásba vinni.” És ő nem is viszi túlzásba. Van egy főistene, talán éppen a Jézus atyja, de a többinek is áldoz, azokat is komolyan veszi, mert élni csak kell valahogy… Végül azonban, ha nem is sokan, mégis vannak, akik eljutnak oda: őrajta kívül nincs más Isten!

Kigyomlálva bálványait a szívéből, már elmondhatja a zsoltárossal: „Leborulok szent templomodban, és dicsőítem nevedet hűséges szeretetedért – mindennél magasztosabbá tetted nevedet és beszédedet.”

Járjuk ezt az utat magunk is, mint az imádság szerzője tette! Legyen ott a dicsőítés és magasztalás a szívünkben, ami átjárja a mindennapokat – mert valóban mindig több, amit megkaptunk, mint ami éppen hiányzik. Ez az alap, innét kell indulnunk. Aztán merjünk kiáltani, ha arra van szükség: de szívből és igazán, mert akkor az is lesz majd, aki meghallja szavunkat. S ha kiáltásunk őszinte, ne csodálkozzunk, ha egyszer csak kinyújtja az Úr kezét ellenségeink ellen. Ő valóban legyőzi a lehúzó, életellenes erőt, és megbátorít minket – lelkünkbe pedig erőt önt. Így vezet egy magasabb élet, az üdvösség útján. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, te értünk jöttél és győztél bűnön, szenvedésen és halálon. Azt akarod, mi is részesüljünk győzelmedben, s nem kiáltunk hiába, amikor téged egész szívünkkel segítségül hívunk. Taníts minket hálaadó életre, hogy áldozataink ne csak a maradékot és a fölösleget érintsék, ami már nekünk sem kell, hanem valódi áldozatok legyenek. Taníts igazán imádkozni a próbatételek idején. Légy azokkal, akik most testi vagy lelki betegséggel küzdenek, s a te győzelmedre van szükségük. Imádkozunk a földrengés sújtotta szigetországért, segíts meg a sok sebesültet és azokat is, akik odamenve segíteni próbálnak rajtuk. Légy velünk, hogy hálaadásban és mindenkor szeretetben élhessünk – amint a te gyermekeidhez illik is! Ámen.