Igehirdetés 2000. június 4.
Emberi kérdések
Lekció: Zsolt 73: 1-28
Textus: Ef 2: 19-22
“Ezért hát nem vagytok idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és őbenne ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Isten, mennyei Édesatyánk, légy áldott megtartó jóságodért, aki minden emberi gondolaton túl igazságos, szentséges és irgalmas Isten vagy. Emberi bűneink csak ideig-óráig takarhatnak el. Nincsen az a hitványság és vétek, amiből ne lenne megtérés, hiszen Krisztusban még a latornak is megbocsátottál, aki tőled azt kérte. Mi is ezzel az alázattal jövünk eléd. Kérjük tőled bűneink bocsánatát, kérjük azt a felismerést, hogy mi a dolgunk ebben a testi létben, ahová elhelyeztél mindnyájunkat életünk idejére. Vedd el agyrémeinket, a kényszerítő gondolatokat, a gyötrő és hamis képeket, mindazt, ami félelembe taszít, és vedd el megalapozatlan, önhitt és gőgös gondolatainkat ugyanúgy; adjál ezek helyett igaz Isten-ismeretet és igaz önismeretet mindnyájunknak. Ámen.
Igehirdetés
A mai napon az emberi kérdésekről lesz szó. Az állatok nem kérdeznek, a növények és az ásványok sem. Csak mi, emberek tudunk kérdezni. Mi azonban egész életünkkel és szinte egész lényünkkel kérdezünk. Már a kisgyermek azzal teszi próbára szülei türelmét, hogy szakadatlan “miért?” kérdéssel beszélteti őket, hogy addig se hagyják magára. Hamar rájön, így lehet rávenni őket arra, hogy ott maradjanak nála egy ideig, sőt hosszú előadásokat tartsanak – kérdéseire válaszolva…
Aztán a felnőtt életben is kérdések tömegét tesszük föl: próbálunk tájékozódni. Ha elmegyünk egy idegen városba, ahol nem ismerjük az utcákat, kérdezünk. De így nézünk bele a folyóiratokba, újságokba is, ezzel a kíváncsisággal. A kérdezés lelke vezérli a tudóst is, aki szakágát művelve az élet, a látható világ egy-egy problémájának megoldására odaszenteli egész életét.
De hazafelé tartva, az emberélet alkonyán még mindig maradnak kérdések. Egyszerű, de súlyos kérdések. Jól éltem-e, így kellett-e élnem, megtettem-e, ami tőlem telt? És a nagy kérdés, a kérdések kérdése: mi vár odaát, ha egyszer magam is átkelek majd a túlpartra, ahonnét nincs visszatérés?
Amikor eső után egy kis csiga kinyújtja szarvait és körülnéz a kertben apró, pici szemével, az is kérdez a maga szintjén. És mi is kérdezünk, amikor mondjuk a könyvhéten megvesszük a “Szép versek 2000” című kiadványt, hogy belenézzünk azoknak az embereknek a lelkébe, akik az átlagosnál érzékenyebb szívvel és talán őszintébb lélekkel élik meg életüket.
Sokféle kérdés akad, de alapjában mégis csak két igazi és nagy kérdés van. Az egyik az, hogy mi az, ami van, a másik pedig, hogy mi a lehetséges legjobb élet. E két nagy emberi kérdésre minden vallás, filozófia és tudomány keresi a választ. Össze is tartozik a kettő, hiszen attól függően, hogy mi “van”, vagyis az ember mire számíthat, más és másféle módon kell élnie…
Aki elszámítja magát, hamis képeket őrizget, nem számol igazán a valósággal, nem akarja elismerni, hogy mi az, ami van, az előbb-utóbb beüti a fejét, és így vagy úgy, de meg kell bánja, hogy nem vette komolyan a valóságot, nem kérdezte igazán a kérdést: “Mi az, ami van?”
Nagy és fogas kérdés. Azt lehet mondani, ha valaki fölteszi, azonnal tíz másik kérdés fakad ebből az egyből, valóságos “kérdés-dinasztiákkal” találjuk szembe magunkat. Itt aztán meg is szoktunk állni, feladjuk, és egy idő után már nem kérdezünk tovább, mondván, úgyse tudjuk meg, mi az, ami van… Kérdezzenek a tudósok, kérdezzenek az újságírók, a nyomozók, kérdezzenek a gyerekek, a művészek – mi pedig éljük köznapi életünket anélkül, hogy csak megközelítőleg is lenne válaszunk arra, mi is az, ami tényleg van…
Illúziókba ringatjuk magunkat – itt a huszadik században sokan beleestek ebbe – hogy a tudomány az, ami mindent tud. Aztán emberek, akik a szellemi életben otthonosak, beleringatják magukat, hogy ez vagy az a filozófia vagy vallásrendszer az, ami mindent tud. Valaki biztosan tudja, mi az, ami van, amire számíthatunk! Aztán itt megnyugszunk, és megy tovább az élet, mintha minden rendben lenne. Pedig senki nem tudja, végül is mi az, ami tényleg van…
A történelem zajlik, benne élünk, szenvedjük változásait – de nem tudjuk, milyen erők emelnek fel és zúznak szét birodalmakat. Nem tudjuk, milyen erők szélesítik ki és zsugorítják össze az országok határait.
Aztán ott vannak a balesetek, a váratlanul érkező gyógyíthatatlan betegségek, a veleszületett rendellenességek, és mind-mind a megfoghatatlan, ismeretlen valóság üzenetei. Mit kezdjünk ezekkel? Alig van válaszunk.
A rengeteg ismeretlen, homályos indítékú esemény egy további kérdést is feltesz – mi, emberek legalábbis gyakran kérdezzük ezt – így hangzik: “Megéri?” ha így állnak a dolgok, akkor – megéri őrizni emberi méltóságunkat? Megéri önmegtartóztató, tisztességes életet élni? Megéri egyáltalán lenni, nem lenne jobb a nemlét? Bizony, hallottuk az előbb, a zsoltáros kétezerötszáz évvel ezelőtt is eljutott már oda keserűségében, amikor látta, hogy nem kapnak büntetést a gonoszok, hanem “kövérségben”, vagyis gazdagságban, háborítatlanul élnek: “Bizony hiába tartottam tisztán a szívemet. Hiába mostam kezemet tisztára a bűntől.” Szinte már-már eljut oda is, hogy azt mondja, amit emberek gyakran mondanak: “Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk.” A zsoltáros azonban nem jut el idáig, azt mondja: “Igy gondolkoztam, egészen addig, amíg be nem mentem Isten szent helyébe.” Itt történik a változás, ez az a pillanat, amikor mindent megért, minden világossá lesz számára. Isten közelében az ember lelke átalakul. Aki közel lépett őhozzá, vagy ami ugyanaz: megengedte, hogy ő közel jöjjön hozzá, az nem ugyanúgy gondolkodik már, mint addig!
Az antik világban nem volt a templom minden héten elérhető, csak ünnepeken lehetett “templomba menni”. Megesett viszont, hogy akinek lelki, emberi problémája volt, elment a szent helyre és ott is aludt, hogy vezetést kapjon, ha másból nem, az éjszakai álomból. Jákob Bételben, ahol egy szentély volt, a feje alá tette annak a helynek egyik kövét, és úgy aludt. Ezt hívja a valláslélektan “inkubációs álomnak”. A szent helyen vezetést kerestek és találtak az emberek, pontosabban: a szent helyen keresték és találták meg az eligazítást. Erről számol be a zsoltáros is: amint bement Isten szent helyére, megértette a dolgokat.
Miben állt ez a “megvilágosodás”? Ha röviden össze akarjuk foglalni, azt mondhatjuk, hogy aki ezt a zsoltárt írta, eljutott attól a kérdéstől, hogy “mi van?”, addig a kérdésig, hogy “ki van!”. Ez a minőségi ugrás, többlet, ez az a megvilágosodás, amiről a 73. Zsoltár szól. Akármi történik is a gonoszokkal, “én mindig veled leszek és fogom a kezedet!” Az oldalpillantásoktól, hogy a világ dolgai felől akar tájékozódni, ott akarja meglelni a békességét és a megnyugvást, eljut oda, hogy egy másik, fontosabb kérdést kérdez. Azt kérdezi immár, hogy “ki az, aki van?” S a felelet: “Nincs senkim rajtad kívül a mennyekben, s a földön sem gyönyörködöm másban.”
Testvérek, földi életem tapasztalatainak mintegy összegzése, hogy van az emberi életnek egy olyan szintje, ahol nincs megoldás emberi kérdéseinkre. Nincs válasz. Amíg azt kérdezzük, hogy “mi” van, amíg csak a tárgyi valóságban, jobb esetben az emberi közösségben keressük a választ, addig nincsen felelet. Csak azon a szinten van válasz, hogy “ki az”, aki van.
Egész földi életünk ezt az érlelődést, ezt a növekedést szolgálja, hogy eljussunk onnan, hogy “mi van”, odáig, hogy “ki van”. Vagyis, hogy személyesen viszonyuljunk a világ dolgaihoz, ne a sémáink, a bennünk élő képek, ne fantazmagóriáink szerint. Személyesen viszonyuljunk a másik emberhez, ne nézzük tárgynak, de ne nézzük mitológiai lénynek, tündérnek, sárkánynak vagy mágusnak se, hanem annak, ami: embernek. Lássuk meg benne az embert, ő is csak egy ember. Még ha mondjuk a főnökünk is. Nagy derültséget keltett a minap a református gimnázium hétkezdő áhítatán, amikor a tanulók figyelmét fölhívtam arra, hogy a tanárok is emberek. Nem sárkányok, nem mágusok és nem is ős-ellenségek, hanem emberek.
De hát mit jelent igazán embernek lenni? A megtért, Jézus Krisztust személyes megváltójának valló emberről ezt mondja az ige: “Nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szentlélek által.”
Ember tehát az, aki a Krisztus Jézusra épít, mint sarokkőre, mint alapra, és aki maga is a Szentlélek templomává, Isten hajlékává növekszik. A Biblia szerint ezt jelenti igazán embernek lenni.
Most, amikor a Szentlélek ünnepére készülünk – hiszen a jövő vasárnap Pünkösd lesz – jó hallani ezeket az igéket. Ne felejtsük el, hogy a Lélek gyümölcsei a szeretet, az öröm, a békesség és mind a többi, a Lélek ajándékai pedig a másoknak való szolgálatra tesznek minket alkalmassá; igét szólni, tanítani, buzdítani, másokat erősíteni. Még az is a Lélek ajándéka, ha valaki hűségesen imádkozik egy embertársáért, vagy gyógyító erők áradnak a szavából, netán a mozdulataiból, vagy a simogatásából. A szívében Isten Szentlelkével élő ember a Lélek gyümölcseit és a Lélek ajándékait is kapja.
Most ilyeneket halljunk meg, hogy a Szentlélekkel szívében élő ember méltányos. Megemlékezik arról, hogy ő sem élt mindig Krisztusban, ezért nem megítéli a többieket, hanem legfeljebb szánja őket, ha még nem jutottak el Krisztusig.
Isten Szentlelkével a szívében élő ember igaz. Nem tűr magában hamisságot vagy áltatást. A szívében Isten Szentlelkével élő ember derűs, mert Isten közelében él, és ennél semmi sincsen jobb. “Isten közelsége oly igen jó nékem” – hallottuk a zsoltár végén, azok után, hogy bement Isten szent helyébe és megtalálta vele a kapcsolatot. Hát menjünk be mi is lélekben erre a szent helyre, ha már itt vagyunk testiképpen Isten templomában. Menjünk be lélekben is a szent helyre! Át fog alakulni a világ dolgairól való látásunk. Nem fogjuk a gonoszokat olyan kövérnek, és dülledt szeműeknek látni! Nem fogjuk őket irigyelni, nem fogunk rájuk haragudni, hogy több van nekik, mint nekünk. Mert már nem az érdekel minket, hogy kinek mennyi pénze van, vagy hogy milyen házban lakik, mivel közlekedik, hiszen ahelyett, hogy “mi az, ami van” már tudjuk azt kérdezni, hogy “ki az, aki van”. Kicsoda az, aki az egekben lakozik? – mennyivel fontosabb ez a kérdés! És ki vagyok jómagam, mi a feladatom, mi az, amit el kell végeznem, hogy ne dolgavégezetlenül menjek el innen, ha a földi vendégeskedésem majd véget ér.
Az a dolgom, hogy Szentlélek templomává legyek, hogy épüljek fel Isten hajlékává. Hogy életem, lelkem, szívem az ő helyévé legyen. És hogy otthonomban, munkámban, emberi kapcsolataimban nyoma legyen, hogy Krisztusra építettem életem épületét, s magam is a Szentlélek templomává váltam.
Aki így élt, az nem élt hiába.
Ámen.
Imádkozzunk!
Édesatyánk, semmi mást nem kérünk tőled, csak azt, hogy add nekünk Szentlelkedet, hadd éljünk jelenlétedben, hadd teljen meg a szívünk erővel, szeretettel és józansággal. Adj ehhez mindnyájunknak engedelmességet, nyitott szívet és elegendő alázatot. Segíts minket, hogy el ne feledkezzünk mindig újra kérni és hívni téged, hogy add nekünk a Lélek erejét, tüzét, tisztaságát. Imádkozunk hozzád gyászoló testvéreinkért, akik olyan után tekintenek, aki idetartozott az igehallgatók közösségébe, aki testvérünk volt és velünk együtt a benned való élő hitben élt és halt is meg. Imádkozunk ezen a napon a tanítókért, a tanárokért, akik gyerekeinket tanítják és nevelik. Legyen áldott erőfeszítésük, életük és munkájuk. Imádkozunk a Szentendrei Református Gimnáziumért. Imádkozunk magyar hazánkért, hogy értelmesen, bölcsen tudjunk elő tekinteni a jövőbe: mentsél meg minket a bosszú, a hatalomvágy és a gőg minden formájától! Imádkozunk, hogy légy velünk a jövő hét munkáiban, otthonainkban, és vezess minket a szeretet és az egymás iránti türelem útján. A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében kérjük, hallgass meg minket!
Ámen