Igehirdetés 2000. június 18.
Hogyan kell harcolni?
Lekció: Józs 10,34-43
Textus: Józs 10,42
“Mindezeket a királyokat és országokat egy hadjárattal foglalta el Józsué, mert Izrael Istene, az Úr harcolt Izraelért.”
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk megköszönni, hogy mellettünk álltál és minket sem hagytál el harcainkban. Ha győztünk, a te segítségeddel sikerült, ha pedig kudarcot vallottunk, azért volt, mert a magunk útjára tértünk, nem hallgattunk vezetésedre, élő és szent igédre. Szeretnénk most alázattal újra figyelni, mit akarsz mondani és elvégezni bennünk. Segíts Szentlelkeddel igazi gyermeki hitre, de a harcosok keménységére is, hogy valóban nekünk adhasd, amit számunkra elkészítettél. Légy áldott, hogy nem a vérontás, hanem az üdvösség útján akarod újszövetségi népedet vezérelni. Kérünk, tedd áldottá ezt a mostani órát, hogy felkészülten harcolhassuk meg magunk is a hitnek szép harcát! Ámen.
Igehirdetés
Akik együtt olvassuk a Szentírást Kalauzunk szerint naponként, beleütköztünk a Józsué könyvében a rengeteg harcba és vérontásba, amiről ez a könyv beszámol. Csak itt, a tizedik fejezetben öt király szövetségét és hét városállamot, összesen tizenkét várost foglalnak el egyetlen hadjárattal, és hallottuk, valamennyi népet maradéktalanul kardélre is hánytak. Isten parancsa volt ez így, s annak senki ellene nem állhat. Mi keresztyén szemlélettel mégis föltesszük a kérdést, “hogyan ige” ez számunkra itt és most, milyen üzenet olvasható ki ebből, hiszen Krisztus igazi követőitől nem csak a vérontás, de az erőszak minden formája is idegen.
Nem szabad felednünk, hogy itt még az Ószövetségben vagyunk, s ha ez az első szövetség mindenben tökéletes lett volna, nem lett volna szükség a második, Új Szövetségre. Ha ez maradéktalanul példának és mintának volna tekinthető, nem lett volna szükség az ige testté lételére, Urunk Jézus Krisztus eljöttére sem. De szükség volt. Éspedig éppen azok miatt, amiket itt látunk. Jézus eljött, hogy egy “jobb szövetséget” kössön övéivel (Zsid 7,22 Zsid 8,6) – és mi már ennek népe vagyunk, mióta megkereszteltek bennünket. Onnét számítva “érvényileg” – aki pedig hitében is úgy dönt, hogy valóban Isten gyermekeként, Krisztus követőjeként akarja élni életét, az reálisan is az ő újszövetségi népéhez tartozik.
Ezért számunkra mindent, ami az Ószövetség lapjain található, már az Újszövetség felől, “Jézus Krisztuson át” kell szemlélni, nem pedig önmagában. Azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy ő egy “jobb szövetség kezesévé lett”, vagyis ami az Ószövetségben történt érvényes ugyan, de valódi jelentését csak Krisztusban találjuk meg. Őbenne élve már nemet mondunk minden vérontásra, s nem hisszük, hogy az általa kapott világosság fényénél bármelyikünknek is emberéletek kioltásával kellene Istennek engedelmeskedni – de azt hisszük, hogy amilyen komoly és következetes, mondhatnánk kegyetlen volt a hadjáratsor, amit Józsué-nál olvasunk, úgy Istennek engedelmeskedni ma is csak ugyanazzal a komolysággal és következetességgel lehet, nem pedig félig-meddig, felületesen és léha módon.
Hamvas Béla “Karnevál” című regényében a Sátánt egy helyen a szerző “Queek”-nek nevezi. Később megmagyarázza a különös nevet, e hangutánzó szót, ami egyébként angolul azt jelenti, gyors. A szerző szerint “link alakot” jelent, aki semmit nem vesz komolyan, folyton változtatja a helyét, értékeit, szándékait, terveit: a “link alak” a Gonosz.
Az igazat megvallva a Biblia ennél sokkal többet mond a Gonoszról. De olyan kultusza van például az úgynevezett szórakozásban mainapság a poénkodó felelőtlenségnek, s tegyük hozzá, a célzatos gyalázkodásnak és trágárságnak, az úgynevezett humoristáknak, hogy az ember látva az elbűvölt tömegeket, akik nem bírnak szabadulni a képernyő elől, azt kell mondja, apokaliptikus időket élünk, ennél nehéz mélyebbre süllyedni. A link alak, mint a nemzet hangadója…!
Józsué könyvét olvasva egy végtelenül kemény hadjárat képe bontakozik ki előttünk, amely, mivel honfoglalásról van szó – sokkal inkább hasonlít egy ház küzdelmes fölépítéséhez, vagy egyéb, igen nehéz és nagy munkához, akár egy jókora búzatábla learatásához, betakarításához, mint bármi máshoz. Kemény küzdelemről, nehezen végigvitt súlyos hadjáratról van szó, amiben férfias helytállás szükséges. Ezek az emberek feladatot teljesítenek, ami emlékeztethet minket arra, hogy ilyesmiket olvashatunk az Újszövetség lapjain: “Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,39) Ami rímel arra, hogy “Harcold meg a hitnek szép harcát, és nyerd el az örök életet!” (1Tim 6,12) Hitbeli tekintetben a meghátrálás annyi, mint elveszni – ezért kell a harcot Józsué seregeinek véres keménységgel végigvinni.
A Gonosz ellen nem lehet fél-komolysággal, fél-hittel és fél-elszántsággal küzdeni! Annyira azért nem “link alak” a Gonosz, hogy ne lenne “emberölő kezdettel fogva” és ne lenne “hazug és hazugság atyja” (Ján 8,44) – vagyis a Nagy Manipulátor! Jákob, a csaló találkozik az Úr küldöttével, s nem bocsátja el, amíg az meg nem áldja. Hajnalig birkóznak élet-halál küzdelemben! A láthatatlan, éjszakai erővel küzd ez az ember, s amikor eljön a hajnal – képes beszéddel ez azt jelenti, hogy Jákob végigküzdötte a “sötétség idejét” – csak akkor kap új nevet. Idáig az volt a neve, hogy Csaló, mostantól pedig az, hogy Izrael – vagyis “Isten harcosa.” Le is fordítja a szentíró e nevet, azt mondja: “Küzdöttél, és – álltad a próbát.” Komoly ellenfél voltál, megharcoltad a magad harcát. Kiharcoltad, hogy ki a te Istened. (2Tim 4,7) Méltó harcod az Úrhoz, ezért az ő helyeslése van új neved mögött…! (Ézs 62,2 Jel 2,17)
Olyan nyilvánvaló az üzenet, hogy szinte ki se kellene mondani: mi se adjuk föl harcunkat! Néha elveszti az ember a kedvét, sőt a hitét is, s azt mondja, nem érdemes. De mi “Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk!” Gondoljuk arra, mennyi feladott küzdelem van már mögöttünk: abbahagyott imádság ügyekért, emberekért, meg nem valósított nemes szándékok, végig nem vitt igyekezetek – hát legyünk végre a hit méltó harcosai! Az értünk való küzdelmet Jézus annyira komolyan vette, hogy belehalt a kereszten! A Golgotán vér folyt – ott “nem beszédben állott az Isten országa” és nem “evésben és ivásban.” (1Kor 4,20 Róm 14,17) Az ő szeretete teljes és halálos volt, ami nélkül mindnyájan a kárhozatban maradnánk – ő azonban végigvitte a harcot!
Azt se tekintsük mellékesnek, hogy ez az ótestamentumi háború itt, ahogy hallottuk, egyetlen hadjárat volt. Olvasunk olyat a Biblia lapjain, hogy “Történt esztendő fordultával, amikor a királyok háborúba szoktak menni…” (2Sám 11,1) – egyszóval az akkori időkben megvolt a háborúskodás “szezonja”, ami a gazdasági évhez igazodott. “Esztendő fordulta” a régi Közel-Keleten ősszel volt, mikor befejeződött a termények betakarítása, (s nem mellesleg volt mit zsákmányolni a szomszéd országtól). Az emberek már nem a mezőkön dolgoztak, s a királyok rendszerint ekkor hirdettek hadjáratot. “Amikor a királyok háborúba szoktak menni” azt jelentette, hogy a következő gazdasági év kezdetéig, vagyis a tavasz beköszöntéséig be kellett fejezni a hadjáratot, különben a katonák hazaszökdöstek, nem lehetett ott tartani őket a frontokon.
Tizenkét városállamot megdönteni egyetlen hadjárat alatt (s ezek kőfallal kerített városok voltak, ahol az életét védte valamennyi lakos!) – éppen olyan hihetetlen katonai teljesítmény “egy szezon” alatt, mint az, amit az előző fejezetben olvasunk: megállt a nap Ajalonnál s nem ment le a maga szokott útján, amíg a csatát meg nem nyerte Isten népe…! Hogy is mondja Jézus? “Embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél.” (Mát 19,26) Egy Isten parancsainak magát maradéktalanul alárendelő nép egyvégtében való, kitérők, vereségek és elhúzódó állóháborúk nélküli győzelmet arat – tizenkét városállam felett ősztől tavaszig…! Isten parancsainak engedelmesen ilyen győzelmet arat a nép.
Kapjunk kedvet üzenetének komolyan vételéhez, s nem fog darabokra hullani a “hadjáratunk.” Nem fog hullámvasúthoz hasonlítani kedélyvilágunk, nem hangulataink szerint leszünk hívők és hitetlenek, hogy tetszik-e az igehirdetés vagy mást akarunk hallani. Nem fogunk évekig küszködni megoldatlanságokon – csak rendeljük már végre alá magunkat igazán Isten parancsainak, mint ott az izraeliták – s lesz tizenkét győzelem egyvégtében! Így kell érteni, hogy egyetlen hadjárat alatt foglalta el Józsué ezeket a városokat.
S még egy mozzanat, ami nem lenne jó, ha elkerülné figyelmünket: ráadásul talán a legfontosabb. Így foglalja össze a szentíró a kicsit sematikus “történelem órát”, amiben ugyanazokkal a formulákkal írja le egyik, majd a másik város bevételét: “Izrael Istene, az Úr harcolt Izraelért.”
Töredelmesen és őszintén meg lehet vallanunk, hogy a magunk erői elégtelenek ahhoz, hogy győzzünk: nemhogy tizenkét győzelemmel, de egyetlennel is. Izrael győzelemsorozata a honfoglalás idején jelképez valamit, tudniillik az üdvösség harcát – amit az Újszövetség népének is meg kell harcolnia. Mi nem tudjuk üdvözíteni magunkat. Tessék megnézni, hogy akik nem jutottak Krisztusban új életre, vagy eljutottak oda, de megtántorodtak és föladták, más irányba indultak – azok mily kétségbeesetten próbálják üdvözíteni magukat. Az egyik teljesítményeket hajszol, a másik élményeket keres, a harmadik kapcsolatokat gyűjt, a negyedik vagyont, az ötödik a szeretetet próbálja valahogy kipréselni másokból – csupa önmegváltó ember. És nem, és nem megy…! Keressük és nem találjuk. Miért? Mert nem jó helyen keressük – ott keressük, ahol nincs.
Üdvösség ugyanis egyedül és kizárólag Krisztusban van. Ez ugyanazt jelenti, amit az Ótestamentum lapjain e történetekben úgy olvasunk, hogy “Izrael Istene, az Úr harcolt népért.” Az üdvösség ajándék, csoda, felismerés – olyan, mint amikor egy virág kinyílik az ember szívében. Küszködik, hogy szeressék már, s boldogtalan, hogy nem sikerül elérnie. Küszködik tovább és még mindig nem sikerül, és próbálkozik ilyen és olyan módszerrel. Duzzogással, kényszerrel, zsarolással, sok mindennel. Végül, ha tényleg eljut oda, akkor feladja, s ha nem csak egy negatívumban áll a változás, hanem föladja amit Isten nélkül a maga üdvözítésére megpróbált, és tényleg kinyitja szívét, itt vagyok Uram, töltsd meg a te üdvösségeddel, ami nálad készen van – akkor kiderül, hogy az üdvösség valóban ingyen és kegyelemből adatik. Nekem csak meghálálnom, visszatükröznöm kell azt életem cselekedeteivel, akár töredékesen, gyarló módon is – de nem én üdvözítem már magamat, hanem te engemet, Uram!
E pillanat az, amikor a másik ember szeretetéért küzdő egyszer csak nem próbálkozik többé, s átadva Istennek az ügyet elkezd imádkozni embertársáért. Csodálkozva tapasztalja, hogy íme, az illető kezd átalakulni! Nem pont olyan lesz ugyan, mint amilyennek képzelte, hanem – sokkal jobb. Mert Isten kezdi el formálni. Aki imádkozott valakiért, lélek szerint odaadta őt az Úr kezébe – az az üdvöt többé nem annak szeretetétől, hanem Krisztustól várja. Nem függ már lelki békéje az emberektől – egyszóval nem ő harcol, hanem az “Úr hadakozik” őelőtte! Igen, ennyire végletesen! Az ember megtalálja a megváltást, amit az Úr ad. (2Móz 14,14)
Szépen írt erről minap egy barátom magánlevelében: „Mert az Isten országa köztetek van” (Luk.17,21-24.) Közöttünk van. Nem megvalósítani, hanem rátalálni lehet. Mégsem kész formát kell keresni, mert furcsa mód rajtunk múlik a megjelenése, és az is hogyan jelenik meg: ijesztően vagy drámai szépségben, de mégis megnyugtatóan.” (Sz.I.)
Engedjük hát, hogy ő hadakozzon érettünk. Az ószövetségi történetek immár jelképesek, a lelki harcainkra tanítanak. Nem “test és vér ellen” van már tusakodásunk, mint a zsidók honfoglalása idején volt, hanem lelki hatalmasságok ellenében. (Ef 6,12) Ma a komolyságra, a küzdelem végigharcolására fordították figyelmünket. Arra, hogy ne adjuk föl, legyünk mi is “Isten harcosai.”
Az ő népéhez tartozni azt jelenti “állni a vártán.” Küzdeni, s nem föladni. Isten parancsának magát alárendelve a nép kitérők és szünetek, hullámvölgyek nélkül halad előre. A figyelő engedelmesség juttat el oda, ahol győzedelmesek lesznek ezek az ütközetek. Mert az igazi harcot, a döntőt nem is mi küzdjük meg, hanem maga az Úr: nekünk azt elfogadnunk kell, éspedig alázatos szívvel és gyermeki, kérő lélekkel. Adjuk oda a középső helyet a Fénylő Győztesnek, ez a legnagyobb küzdelem részünkről – s megtapasztaljuk, nem vagyunk egyedül! Úgyannyira nem, hogy végül el tudjuk mondani azt is a zsoltárossal: “Nem nekünk, Uram, nem nekünk engedd – hanem adj a te nevednek dicsőséget!” (Zsolt 115,1) Így is legyen! Ámen.
Fohász
Megváltó Jézusunk, végigküzdötted a harcot, engedelmes maradtál halálig, a keresztfának haláláig. Taníts minket megharcolni a hitnek szép harcát, hogy elnyerjük az örök életet, hogy felragyoghasson számunkra is: megváltottál, nevünkön szólítottál – a tiéd vagyunk, s örökké azok is maradunk! Ámen.
