Igehirdetés 2000. december 31.

Hol van jelen a kegyelem?

 

Lekció: Mát 4,1-11
Textus: Zsolt 89,27-38

„Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem és feljebbvalóvá a föld királyainál. Örökké megtartom néki az én kegyelmemet, és az én szövetségem bizonyos marad ővele. És az ő magvát örökkévalóvá teszem, és az ő királyi székét, mint az egeknek napjait. Ha az ő fiai elhagyják az én törvényemet, és nem járnak az én végzéseim szerint; ha az én rendeléseimet megtörik, és meg nem tartják az én parancsolataimat: akkor vesszővel látogatom meg az ő bűnöket, és vereségekkel az ő álnokságukat. De kegyelmemet nem vonom meg tőle, és hűséges voltomban nem hazudom. Nem töröm meg szövetségemet, és ami kijött az én számból, el nem változtatom. Megesküdtem egyszer az én szentségemre: vajon megcsalhatnám-é Dávidot? Az ő magva örökké megmarad, és az ő királyi széke olyan előttem, mint a nap. Megáll örökké, mint a hold, és bizonyos, mint a felhőben lévő bizonyosság.”

 

Imádkozzunk!

Irgalmas Istenünk, kicsoda állhat meg szent színed előtt anélkül, hogy szégyenkezve lehajtsa fejét? Így vagyunk valamennyien, mi emberek, mert nem azt a szép, igazi és magas rendű életet éljük, amit nekünk szántál. Csak messziről int felénk a hűség, a szolgálat és az alázat, a szeretet világa, mi magunk másban élünk. Szívünket köznapiság, kusza zűrzavar tölti el, nem a te Szentlelked. Ezért hívunk segítségül, amikor egy ezredévből is csak néhány óra van már hátra. Segíts minket visszatekintve jól számot vetni. A te hűséged, hogy íme, élünk, s add, hogy lelkünk is életre keljen: örvendezzen és téged dicsőítsen! Ámen.

 

Igehirdetés

Teológusok sokat vitatkoznak azon, hogy a Dávid királyságára vonatkozó ígéret az Ószövetség lapjain döntően testi, politikai, vagy pedig lelki-szellemi ígéretek. Két markáns vélemény áll szemben egymással. Az egyik szerint az ószövetségi igék Dávid trónjáról és örökké megmaradó királyságáról a zsidó népnek adott politikai ígéretek, amiket ha meg is tört kétezer esztendő száműzetése, a világban való szétszóratás, alapjában ma is érvényesek, s amiknek fegyverrel is érvényt kell szerezni. Hogy ennek a felfogásnak milyen következményei vannak, azt a napi hírekben pontosan nyomon követhetjük: ma ennyi ember halt meg, tegnap annyi. És kiszámíthatjuk, hogy ezen az úton járva holnap nagyjából-egészéből hányan fognak meghalni.

A másik felfogás szerint Dávid királyságának lényege a világ minden vallása és filozófiája által is keresett helyes emberi alapállás. Amiről a 89. Zsoltárban ezt hallottuk: Ő – tudniillik Dávid – „így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem, szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt, és feljebbvalóvá a föld királyainál.” Eszerint „Dávid királyságának” lényege nem az, hogy mennyi fegyver, hadrafogható férfi és nő áll rendelkezésre, hanem az, hogy ez a király Istent atyjának szólítja és szabadulása kősziklájának őt tartja. Aki őt elsőszülöttjének tekinti, örökösének nevezi, s akivel minden javát közölni akarja, ahogyan az örökhagyó szülő gyermekének szán mindent.

Ezt a fajta uralmat, ami ebből következik nevezi örök királyságnak az ige. „Örökké megtartom neki az én kegyelmemet; és az én szövetségem bizonyos marad ővele, és az ő magvát örökkévalóvá teszem, és az ő királyi székét, mint az egek napjait.” Tehát a zavartalan és teljes Atya-Fiú kapcsolat a Dávidi királyság és uralom lényege. Az a belső állapot, amire minden ember öröktől fogva vágyik és vágyni fog: hogy élete alapjával, forrásával, Teremtőjével hiánytalan összhangban éljen. Jómagam tehát azok oldalán állok, akik a Dávid örökké megmaradó „királyságában” azt a lelki-szellemi állapotot látják, amire Isten minden embert eredetileg szánt teremtő szeretetéből. És amire mindnyájan, kivétel nélkül, zsidók és nem zsidók – méltatlanná lettünk.

„Isten fiai” nem csupán egy vér szerinti nép tagjai, akik azért lennének istenfiak, mert leszármazottai egy népnek.  Nem is a vallásos emberek úgy általában, hanem a „fiúságra” valóban eljutott emberek, akik megtalálták a helyes alapállást. Amit a „világ fölött, de Isten alatt” helyét megtalált ember valóban uralomként gyakorolhat: vele együtt uralkodni a világ dolgain, beleértve saját érzéseimet, szenvedélyeimet. Uralni minden nehézséget, amit az élet hozhat, s amit egyedül meg nem győzhetek: de Istennel, jól tudom – semmi sem lehetetlen! (Mát 17,20  Luk 1,37)

Hogy milyen fontos a hit megvalósításában, az „uralkodás”, azt jól mutatja, hogy a modern korban – ami állítólag nagyon felvilágosodott és okos – mennyi ember él belső kényszer rabsága alatt. Küzdő, vívódó emberek a szenvedélybetegségek sokaságáig, ahol egy belső hang ráparancsol valakire, és az nem tud ellenállni a kísértésnek, rohan a saját vesztébe. Hányan szeretnének „uralkodni”, de még saját lelküknek sem tudnak parancsolni, vágyaik, fantáziáik leteperik őket – és ott a meghasonlott ember! Vagy, ha a vágyak és fantáziák negatívak, akkor a szorongás uralma alatt ugyanez. És ott a meghasonlott ember, aki azt teszi, amit nem akar. Egy emberen túli erő ráerőltet valamit, ami idegen tőle, s amivel hiába küszködik. Igen, a Gonosz erői ma belülről, a kényszeres gondolatok, vágyak felől, vagy éppen a szorongás felől támadják az embert leginkább!

Így hát jó odahallgatnunk arra, mit is hallunk a dávidi uralom típusáról, az „örökkévaló királyságról”, amit az ige megrendítetlen uralomnak nyilvánít. Jézus megkísértései is ilyen, belülről megszólaló, ellenállhatatlannak tűnő indításokkal való küzdelmek, a szabadság kiharcolásának története. Jó lenne látni, hogy ebben a küzdelemben milyen színes formában, mennyi alakban van jelen a küzdő emberek számára a kegyelem. Hiszen Jézus hozzánk hasonlóan mindenben megkísértetett, de „tökéletességre jutva örök üdvösség szerzője lett” azzal, hogy nem bukott el. (Zsid 5,9-11) Győztes harcában mindvégig ott volt a kegyelem, Isten hűsége – segítő jelenléte! (Zsid 4,15)

Jelen volt mindenekelőtt az emlékezés formájában. Jézus bibliai igéket idéz, holott mestersége szerint ácsmester volt: azt tanulta, gyakorolta harmincéves koráig. A Biblia akkoriban még csak az Ótestamentum volt, amely a maga hatalmas, szerteágazó világával szinte áttekinthetetlen, „megtanulhatatlan” könyv. Házi példányok egyáltalán nem is léteztek – szemben azzal, ahogyan ma ott a Biblia minden szinte család otthonában. Egyáltalán ritkaság volt az, ha valaki tudott írni és olvasni. A legtöbben szájhagyomány útján, kívülről „tanultá2k a Bibliát, legalábbis részeket belőle. Az Ótestamentumnak harminckilenc könyve van, s ezek közül csupán egyetlen a Zsoltárok – ám tudjuk középkori feljegyzésekből, hogy a kódex-másoló szerzeteseknek kívülről meg kellett tanulni a 150 Zsoltárt latinul, s az egy évtized munkát jelentett, napi sok-sok órai tanulással. (Vizsgát évente 10-15 memorizált zsoltárból tettek, s csak a legvégén lehettek kódex-másolókká. Egyébként a rend szabályai szerint ők is napi adott óraszámban főztek, fát vágtak, kertet műveltek, mint a többiek.)

S mit tapasztalunk az Újszövetség lapjain? Hogy Urunk Jézus legtöbb igéje Zsoltár idézet – ami arra utal, hogy gyakorlatilag kívülről tudta azokat! Mikor tanított, ezeket az igéket vette föl „textus” gyanánt. Nyilván szorgalmasan eljárt munkája mellett a tanházba, kora ifjúsága óta – s így volt mire visszaemlékeznie a kísértések idején…! Az igék megelevenedtek, mikor ott volt a Kísértő szava: Dolgozz, teljesíts – ne is legyen más az életed, csak a munka! Vidd valamire, mutasd meg magadat…!” Változtasd a köveket is kenyerekké!” Töltsd életed a megélhetés jegyében – ezért születtél. (Mát 4,3)  Ám Isten kegyelme (egész pontosan: hűsége) ott volt, éspedig az emlékezés által, a kísértés óráján. A názáreti ácsműhelyben a többiek látástól vakulásig dolgoztak – ilyen vagy olyan okból szinte rabszolgává téve magukat – ő pedig azt mondta, kiszakítom magamat imádságra, hogy beszélgethessek Istennel, örökkévaló szavát hallhassam. Olyan az nekem, mint a kenyér! Így mondhatta aztán a Kísértőnek: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amik Isten szájából származnak.” Ez a Mózes könyvéből való, szó szerinti idézet! (5Móz 8,3) Vajon a lassan elkövetkező 2001. év harcai közepette lesz-e mire visszaemlékeznünk…? Olvassuk-e Isten igéjét naponta, hűségesen, nyitott szívvel – hogy jelen lehessen kegyelme az emlékezés által, amikor – eljön a kísértés?

Ám jelen van a kegyelem Jézus megkísértésének történetében döntés formájában is. Adódik pillanat az ember életében, mint az Izsákot feláldozni készülő Ábrahám engedelmessége pillanatában is, amikor semmi jele, hogy lesz áldozati állat az oltárra. Amikor semmi jele, hogy Isten angyala meg fog szólalni, ahogyan festők az évszázadok során meg is festették: jön az égi angyal, lefogja a kést markoló kezet, Ábrahám kezét abban a pillanatban, mikor már hozzáfogna az áldozat bemutatásához… Van pillanat, amikor sehol a kegyelem, csak a kérdés van ott: engedelmes leszel-e, vagy járod a magad útját ő nélküle? Az ilyen pillanatban minden a döntésen múlik. Támasz nélkül, süket csendben – mégis meghozni az Isten gyermekéhez méltó döntést. S ebben a döntésben jelen lehet a kegyelem!

Jelen volt Ábrahám engedelmessége pillanatában is. Ott volt Jézus döntésében is, amikor nem tett csodát a népszerűségért, nem vetette alá magát a templom ormáról, hogy látványos attrakcióval nevet szerezzen magának. Nem szolgálta a maga hiúságát: akkor tett csodát, amikor „eljött az ő órája” még a kánai menyegzőben is, amikor pedig saját édesanyja szorgalmazta őt, hogy elfogyott a bor! (Ján 2,3) Neki Atyjával való bensőséges közössége volt a mérce: amikor ő indította – akkor cselekedett. A kegyelem ma is minden olyan döntésben jelen van, amit Atyánkkal összhangban hozunk! Akkor is, ha senki nem tapsol hozzá. Akkor is, ha az emberek nem is tudnak róla, csak a lelkiismeretünk tisztasága az egyetlen dicséret. Akkor is ha évek helytállása következik belőle, s akkor is ha elmarad valami nagy haszon miatta. A jó döntés olykor csak évtizedes távlatokban hozza meg gyümölcsét. Sőt olyan döntés is van, mint a Jézus érettünk való áldozatának döntése, mely neki csak az örökkévalóságban, Isten szellemi valóságában hozta meg jutalmát – a feltámadásban.

Mégis elmondhatjuk, hogy van, amikor a kegyelem „döntés által” van jelen – így jön be a világba. Ha másként határozok, nem jön be a világba a kegyelem. Jézus kísértőnek válaszoló döntései olyanok voltak, hogy azok által máig érvényesen jöhetett be a kegyelem a világba. Itt van, hozzánk szól, kétezer esztendő után is érint, minket is erősít, mert valaki – döntött!

Azt látjuk azonban, hogy a kegyelem jelen lehet az imádat formájában is. Amikor ott a világ kincse: gazdagság, élmények, örömök, amire ember csak vágyhat, és semmi kifogás egyéb fel nem merülhet, mint hogy Isten imádatától elvon, s valami más, éppenséggel a Gonosz imádatát hozná, akkor Jézus ezt mondja: egy dolgunk, egy igazán fontos kincsünk van, egyvalami tesz igazán emberré minket: imádni Istent! „Eredj el tőlem Sátán, mert meg van írva, hogy Uradat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”

A kegyelem így van jelen igazán életünkben: az imádat által, ami semmi és senki mást nem illet, csak az Urat, Istenünket! Minden nem neki szóló imádat bálványozás, ami az embert félrevezeti, becsapja, és csapdába ejti. Legyen az megszerezhető autó, ami olyan imádat tárgyává lehet a bűnügyi krónikák szerint, hogy emberek gyilkosságba tévednek miatta; legyen az két varázsos szem, ami ígéretesebben ragyog, mint a megszokott, birtokolt szemek, vagy legyen az politikai elkötelezettség, ami lassanként többet jelent a tiszta evangéliumi igazságnál, és elvakultság fakad belőle.

Ha bármi fontosabb, mint az élő Úr, akkor nem jön be a kegyelem az emberhez, hiszen mást imádok, nem Istent. Bejön helyette rablás, házasságtörés, gyilkolás, szemellenzős elvakultság, gyűlölködés, és mind a többi… Mert ahol nincs Istennek szóló imádat, lesz majd helyette bálványozás.

A régi ember, ha a mezőre indult – betért reggel a templomba a reggeli könyörgésre. Letette kaszáját a cinterembe, s úgy indult, imádságos szívvel napi munkájára! Ha nem volt reggeli lelki könyörgés abban a faluban, akkor a szántóvető levette kalapját a kelő nap felé fordulva, s úgy köszönte meg a reggelt Teremtő Istenének. Imával fogott hozzá napi munkájához. Legyen nekünk is ideje és helye életünkben az imádatnak, a napi munka sodrásában is, mert a kegyelem így lesz jelen a szívünkben!

„Ha megtörik parancsomat” – olvassuk a 89. Zsoltárban, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok otthoni elolvasásra – „akkor vesszővel látogatom meg az ő bűnüket és vereségekkel álnokságukat, de kegyelmemet nem vonom meg tőle, hűséges voltomban nem hazudom.”  Testvérek, kell-e ennél gyönyörűségesebb evangélium? „Ha mi hűtlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13) Ahogyan mai nyelvünkön mondanánk, ő nem keveredik ellentmondásba önmagával – az ő lényege a hűség. Megtartja szövetségét a maga részéről még azokkal is, akik megtörték azt.

Segítsen minket, hogy megtapasztalhassuk, hogy jelen van a kegyelem. Jelen van az emlékezésben: bárcsak ne lennénk feledékeny igehallgatók, igeolvasók! Jelen van a döntésben: amikor semmi jele még jelenvalóságának, mégis neki adunk helyt döntésünkkel, s íme – bejön életünkbe! És jelen van, leginkább jelen van az imádat alázatában, hiszen ott járhatja át szívünket, szánkat, életünket, cselekedeteinket. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. A te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem, asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt, elárasztod fejem olajjal, csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig! Ámen.