Igehirdetés 2001. március 4.
Engem olvas a könyv
Lekció: Mát 22,23-33
Textus: Luk 24,25-27
“Akkor Jézus így szólt hozzájuk: Ó ti balgák, milyen rest a ti szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták. Hát nem ezt kellett-é szenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve, elmagyarázta nekik mindazt, ami az írásokban róla szólt.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, megköszönjük, hogy az Ige kőszálként megáll. Földi életünk megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel nekünk, s emberi értelmünk erőtlen, hogy szembenézzen ezekkel. Homály és zűrzavar kísér: itt hordjuk magunkban életünk sebeit, csalódásait – de itt hordjuk reményeinket és sejtéseinket is. Légy áldott, hogy alkalmas eszközt adtál nekünk a Szentírásban arra, hogy útmutatásaidat közöld velünk. Megköszönjük a magyar nyelvű Bibliát, amit olvashatunk, a hirdetett Igét, ami megváltó Jézusunkról tanít, és Szentlelked világosságát, amivel élővé és igazzá teszed az üzeneted és vezérelsz az üdvösség útján. Isten élő Lelke jöjj, áldva szállj le ránk! Ámen.
Igehirdetés
A mai napon Biblia-vasárnapot tartunk szerte az országban református gyülekezeteinkben. Ezen a napon megköszönjük Istennek, hogy van írott Igénk, amit olvashatunk, és aminek révén összekapcsolódhat szívünk az ő örök akaratával. Bekapcsolódhatunk szeretetgondolatába, ami a testté lett Krisztusban jött hozzánk – s így nem a levegőben lóg igehirdetésünk: személyében szilárd alapja és mércéje van.
Hittanórákon tanuljuk a gyerekekkel “az ige hármas alakját”: testté lett ige, írott ige, hirdetett ige. Mind a három lényeges, ám az első, a testté lett a legfontosabb. A láthatatlan örök Isten, akit “soha senki nem látott”, őbenne, Jézusban fordította felénk arcát! Annyit tudunk őróla, amennyit Krisztusban kijelentett magáról. Ami őfelőle ránk tartozik s üdvünket munkálja, azt őbenne, Krisztusban mondta el a világnak. Ezért első a testté lett ige. A második azonban az írott ige, vagyis a Biblia – ami nélkül, ha csupán szóbeli hagyományunk lenne, mindenféle tanításnak helye maradna Isten népe életében, a “tanításnak akármi szele” ide s tova hányna bennünket, mint a szél a tenger habjait. (Ef 4,14) Így azonban van kánonunk, amely szó azt jelenti: mérőrúd, mérce.
S végül van hirdetett ige is, ami nem egyszerűen a Biblia felolvasása, hanem mindig értelmezés és alkalmazás is, ami által Jézus jelen van közöttünk – s amihez ígéretet fűzött. Azt mondta: “Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lesz, és amit megoldotok a földön, az a mennyben is oldva lesz.” (Mát 18,18) Nem azt jelenti ez, a “kulcsok hatalmának” ígérete, amint az egyház félreértelmezte évszázadok során, hogy a klerikusoknak hatalma lenne a laikusok fölött, vagy az egyháznak közjogi méltóságra lehetne számot tartani a világban – hanem azt, hogy az igehirdetés által Isten népe megnyithatja a mennyek országát emberek előtt, ha hűségesen és jól hirdeti, ha pedig nem jól hirdeti, vagy egyáltalán visszahúzódik attól, hogy Isten gyermekei egyáltalán szóljanak másoknak a világban hitükről, továbbmondják az élő Úr akaratát, amit azt megismertek – akkor bezárhatják a mennyek országa ajtaját mások előtt! Nagy a felelősségünk tehát – függetlenül attól, kinek van köztünk lelkipásztori képzettsége: mert minden hívő pap, király és próféta! (1Pét 2,9) Református hitünk szerint részesedünk Krisztus hármas tisztségből, így egyebek közt az a dolgunk, hogy mint “próféták”, vagyis igehirdetők ki merjük mondani Isten megismert akaratát a többi ember számára, hogy általa üdvösségre jussanak! Nem csak a szószékről, nem csak a templomban! Emberek kimaradhatnak az ő uralmából, “bezárulhat” előttük a mennyek országának kapuja, ha Isten népe nem vállalja az ige hirdetésének szent szolgálatát és mindennapi megbízatását!
Ha tehát ilyen fontos szerepe van az írott igének, a Szentírásnak, hogy közvetít a testté lett ige Krisztus, és az üdvöt munkáló emberi híradás, a róla való beszéd között – akkor tényleg méltó arra, hogy évente legalább egyszer a gondolkodásunk középpontjában, elmélkedésünk fókuszában legyen! Az első teljes magyar nyelvű Biblia, ami már minden szentírási részt tartalmazott, Károli Gáspár gönci református lelkipásztor nevéhez fűződik. Háromévi munkával fordította le, és 1590-ben Vizsolyban nyomtatták ki. Segítőtársa az a Szenczi Molnár Albert volt, aki diákként gyalogosan hordta az elkészült fóliánsokat Göncről a hat kilométerre lévő Vizsolyba, ahol a nyomda volt, s évtizedek múlva, követve mesterét ő is fordítási munkára vállalkozott. Francia nyelvről magyarra fordította a százötven Genfi Zsoltárt, amelyet Kálvin tanácsára írtak meg a bibliai szöveg alapján, énekelhető formában. Ma is egy ilyen zsoltárral kezdtük istentiszteletünket: a 119. Zsoltárt énekeltük kezdőénekként.
Irodalmárok és történészek úgy vélekednek, hogy a magyar nyelv megmaradását a Kárpát-medencében a “Károli Bibliának” köszönhetjük. Ennek alapján hangzott évszázadokon át magyar nyelvű igehirdetés a protestáns templomokban – s a Genfi Zsoltárok éneklése révén a nép is megőrizhette ősei nyelvét. Költők, írók ezen írták műveiket, amikor a közéletben a latin vagy francia, később a német nyelv számított kötelező és egyszersmind “értékesebb” tudásnak!
Mai vasárnapunkon két történet is a Szentíráshoz való viszonyunkkal foglalkozik. Egyik a feltámadás előtti Jézusról, másik pedig a feltámadás utáni Krisztusról szól: a Biblia mindkettőt vallja és tanítja. Mi is valljuk Jézus valóságos ember voltát, akinek pontos szavaihoz, cselekedeteihez nem is olyan egyszerű visszanyúlnunk. Komoly régészeti, írásmagyarázati probléma a “történeti Jézus”, akit az Írás tanúságtételén át ismerhetünk meg. Ám valljuk az ő isteni mivoltát is, akit teljes egészében még tanítványai is csak feltámadása után ismertek meg Isten Fiának. A sadduceusok, akik nem hitték a feltámadást, csúfondáros történetet találtak ki a feltámadás cáfolatára: kié lesz az asszony odaát, aki itt hét fiútestvér felesége volt egymás után. Jézus válasza: “Tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát.”
Aki a héber gondolkodásban egy kicsit ismerős tudja, hogy amikor “egy lélegzetre” két dolgot mond ki valaki ezen a nyelven, legalábbis az ókori változatában – az a kettő mindig ugyanarról szól, csak másképpen. Azért hangzik el mindkettő, mert kiegészítik, magyarázzák egymást. Itt is erről van szó: az Írások és Isten hatalma összetartoznak! Amikor a Bibliát lapozzuk, a Szentlélek ihlette lapokat tartunk kezünkben, s olyan mondatokat olvasunk, amik Isten erejével kötik össze lényünket: megelevenítő, új életet munkáló hatalmát közvetítik. Ezért méltatlan, hogy semmibe vegyük, porosodjon a polcon, vagy átengedjük a szekták önkényes, kiragadott szempontok alapján való értelmezésének, esetleg “kultúrtörténet emlékévé”, muzeális tárggyá silányuljon, ahogyan a humanista-tudományos közelítésmód beszél róla. Ez a könyv az Élet könyve: az volt évszázadokon át a magyarság számára, s évezredek óta az Isten népe fiainak mindenhol!
Tegnapelőtt temettük el Borzsák Sándort, aki harminchat esztendőn át volt a szomszédos Pócsmegyer lelkipásztora. Ő mondta el egy vendégszolgálatakor tábori lelkészként átélt emlékét: egy fiatal katona magával vitte Bibliáját a harctérre, s a szíve fölött viselte. A golyózáporban egyszer a Biblia lapjai fogták föl a golyót, amit megtaláltak benne – élve tért haza a háborúból szeretteihez… Ma nincsenek ilyen típusú veszélyben fiatal életek – minálunk legalábbis, Istennek hála, éppen nincsen háború – ám támadnak férfiakat és nőket, felnőtteket és ifjakat egyaránt a Gonosz mérges nyilai, életünket kereső támadásai! Van-e védelmünk ellenük Isten igéjében? Jézus vádként fogalmazza meg: “nem ismeritek az Írásokat!” Tudunk-e a magunk jó szándékán túl Istentől való igét idézni, ajándékként, segítségül továbbmondani, amikor egy-egy embertársunknak pontosan az “élet kenyerére” lenne szüksége…?
Visszaidézem, milyen sokat jelentett számomra, amikor egy hitben idősebb testvérem szájából bibliai igét hallottam. Olyat, amit talán gyermekoromtól ismertem, tudtam – mégis kinyílt és értelmet nyert akkor, erőt adott harcaimban. Valaki szerette az igét – és úgy tudta kimondani, hogy az mást is táplálhatott! Sajnos, inkább igaz Jézus szemrehányása: nem ismerjük, nem használjuk az Írásokat eléggé! Többet kellene foglalkoznunk vele egyénileg, behajtott ajtajú belső szobánk csöndjében, és itt a gyülekezet közösségében, bibliaóráinkon is, amikor beszélgethetünk róla.
Aki az Írást nem ismeri, Isten hatalmát sem ismeri. Nem marad más számára, mint e világi ügyei, az emberi erő, a hatalmi kérdések dolgai. Ebből lesz aztán félelem, egymás fenyegetése, versengés – e földi érdekek előbbre helyezése Isten királyi uralmánál, az evangélium ügyénél. És ott állunk, hogy az élet legfontosabb kérdéseiben – például, hogy mi is van a halál után, rosszul tájékozódik az ember, mint a sadduceusok, mert – nem ismeri az Írást. Hát legyen a bibliavasárnap intés mindnyájunknak: még olvashatod, épülhetsz – ma még rendezheted lelked és életed dolgait Isten hatalmára figyelve! Akkor nem kell majd vetekedned, nem kell majd félned – életed alapja mélyebben lesz, mint e világ legfontosabb ügyei!
Nem csak Isten hatalmát ismerhetjük meg, ha az Írásokat ismerjük, hanem önmagunkat is. A Biblia, mint az “élet könyve” az emberi önismeretnek is legfontosabb kézikönyve. Hans-Rudi Weber művének ez a címe, amit a Bibliáról írt, és magyar nyelven is hozzáférhető: “Engem olvas a Könyv.” Nagyon találó cím – aki jól olvassa a Bibliát, az valóban tapasztalja, nem csak ő olvassa a könyvet, hanem a könyv is olvassa őt! Világossá lesz általa, hogy magunk mit miért mondunk, milyen mozgatórugókra járunk, miért leszünk oly indulatosak bizonyos helyzetekben, milyen erőknek vagyunk kiszolgáltatva – egyszóval, kik is vagyunk valójában! Isten igéjéből, mint tükörből tudjuk meg állapotunkat.
“Aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe” – mondja Jakab levele – “az nem hiábavaló módon, nem feledékenyen hallgatja az igét.” (Jak 1,25) Engedjük hát, hogy a Könyv is olvasson minket! Hagyjuk hatni a lelkünkre, mikor kézbe vesszük, hogy ítéljen meg, mondja el a diagnózist – kérlelhetetlenül! Ne maradjuk élet-hazugságokban, önáltatásokban, ne maradjunk hamis egzisztenciánkban, álarcaink mögött – leplezzen le az Isten igéje! Úgy el tudjuk már hinni egy-egy álarcunkról, hogy az mi vagyunk: beleszeretünk a szerepünkbe – s már réges-régen nem a magunk életét éljük, hanem a szerepünkét… “Isten igéje élő és ható, elhat az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a szívnek gondolatait…” (Zsid 4,12) Bárcsak így lenne – ne álljuk útját! Azért adta Isten az írott igét, hogy általa önmagunkra döbbenjünk!
Végül még egy fontos üzenet, ezt már a másik történet révén kapjuk. Az emmausi tanítványok a feltámadott Jézussal beszélgetnek, ő magyarázza nekik az írásokat. Jelenléte megérteti velük, hogy Mózestől a prófétákon át nem másról szól az Írás, mint arról, hogy Krisztusnak “ezeket kellett szenvednie és így menni be dicsőségébe.” A Feltámadott jelenléte nélkül nem érthetjük az Írásokat. Nem elég az értelmes ész, az iskolázottság, még a teológiai tudás is kevés: az Írásokat ő maga személyesen magyarázza tanítványainak! Aki nem akar az ő társaságában lenni, az biztosan nem fogja érteni a Bibliát – leteszi és azt mondja: túl nehéz olvasmány…
Ám a fordítottja is igaz. Aki szeretne Jézussal lenni, mert már tudja, hogy az “örök életnek beszéde” nála van, és hová mehetnénk, hiszen elhittük és megismertük, hogy ő a Krisztus, az élő Isten Fia (Ján 6,68-69) – aki szeretne őbenne élni, döntéseit vele megbeszélni, az lehet kevés iskolájú ember, a Biblia mégis ki fogja nyitni számára üzenetét! Hány ilyet láttam már: olvasni alig tudó idős parasztemberek, elgyötört családanyák, útkereső kamaszok… Jézus azt mondta: “Hálát adok neked Atyám, mert bár elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, a kisdedeknek kijelentetted…!” (Mát 11,25) Amikor kezünkbe vesszük a Bibliát, ez legyen imádságunk: Jövel, Uram Jézus, légy itt, amíg olvasom s megpróbálom érteni, miről is szól, mit mond nekem – és légy velem, amíg megpróbálom megvalósítani. Magyarázd, értelmezd, ahogy tetted az emmausi tanítványoknak is!
Testvérek, azért nincsenek válaszaink életünk legnagyobb kérdéseire, mert nem ismerjük az Írásokat, s így nem ismerjük Istennek hatalmát sem! Adjon olyan csendes perceket, amikben megtelhet szívünk az ő erejével, míg a Szentírás fölé hajlunk. Ezért íratta a Szentlélek által e könyvet! Ne féljünk így olvasni, mert a javunkat szolgálja. Az lenne a vesztünk, ha nem engednénk, hogy leleplezzen, s megmaradnánk hamisságainkban, önáltatásainkban, hazugságainkban! Engedjük, hogy önismeretre tanítson – hogy “engem olvasson a Könyv”! Azt is hallottuk, s ez a legfontosabb – hogy az igazi értelmező maga a feltámadott Jézus! Vele olvassuk, s akkor megértjük majd, ami róla szól, Mózestől kezdve a prófétákon át. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Istenünk, köszönjük a régiek engedelmességét, amivel írásba foglalhattad számunkra üdvözítő szereteted bizonyságait. Köszönjük az útmutatást, a feddést, a biztatást, az élő reménységet, amit az Ige által munkálsz bennünk. Adj naponként lelki kenyeret, felismeréseket, és legfőképpen adjál Krisztusban való új életet. Imádkozunk a Biblia nyomtatásáért, terjesztéséért, hogy eljusson mindazokhoz, akik még nem ismerik az írott ige áldását. Imádkozunk az igehirdetőkért szerte az országban, hogy igazán és hűségesen hirdethessék akaratodat. Imádkozunk a bizonyságtevő emberekért, akik nem szégyellik nevedet az emberek előtt. Imádkozunk a szent szolgálatra készülő teológusokért és tanítóikért, a Biblia-tudomány művelőiért. Kérünk Urunk, iskolánkért, itt a városban, a benne szükséges nagy és nehéz építkezésekért. Add meg azt a segítséget, ami nélkül minden emberi erőfeszítés hiábavaló. Imádkozunk a betegek gyógyulásáért, az erőtleneknek erőért, a szomorúaknak vigasztalásért: légy velünk, Urunk, és adj nekünk engedelmességet, hogy mi is veled lehessünk! Ámen.
