Igehirdetések

Találkozás Istennel

Igehirdetés 2001. április 22.

Találkozás Istennel

 

Lekció: 1Móz 28,11-22
Textus: 1Móz 28,16-17    1Móz 28,20-21

“Amikor Jákob fölébredt álmából, ezt mondta: Bizonyára az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam. Félelem fogta el és így szólt: Milyen félelmetes ez a hely, nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!  …És ilyen fogadalmat tett Jákob: Ha velem lesz Isten és megőriz ezen az úton, amelyen most járok, ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek vissza apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei jó Atyánk, keresünk téged és nem találunk, holott sokkal közelebb vagy hozzánk, mint legmélyebb álmunkban sejthetnénk. Itt vagy alkotásaidban, rólad szólnak a világ csodái, amik a semmiből nem állottak elő. Téged dicsér, az Alkotót minden igaz emberi érték: a szülői szeretet, az egymásra talált lelkek boldog összetartozása, az élet csodája – ez mind a te ajándékod. Téged keres az emberi értelem, mert vágyik a nagy egész ismeretére. Téged hirdet a világban lévő érthetetlen és megfoghatatlan is, mert ezek is mind a te értelmet adó, rendező szereteted után kiáltanak. Még a nem hívő számára is jelen vagy, hiányodban…! Engedd meg nekünk, hogy hitünk és alázatunk mértéke szerint bepillantást kapjunk most abba, ami végeérhetetlen, csodálatos és szentséges lényegedből ránk tartozik. Hadd ízleljük  a boldogság jó ízeit, hadd halljuk meg a végleges harmóniákat, és hadd fogjuk föl életünk igazi, tőled való rendeltetését – amit kérünk, munkálj bennünk most hirdetett igéd és a Krisztus jelenvaló Lelke által! Ámen.

 

Igehirdetés

Ennek a mai igemagyarázatunknak azt a címet adhatnánk, hogy “Találkozás Istennel.” Nagy dolog az ember életében. Talán ha egyszer történik egy életben, hogy megnyílhat valaki szíve-lelke fölfogni a fölfoghatatlant, az Örökkévalót – de az biztos, hogy nincs senki, aki el volna zárva előle. Nincsen olyan, akit kizárólag arra alkotott volna Isten, hogy őt ne ismerje meg! Valamennyi embernek minden bizonnyal legalább egyszer megadja a lehetőséget, hogy megnyíljon előtte – megtalálja őt. Az emberi élet legfontosabb eseménye ez. De mindjárt tegyük hozzá, hogy köznapiságunkban, ahogy általában élünk és gondolkozunk, nem vagyunk alkalmasak erre, mert egy sereg dolog elszigetel és elválaszt attól, hogy találkozzunk Istennel.

Itt van mindjárt életünk lendülete: ahogy tesszük dolgunkat. Ezer tennivaló nehezedik mindenkire, kivált az élet közepén lévőkre – akik a megélhetés, az újabb nemzedék fölnevelésének feladatát hordozzák, s talán idősebbekről is gondoskodnak. Folyik az élet nagy művelete; tesszük dolgunkat, állunk a helyünkön – és a sok-sok tennivaló alkalmas arra, hogy “védőfalként” odaálljon az élő Isten és a küzdő ember közé. Aztán itt vannak kész gondolataink, a megszokott, jól bejáratott elveink – ahogy a világ dolgairól gondolkodni szoktunk. Ez a mód, melynek ereje, hatalma van fölöttünk alkalmas arra, hogy magyarázatokkal szolgáljon, ami elválaszt minket az élő Istentől. Aztán vannak életpéldák is: irigyelt emberek, akik így vagy úgy többre jutottak, mint mi. S mivel valami “több” van bennük, azt véljük, nekünk is úgy kell élni és gondolkodni, mint ők teszik. S ez is elválaszthat.

Sorolhatnánk tovább, mi van még, a köznapi élet természetes velejárói – amik mind alkalmasak arra, hogy elszigeteljenek az Úrral találkozástól, s bezárják szívünket, mintegy falat építve a lelkünk köré. Végül valóban nem is vagyunk már megszólíthatók, alkalmasak arra, hogy megpillantsuk őt. Jákobot is éjszaka, álmában – amikor nem a “nappali énjében”, nem köznapi lendületében, sodrában volt, tudta csak megszólítani az élő Isten…!

Manapság sok szellemi tan van jelen s hat az emberek gondolkodásukban; nem egy éppen azt szorgalmazza közülük, hogy az ember “nyissa ki magát.” Az a mi nagy bajunk, mondják – hogy be vagyunk zárva. És ez valóban igaz – de önmagában veszélyes féligazság, mert a világban egyáltalán nem csupán Isten Szentlelkének erői vannak jelen. Nem csak “…az erőnek, szeretetnek, józanságnak Lelke”, a Krisztusé van jelen (2Tim 1,7) – hanem mindenfajta más szellemi erő is, amik keresik az embert, birtokba akarják venni, s ezek olykor éppen a hitető szellemi hatalmak erői.

Az apostol is beszél róla, hogy vannak “fejedelemségek, hatalmasságok” (Róm 8,38  Ef 6,12) – szóval komoly tényezők, melyek nem is láthatók, mégis nagy hatalommal bírnak. Amikor az ember “kinyitja magát”, s valóban szíve érzékenységével megszólíthatóvá válik, nagy veszedelemben van, ha nincsen mértéke. Ha nem tudja, mivel mérje meg a szellemi érintéseket, amik szívét érik.

Néha elborzad az ember, amikor kezébe vesz egy-egy népszerű kiadványt, folyóiratot vagy újságot, hogy mi minden tücsköt-bogarat összehordanak az emberek, mert életsegítségre van szükség. És már mindegy, csillagok állásáról vagy ismeretlen energiákkal “föltöltésről”, vagy bármi másról legyen szó – kapva kapnak rajta, mert az életük valóban annyira be van zárva énjükbe, hogy amikor bajban vannak, fűhöz-fához kapkodnak – és bármi jó, bármi alkalmas, hátha az segít. Valójában veszélyben van az ember, ha hosszú bezártság után a szíve egyszer csak mégis megnyílik, s nincsen mértéke, hogy megmérje meg az érintéseket, amik szívét a szellemi világból érhetik.

Isten azért adta Krisztust a világnak, hogy ő legyen a mércénk. Ő a “kánon”, a mérték, amely révén mindenről kiderül, mennyit ér valójában. S ha nem vele mérjük az életet, szükségképpen eltévelyedünk. Ezt mondja a Szentírás egy helyen: “Amely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől, az az Antikrisztus” (1Ján 4,3) és “…aki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott.” (1Kor 16,22)  Ez az átkozott élet természete: nem ismeri és nem is akarja fölismerni Jézusban a Krisztust, nem akarja Isten szeretetét élete középpontjába, tengelyébe tenni. Ettől fél és retteg leginkább, mert ó-emberét nem akarja halálba adni. Nem akar Krisztussal “meghalni”, ezért a váratlan pillanatban a teljes és kontrollálatlan érzékenység marad csak számára, s bármi megejtheti a szívét.

Sok minden van, amit szívesen hall az ember, mert jól cseng a fülünknek. Aki elfojtott dühöt hordoz szívében, az örömmel kap azon, ha valakit vádolni lehet. Amikor valaki odaáll a többiek elé, rámutat valakire, hogy őt kell gyűlölni, ő az oka mindennek, és az ember kapva kap azon, hogy az elfojtott dühe tárgyat talál a világban. Van, amikor az cseng jól, hogy valaki nagy és titokzatos összefüggésekről beszél, szellemi építkezésről, misztikus rendszerről, amiben csodálatos rend van. Nem értjük ugyan, de olyan csodálatos és érdekes, végére se tudunk menni, de nem is baj, mert olyan nagy, titokzatos, olyan szépen összetartozónak tűnik az egész. Aztán mai napság, amikor sok ember szívében – talán éppen a gyermekkorából fakadóan – ott van az üldöztetésre, a megfigyeltetésre való érzés készsége, a másoktól való rettegett félelem, szorongás készsége, akkor az emberek sokszor szívesen hallanak sugárzásokról, kisugárzásokról, és tulajdonítanak is egymásnak ilyen dolgokat. Szeret az ember elbűvölve lenni, nem pedig felnőtt fejjel döntést hozni – inkább átadja magát valami csodálatos erőnek, amely egyszer csak át is veszi benne a főhatalmat…

Sok ilyen téma van; de amit Isten igéjében hallunk, egészen más. Nincsen benne semmi misztikus, vagy nevezetes “rendszer”, nincs csodálatos “rezgés” – egyszerűen arról hallunk, hogy a lét alapja, az Örökkévaló egyszer csak megmutatkozik. Isten eljön: megjelenik, ahogy Jákobnak, éppen akkor, mikor nagy bizonytalanságban volt, egyszer csak megjelent. Ő maga, szeretetéből fakadóan, áthidalja az ég és a föld közötti távolságot…

Ott, abban az éjszakai látomásban angyalok jártak a föld és az ég között, mi pedig tudjuk, hogy az igazi összekötő kapocs a Páratlan, Krisztus. Ő az, aki eljött hozzánk, megérintette szívünket, és ezen a vasárnapon is idehívott bennünket. Nem kell az embernek kutakodni, leselkedni, misztikus tanításokra hallgatni, mert bizony, van jogtalan behatolás is az örökkévaló, szellemi világba. Léteznek olyan ismeretek, amelyek hitető beszédekből fakadnak. Valaki azt mondja: ezt és ezt láttam – lehet, hogy látta, de nem Isten jelentette meg neki. Csak a saját gondolatai, a lelke mélyéből fakadó elméletek öltöttek testet, s arról hirdeti, hogy az egyetlen és kizárólagos igazság.

Isten megjelenik, maga mutatkozik meg, mégpedig mint főhatalom: ahogy Jákob látomásában is a menny kapujában “a létra tetején” ott az Úr, s szól mint főhatalom, mint végleges erő.

Sok ember vallja, hogy Isten van – elvileg. De életében nincsen nyoma, nincsenek következmények. Nem befolyásolja döntéseit, gondolkodásában millió dolgot megtűr, amit nem mért oda az ő főhatalmához. És akkor az ember igazában bálványt imád, hiszen elvileg hitben jár, de a gyakorlat, az élet-valóság mást mutat. Ott van egy ember, aki azért még az Úrnál is fontosabb, egy terv, reménység, amit hajszolunk, el akarunk érni s nem Isten királyi uralma alá rendeljük, csupán tervünk megvalósítása vonz és ösztökél.

Főhatalomként jelenik meg az Úr. Más nem is méltó hozzá, csak az első, a középső hely, a legfontosabb. És ez a főhatalmú Úr azt mondja: jót akarok veled – ne félj a világtól, ne félj az élettől! Amit tőlem kapsz, az alkalmas lesz arra, hogy mások is áldást nyerjenek belőle. Tudjuk, hogy ez az ígéret – annyi leszármazottad lesz, mint a csillag az égen és a homokszem a tengerparton – arra vonatkozik, hogy Isten üdvakarata minden emberre érvényes! Ő az egész embervilágot akarja jó szándékával az üdvre eljuttatni. Ne adjuk alább, hogy a teljhatalmú, a főhatalmú Isten valóban az üdvöt, a teljes életet adhassa nekünk! Ne is kérjünk kevesebbet, ennél hitványabbat, mert ő a legtöbbet, az üdvöt akarja, és tudja is nekünk adni!

Mi a válasza Jákobnak, mikor meghallja, hogy ily nagy Isten szeretete? Az első, hogy megrémül. Félelem szállja meg, nagy félelem. Elgondolkoztam azon, saját életemet is végigtekintve, s látva más emberek életét is, hogy hányszor sétálunk már félelem nélkül szakadékok szélén! Komolytalanul, hogy nem vetettünk számot azzal, hogy egyetlen egyszer élünk, s egyetlen kincsünk az élet. Néha igazán ránk férne egy kis rémüldözés, mert olyan ál-biztonságban élünk, mintha minden rendben lenne. Jákob fölriad, s azt mondja: “…az Úr lakik itt, és én nem tudtam!” Milyen jó, hogy rádöbbent erre ott ez az ember – s milyen félelmetes látni, hogy ötven, hatvan év távolából visszatekintve emberek ezt kell mondják, utólag megrettenve – mit tettem, nem vettem észre, hogy hol vagyok…! Nem vettem észre, hogy ember vagyok, s ez mit jelent. Az utólag félő ember…!

Tanuljunk Jákobtól megrendülni: e mai nap soha többet vissza nem tér, minden perce Isten ajándéka, hogy használjuk az ő dicsőségére – egymásnak pedig javára…!

Amikor fölfedezi a rettenetet az Örökkévalóval találkozásban, fogadalmat tesz, elkötelezi magát. Olyan világban élünk, amikor szinte kötelező, hogy az ember ne szánja oda, ne kötelezze el magát. Maradj “szabad”, akkor bármit tehetsz, ne kösd le magad! Minden ezt sugallja, s hányan mondogatják maguk is ezt a világban! Aki Istennel találkozik, nem tehet mást, elkötelezi magát – fogadalmat tesz. Az Isteni-élmény legszervesebb része az eskü. Az, hogy mostantól minden  másképpen fog történni, nem maradhatnak a dolgok úgy, mint eddig.

És, hogy a “nehézkedés” legyőzésének szép jelképét mutassa be, a követ, amely párnája volt az álomhoz, fölállítja, oszloppá teszi! Amikor az ember életét megváltoztatja, az mindig a gravitáció ellenében történik. A követ föl kell állítani, magától nem lesz oszlop belőle: építeni kell. Ami a nehézkedés törvénye szerint a földön feküdne, abból szent oszlop lesz. Immár energiát hordoz, valami több van benne – ahogy a szent helyen, Isten házában is mindig érezzük, hogy itt valami többlet van. Akkor is, ha emberi szó hirdeti Isten igéjét, érezzük és tudjuk, hogy ezeket a falakat nem hiába építették itt meg évszázadokkal ezelőtt: arra valók, hogy itt keressük az Urat. Jákob ezt mondja, fogadalmat téve: “Az Úr lesz az én Istenem.” Nem az eddigi bálványaim, amik idáig oly fontosak voltak – az Úr lesz az én Istenem! Ez a szent komolyság, hogy övé a fő, az első hely, akit egyedül illet.

És ebből következik még valami. “Mindenből, amit szerzek, a tizedét neked adom, Uram!” Az Ószövetségben magától értetődő volt, hogy a templom fenntartására, a szent célra a legfontosabb terményekből az emberek odaadták a tizedet. Sajnos, a világi hatalom ezt az évszázadok során olykor erőszakkal kötelezővé tette az egyháznak adandó decima, a “dézsma” formájában – ami miatt az emberek “…megutálták az Úrnak áldozatát.” (1Sám 2,17) Jákob nem a világi hatalom kényszerére, hanem szívéből fakadóan adja mindennek tizedét!

Elgondolkodtató, hogy amikor valaki vért ad, hogy embertársain segítsen, érdekes módon négy és fél deciliter vért szoktak venni – az ember egész vérkészlete öt liter körül van. Egytizedét nem csak, hogy oda lehet adni, hanem orvosi vélemény szerint nagyon is egészséges, és jó is odaadni. Aki évente legalább egyszer adja egytizedét annak, ami a számára is a legfontosabb, életét hordozó nedv – az nem betegebb, hanem egészségesebb lesz általa! Éppen ott származnak inkább bajok, ahol emberek nem tudnak belőle adni, s egyszer csak szétrobbantja a sok vér az agyvelő ereit, s ott van tehetetlenül ágyhoz kötve, vagy tolókocsiban valaki. Már a régiek is kitalálták a köpölyözéssel, más egyébbel – hogy nagyon is jó néha megsarcolni az életet, mert nem az a cél, hogy “minél több” legyen belőle, hanem az, hogy igazi legyen…

Az Úrral találkozás titkairól ezeket fontoljuk hát meg: mi az, ami elválaszt, s köznapiságomban, berendezett életemben falat von szívem-lelkem köré, s már nem hallom tőle, amit az Úr mond? Van-e valóban hiteles mértékünk, ha egyszer mégiscsak megnyílik a szívünk, s leomlik a fal, kinyílik az ajtó –  meg tudjuk-e vizsgálni, melyik az a szellemi érintés, ami Istentől van, s nem más szellemi erőtől jön hozzánk? Mert Krisztus a mérce, és ne is legyen más név “amely által kell nekünk megtartatni!” (Csel 4,12)  Ő mint jogos főhatalom jelenti be igényét az életünkre, de ez azért van, hogy általa is javunkat – sőt, az egész embervilág javát szolgálja. Bárcsak lenne válaszunk a megrendülés, igen, ha kell, a félelem: hogy ne utólag kelljen majd félnünk! S merjük elkötelezni magunkat, fogadalmat tenni – s kérni tőle, segítsen a megvalósításban. “Az Úr lesz az én Istenem” – így is legyen! Ámen.