A szomjazó ember

2001 május 27.

A szomjazó ember

Lekció: János7: 31-39
Textus: János7 37

“Ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz énbennem, ahogy az írás mondta, annak belsejéből élővíz folyamai ömlenek, ezt pedig a lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg.”

Imádkozzunk!

Istenünk! Köszönjük a templom áhítatát, ennek a szent helynek tiszta egyszerűségét. Köszönjük, hogy méltatlanságunk ellenére szeretsz minket, embereket, aminek az elmúlt héten is sok jelét vehettük. Megvalljuk Urunk, őszintén és bűnbánattal, hogy visszaéltünk kegyelmeddel, önző érdekeink után jártunk, semmibe vettük útmutatásaidat, és igazságos ítélet szerint bűnhődnünk kellene. Ehelyett tart a kegyelmi idő, a lehetőségre adott lehetőség, az újabb és újabb alkalmak a megújulásra. Nem érdemeljük ezt a jóságot, de tudjuk, hogy ez a te igazi valód. Taníts minket felnőni lélekben, méltóvá válni hozzád, alkotónkhoz, aki Krisztusban új életet hoztál az embervilágnak. Hadd legyen kegyelmedből most ez a mai nap az új hité, új reménységé, új szereteté, amit kérünk, munkálj bennünk a hirdetett ige és a megígért Szentlélek által.
Ámen.

Igehirdetés

A mennybemenetel után és a pünkösd előtt olyan vasárnapon vagyunk, amelyen a valamikori tanítványok, félelmükben bezárkóztak. Jézus már nem volt velük feltámadott testében sem, átment a látható világból a láthatatlan, örökkévaló, szellemi valóságba, és a megígért Lélek, akit küldött maga helyett, saját lelke, még nem jött el, hogy tűzzel és szélzúgással elhozza nekik Isten erejét. Egyszóval a tanítványok valahol félúton voltak a régi életük és az Istentől kapott új élet között. Valószínűleg ismerős ez az állapot minden keresztyén embernek. Nem lennénk itt a templomban, ha nem érintette volna már meg szívünket az evangélium, az Istentől kapott jó hír. Tudunk a Krisztusban mindenkinek fölajánlott lehetőségről, szépnek, jónak tartjuk azt, és hisszük, hogy ha sokan élnének aszerint, egész másképp nézne ki a világ, mint ahogy kinéz.
Ugyanakkor, viszont ha kicsit is őszinték és becsületesek vagyunk, azt kell mondjuk, hogy gyakran vagyunk önzők és türelmetlenek, sokszor hiányzik belőlünk a szeretet, és még sok más jele is van annak, hogy nem élünk mindenestől Isten királyi uralma alatt. Nem élünk jelenlétében, Lelkének főhatalma jegyében. Mintha lenne már fogalmunk az istenember lehetőségéről, de még nem tudjuk megvalósítani és maradéktalanul betölteni ezt. Valami hiányzik. Pontosabban: Valaki hiányzik! Isten jelenvalósága, Szentlelke hiányzik! Őnélküle sóvárgásban élünk, mert nélküle az ember szívében, amit a maga számára teremtett az Alkotó, üresség van. Az ember szívében Isten Szentlelke nélkül csak nagy szomjúság lehet, egy nagy kielégületlenség. Az ember ilyenkor azt szokta hinni, hogy az élet hiányzik. Pontosan nem is tudjuk megfogalmazni, mi után is sóvárgunk olyan nagyon. De mivel üresség van a szívünkben, megpróbálunk úgynevezett “élni”. Ki evésben, ki ivásban, ki anyagiak szerzésében, ki élményekben vagy kalandok hajszolásában, mindenki másképp, hogy, aztán amikor az ember szíve vágyát eléri, mindezekről kiderüljön, hogy nem “olyanok”. Nem olyan szépek, nem olyan vonzóak, nem olyan tökéletesek, és nem olyan üdvözítőek, mint amilyennek a vágy kiszínezte őket. Sőt, igazából egészen és teljesen üresek. Ha hoznak is valami fajta enyhülést, ahogy hoznak, akkor legfeljebb ideig-óráig, de inkább csak késleltetik, elodázzák a szembesülést, hogy az ember találkozzon a saját maga tragikus, nagy ürességével.
Mert ez rejlik a nagy sóvárgás, a nagy szomjúság és elégedetlenség mélyén. Az ember lényének tragikus üressége, sőt, félve mondom ki, de hitben értjük, az életnek, az Isten nélkül való életnek is önmagában tragikus üressége. Ez a Szentlélek-nélküliség hajszol aztán bennünket vágyakba, amikben utóbb mindig csalatkozunk, erőfeszítésekbe, amikről kiderül, hogy teljességgel hiábavalóak voltak. Bizony ez a Szentlélek-nélküliség jellemzi még a hívő ember életét is, akinek meglazult kapcsolata élete Urával. Úgy hiszem, testvérek, egyetlen tanácsolni való van ebben a helyzetben, éspedig az, hogy ne takargassa az ember, ne tagadja le ezt az állapotát, ne gyártson magyarázatokat, és igazolásokat, ahogyan szoktunk. Ilyeneket mond az ember: nincs időnk, nagy a hajsza, sok a tennivaló. Aztán néha egy kicsit cizelláljuk, és azt mondjuk, mások sem állnak jobban, mint én, én mégis csak elindultam már, és így tovább. Inkább ismerjük el és valljuk meg annak, akire ez leginkább tartozik, Istennek, hogy nélküle élünk! Hogy is mondja a Zsoltár a 32-dik fejezetben? “Amíg elhallgattam, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Hogy megvallottam, Te elvetted rólam bűneim terhét.” A mindenkori alaphelyzetünk a Szentlélek nélküli. Ezért sóvárgással teli a szívünk, ezért van a nagy szomjúság és ezért indulnak az önigazolások, a magyarázatok. Elindul az ember ebbe az irányba, és ahogy Németh László mondja gyönyörűségesen igaz és szép mondásában: “Az ember, aki másokat vádol, szökésben van.” Mert ez is legkedvesebb lelki foglalatosságaink közé tartozik, hogy kifelé fordítjuk, egymást hibáztatjuk életünk boldogtalansága vagy a világ állása miatt.
Igen, indulhatunk ebbe az irányba is, de indulhat az ember a becsületes, őszinte vállalás irányába is. Üres vagyok, Uram, nélküled, pontosan a te hiányod az, ami minden vágyam, sóvárgásom, szomjúságom mélyén lappang. Miattad vagyok annyira ráhagyatkozva a világ dolgaira, mert téged nem talállak! Testvérek, aki idáig eljutott, az már a legelső, s talán a legnagyobb akadályt legyőzte, mert magunk okozzuk magunknak a legtöbb boldogtalanságot, ahogy Isten üdvözítő szándékát is mi magunk, emberek akadályozzuk leginkább. Aki ezt elismerte, már nem másokat hibáztat, nem az életre panaszkodik, az túllépett saját árnyékán.
Az első, legfontosabb dolog megtörtént életében, de még mindig üres a szíve. A befelé forduló őszinteséget, igazságosságosságot valaminek még követnie kell, ez pedig a fölfelé irányulás. Ez már a kérés, fölfelé a könyörgés, az imádság. Ennek valóban csak a befelé forduló őszinteség után van helye! Nem lehet úgy kérni imádságban, hogy magunkban közben ott van a hamisság, az álság, és jól elvagyunk anélkül, hogy szembenéznénk ezzel. Kérni imádságban Istentől csak valós állapotunk számbavétele után szabad, de akkor már kötelező. Akkor már nem is tehetünk mást. Ez az, amiről Jézus így beszél: “Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám.” Ez a hozzá menés néha hosszú vándorút, néha összesen pár lépés. A napkeleti bölcseknek például hosszú utazást, sok utat kellett megtenni, amíg eljutottak Jézusig, és megtalálták a jászolbölcsőt. A környékbeli pásztoroknak néhány lépést kellett csak megtenni. Nem vagyunk egyforma távol tőle. Talán éppen a bölcseknek, a tanult embereknek, akik sokat tudnak, vagy mindenesetre azt gondolják, hogy sokat tudnak, nehezebb az útjuk Jézushoz. Az egyszerű, természetes léleknek olykor rövidebb az útja, amin eltalál hozzá.
Egy biztos, hogy mindenkinek kell tenni lépéseket, kinek sokat, kinek kevesebbet, de mindnyájunknak mennie kell. Senki sem született a közelében, akkor sem, ha derék vallásos, hívő emberek volnának a szülei. Akkor sem, ha hívő társat kapott Istentől. Akkor sem, ha már elindult ember. “Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám!” Elgondolkodhatunk azon, hogy az elmúlt héten tettünk-e csak egyetlen lépést is őfelé? Elgondolkodhatunk azon is, hogy mi lesz az a lépés, amit ezen a héten szeretnénk megtenni, amivel valóban közeledhetünk hozzá, ha nem akarjuk, hogy mindig szomjasan, sóvárogva járjuk földi életünk útját. Hát ne féljek az elhatározástól! Az irány világos: őfelé. Aki szomjúhozik, ne távolodjon tőlem, ne is stagnáljon, ne örüljön azon, hogy valamiféle “szintentartásban” megmaradt, hanem közeledjen! Jöjjön énhozzám, és igyék!
Azt mondja magáról, olyan vizet tud adni, ami után az ember soha örökké meg nem szomjúhozik. Emberi és fizikai értelemben abszurdumnak gondoljuk, hogy lehet, hogy az ember soha meg ne szomjúhozzék? De itt a lélek, az élet, az egzisztencia nagy sóvárgásáról, megelégítetlenségéről van szó, az alap-szomjúságról. Aki nem próbálta ezt, nem fogadta el Jézus kezéből a kinyújtott pohár vizet, el sem hiszi. Aki pedig kipróbálta, az mind tanúsíthatja, hogy ez így igaz. Aki az élő vízből iszik, az nem csak nem szomjazik többé, mint azelőtt, hanem mások számára is forrássá válik. Aki hisz énbennem, annak belsejéből élő vizek folyamai ömlenek.
Biztosan találkoztunk már olyan emberekkel, akiknek szeretet, békesség áradt a lényéből. És ha nem is láttunk kettős tüzes nyelveket a homloka felett, azért az arca sugárzott a hittől, a szeméből nem gyanakvás, hanem reménység és bíztatás áradt. Néha egy-egy igazán Lélektől ihletett szerző írásművéből vagy más alkotásból, szoborból, festményből, zenéből is árad az élő víz, mert valaki megtöltekezett Isten Lelkével, s maga is élő vizeket tudott fakasztani mások számára. Az ilyen ember arról nevezetes, hogy nem kapni akar csupán, hanem ad, ahogy a forrás tud. Forrás-emberekké lettünk-e már? Szeretnénk-e azokká válni?
Aki megharcolta a maga harcait, az már segítségül lehet küzdő embertársainak. Aki megtisztult az őrá személyesen váró tisztulással, az javára lehet embertársai tisztulásának is. Aki feltöltekezett, nem üres többé, az oltani tudja mások szomjúságát, és adni tud nekik, mint a tiszta, bővizű forrás. Élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből! Az ilyen embernek nem az a nagy és egyetlen témája már, hogy mi módon olthatja végre szomját, hol talál egy kis élményt, egy kis életet, egy kis gyönyörűséget. Az ilyen ember nem a saját boldogságán mesterkedik többé, hanem szolgál. A szomjas ember mindig maga körül pörög. Aki hisz Jézusban, mert ivott az általa fölkínált vízből, annak ennél fontosabb dolga is akad. Az ilyen ember körülnéz és észreveszi, hol van rá szükség, mivel tudná hasznosabbá tenni magát. Talán két kezével, talán idejével, talán a hangjával, ki-ki egészen más és más módon szolgálhat. Ne legyen Isten népe, az anyaszentegyház körében senki, aki haszontalanul, csupán csak önmagáért él! Csordogáljanak az élő vizű források mindenütt, ahol hívő emberek vannak, mert mindez így igaz, amit ma hallottunk.
Sóvárog és szomjas szívvel vágyakozik az ember bármi után, ami az életben van mindaddig, amíg Szentlélek nélkül van. És ha ez így van, márpedig így van, akkor el ne tagadjuk, meg ne magyarázzuk, mentséget ne keressünk, felmentéseket ne rajzoljunk magunk köré, hanem mondjuk ki állapotunkat Istennek, az Atyának, akire ez leginkább tartozik, beszéljük meg vele. Aztán menjünk oda ahhoz, akit éppen ő küldött, hiszen az ő láthatatlan arcát nem láthatjuk, de adott valakit, akiben szeretetét testbe öltöztette, Krisztust. Ő hív minket magához: “Jöjjetek ide énhozzám.” Azért jött, hogy élő víz legyen minden szomjazó embernek. És ha már valaki elindult és odament hozzá, mert hiszen ez mégis csak a mi dolgunk, akkor igyék! Töltekezzen, vegye a maga lelke helyett a Lelket, Isten jelenvalóságát, ha már eljutott oda, hogy szeretné, hogy más lélek legyen benne, ne a saját magáé. És ha mindez így megtörtént, örvendezzen az ember, hogy Isten Szentlelke még arra is jó, hogy mások szomjúságát is oltó, éltető víz forrása is legyen benne. Így legyen!
Ámen.

Imádkozzunk !

Istenünk, megköszönjük bíztatásodat, amit ígédben adtál, hogy ürességünk megtelhet élő tartalommal, nem hagyod szomjúhozni lelkünket. Köszönjük a Szentírást, amelyben ott rejlik a te ígéd, örök szeretet-gondolatod. Köszönjük a magyarázatot, amelyről gondoskodik anyaszentegyházad. Köszönjük a gyülekezet szent közösségét, a közös könyörgés áldott lehetőségét. Segíts minket, hogy ne távolodjunk, hanem inkább közeledjünk hozzád, és add, hogy egymásnak is javára lehessünk ebben. Imádkozunk hozzád fájó szívű, gyászoló testvéreinkért, hogy vígaszt leljenek a veszteségben, és új reménységet a feltámadás, és az örök élet felől. Kérünk a közelgő pünkösdi ünnepekért, hogy eljöhessen hozzánk Szentlelked. Újítsd meg egyházadat, adj életet a gyülekezeteknek, és őrizd a hűség lángját minden szolgáló szívben.
Ámen