Igehirdetés 2001. május 27.

A szomjazó ember

Lekció: Ján 7, 31-39
Textus: Ján 7,37

„Ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz énbennem, ahogy az írás mondta, annak belsejéből élővíz folyamai ömlenek, ezt pedig a lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg.”

.

Imádkozzunk!

Istenünk! Köszönjük a templom áhítatát, ennek a szent helynek tiszta egyszerűségét. Köszönjük, hogy méltatlanságunk ellenére szeretsz minket, aminek az elmúlt héten is sok jelét vehettük. Megvalljuk Urunk, őszintén és bűnbánattal, hogy visszaéltünk kegyelmeddel, önző érdekeink után jártunk, semmibe vettük útmutatásaidat, és igazságos ítélet szerint bűnhődnünk kellene. Ehelyett tart a kegyelmi idő, a lehetőségre adott lehetőség, az újabb és újabb alkalmak a megújulásra. Nem érdemeljük ezt a jóságot, de tudjuk, hogy ez a te igazi valód. Taníts minket  lélekben felnőni, méltóvá válni hozzád, Alkotónkhoz, aki Krisztusban egészen új életet hoztál a világnak. Hadd legyen kegyelmedből a mai nap az új hité, új reménységé, új szereteté, amit kérünk, munkálj bennünk a hirdetett ige és a megígért Szentlélek által!  Ámen.

.

Igehirdetés

A mennybemenetel után és a pünkösd előtt olyan vasárnapon vagyunk, amelyen a valamikori tanítványok, félelmükben bezárkóztak. Jézus már nem volt velük feltámadott testében, átment a látható világból a láthatatlan, az örökkévaló, szellemi valóságba, és a megígért Lélek, akit küldött maga helyett, saját Lelke, még nem jött el, hogy tűzzel és szélzúgással elhozza nekik Isten erejét. Egyszóval, valahol félúton voltak a régi életük és az Istentől kapott új élet között. Ismerős ez az állapot minden keresztyénnek. Nem lennénk itt a templomban, ha nem érintette volna már meg szívünket az evangélium, az Istentől kapott jó hír. Tudunk a Krisztusban mindenkinek fölajánlott lehetőségről, szépnek és jónak tartjuk azt, s hisszük, hogy ha sokan élnének aszerint, egész másképp nézne ki a világ, mint ahogy most kinéz.

Ugyanakkor viszont, ha kicsit is őszinték és becsületesek vagyunk, azt kell mondjuk, gyakran vagyunk önzők és türelmetlenek, sokszor hiányzik belőlünk a szeretet, és sok más jele is van annak, hogy nem élünk mindenestől Isten királyi uralma alatt. Nem élünk Urunk jelenlétében, Lelkének főhatalmában.  Van már fogalmunk az istenember lehetőségéről, de még nem tudjuk megvalósítani és maradéktalanul betölteni azt. Valami hiányzik. Pontosabban: Valaki hiányzik! Isten jelenvalósága, Szentlelke hiányzik! Őnélküle sóvárgásban élünk, mert az ember szívében, amit a maga számára teremtett az Alkotó, nélküle üresség van. Az emberben Isten Szentlelke nélkül csak szomjúság lehet, egy nagy kielégületlenség. Sokan ilyenkor azt szokta hinni, hogy az élet hiányzik. Nem is tudjuk megfogalmazni, mi után is sóvárgunk oly nagyon. De  megpróbálunk úgynevezett „élni”…  Ki evésben, ki ivásban, ki anyagiak szerzésében, ki élményekben vagy kalandok hajszolásában, mindenki másképp – hogy aztán, mikor az ember szíve vágyát eléri, mindezekről kiderüljön, nem „olyanok.”  Nem olyan szépek, nem olyan vonzóak, nem olyan tökéletesek, és nem olyan üdvözítőek, mint amilyennek a vágy kiszínezte őket! Sőt, egészen és teljesen üresek. Ha hoznak is valami enyhülést, ahogy hoznak, legfeljebb ideig-óráig, de csak késleltetik, elodázzák a szembesülést, hogy találkozzunk a saját magunk tragikus, nagy ürességével.

Mert ez rejlik a sóvárgás, a nagy szomjúság és elégedetlenség mélyén. Az ember lényének tragikus üressége, sőt, félve mondom ki, de hitben értjük: az életnek, mármint az Isten nélkül való életnek is önmagában tragikus üressége. Ez a Szentlélek-nélküliség hajszol aztán vágyakba, amikben utóbb mindig csalatkozunk, erőfeszítésekbe, amikről kiderül, hogy teljességgel hiábavalóak voltak. Bizony, ez a Szentlélek-nélküliség jellemzi még a hívő ember életét is, akinek meglazult kapcsolata élete Urával. Úgy hiszem, testvérek, egyetlen tanácsolni való van ebben a helyzetben, éspedig az, hogy ne takargassa az ember, ne tagadja le ezt az állapotát, ne gyártson magyarázatokat, és igazolásokat, ahogyan szoktunk. Ilyeneket mondunk ugyanis: nincs időnk, nagy a hajsza, sok a tennivaló. Aztán ezt néha kicsit cizelláljuk, s azt mondjuk, mások sem állnak jobban, mint én, magam mégiscsak elindultam már, s így tovább.

Ismerjük el és valljuk meg annak, akire ez leginkább tartozik, Istennek, hogy bizony, nélküle élünk! Hogy is mondja a Zsoltár a 32. fejezetben?  „Amíg elhallgattam, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Hogy megvallottam, Te elvetted rólam bűneim terhét.”  A mindenkori alaphelyzetünk ez, vagyis a Szentlélek nélküli…! Ezért teli sóvárgással a szívünk, ezért a nagy szomjúság s ezért indulnak az önigazolások, a magyarázatok. Elindul az ember ebbe az irányba, és ahogy Németh László mondja gyönyörűségesen igaz és szép mondásában: „Aki másokat vádol, szökésben van.”  Mert ez is legkedvesebb lelki foglalatosságaink közé tartozik, hogy kifelé fordítjuk, egymást hibáztatjuk életünk boldogtalansága, vagy a világ állása miatt.

Igen, indulhatunk ebbe az irányba is, ám indulhat az ember a becsületes, őszinte vállalás irányába is. Üres vagyok Uram, nélküled, pontosan a te hiányod az, ami minden vágyam, sóvárgásom, szomjúságom mélyén lappang. Miattad vagyok annyira ráhagyatkozva a világ dolgaira, mert téged nem talállak! Testvérek, aki idáig eljutott, az már a legelső, s talán legnagyobb akadályt legyőzte, mert magunk okozzuk magunknak a legtöbb boldogtalanságot, és Isten üdvözítő szándékát is magunk, emberek akadályozzuk leginkább. Aki ezt elismerte, már nem másokat hibáztat, nem az életre panaszkodik: az túllépett saját árnyékán.
Az első, legfontosabb dolog megtörtént életében, de még mindig üres a szíve.

A befelé forduló őszinteséget, igazságosságot valaminek még követnie kell, ez pedig a fölfelé irányulás. Ez már a kérés, elindulni fölfelé: a könyörgés, az imádság. Valami, aminek csak a befelé forduló őszinteség után van helye! Nem lehet úgy kérni imádságban, hogy magunkban közben ott a hamisság, az álság, s jól elvagyunk anélkül, hogy szembenéznénk ezekkel. Kérni Istentől csak valós állapotunk számbavétele után szabad, de akkor már kötelező. Ez az, amiről Jézus így beszél:  „Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám.”  A „hozzá menés” néha hosszú vándorút, néha azonban összesen pár lépés. A napkeleti bölcseknek sok utat kellett megtenni, míg eljutottak Jézusig és megtalálták a jászolbölcsőt. A környékbeli pásztoroknak néhány lépés volt ugyanez…! Nem vagyunk egyformán távol tőle. Talán éppen a tanult embereknek, akik sokat tudnak, vagy mindenesetre azt gondolják, hogy sokat tudnak, nehezebb az útjuk Jézushoz. Az egyszerű, természetes léleknek olykor rövidebb az útja, min eltalál őhozzá.

Egy biztos: lépéseket mindenkinek kell tennie, kinek sokat, kinek kevesebbet, ám mindnyájunknak mennie kell. Az sem született a közelében, akinek derék vallásos, hívő emberek a szülei. Akkor sem, ha hívő társat kapott Istentől. Akkor sem, ha már maga egyszer elindult ember.  „Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám!”  Vajon az elmúlt héten tettünk-e csak egyetlen lépést is őfelé? Elgondolkodhatunk azon is, mi lesz az a lépés, amit ezen a héten szeretnénk megtenni, amivel valóban közeledhetünk hozzá, ha nem akarjuk, hogy mindig csak szomjasan sóvárogva járjuk földi életünk útját. Hát ne féljek az elhatározástól! Az irány világos: őfelé. Aki szomjúhozik, ne távolodjon tőlem, ne is stagnáljon valahol, ne örüljön azon, hogy valamiféle „szinten tartásban” azért megmaradt, hanem – közeledjen! Jöjjön énhozzám, és igyék!

Ő azt mondja, olyan vizet ad, ami után az ember soha örökké meg nem szomjúhozik. Emberi és fizikai értelemben abszurdum.  Hogy lehet, hogy valaki soha többé meg ne szomjúhozzék? Itt azonban a lélek, az élet, az egzisztencia nagy sóvárgásáról és megelégítetlenségéről van szó, vagyis az alap-szomjúságról. Aki nem próbálta ezt, nem fogadta még el Jézus kezéből a kinyújtott pohár vizet, el sem hiszi. Aki kipróbálta,  mind tanúsíthatja, hogy ez így igaz. Az élő vízből inni azt jelenti, valaki nem csupán nem szomjazik többé, hanem mások számára is forrássá válik. „Aki hisz énbennem, annak belsejéből élő vizek folyamai ömlenek.”

Biztosan találkoztunk már olyan emberekkel, akiknek szeretet, békesség áradt a lényéből. S ha nem is láttunk kettős tüzes nyelveket a homloka felett, azért az arca sugárzott a hittől, a szeméből nem gyanakvás, hanem reménység és biztatás áradt. Néha egy-egy igazán Lélektől ihletett szerző írásművéből vagy más alkotásból, szoborból, festményből, zenéből is árad az élő víz, mert valaki megtöltekezett Isten Lelkével, s maga is élő vizeket tudott fakasztani mások számára. Az ilyen ember arról nevezetes, hogy nem kapni akar csupán, hanem ad, ahogy a forrás tud. Forrás-emberekké lettünk-e már? Szeretnénk-e azokká válni?
Aki megharcolta a maga harcait, az már segítségül lehet küzdő embertársainak. Aki megtisztult az őrá személyesen váró tisztulással, az javára lehet embertársai tisztulásának is. Aki feltöltekezett, nem üres többé, az oltani tudja mások szomjúságát, és adni tud nekik, mint a tiszta, bővizű forrás. Élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből!

Az ilyen embernek nem az a nagy és egyetlen témája már, hogy mi módon olthatja végre szomját, hol talál egy kis élményt, egy kis életet, egy kis gyönyörűséget. Az ilyen ember nem a saját boldogságán mesterkedik többé, hanem szolgál. A szomjas ember mindig maga körül pörög. Aki hisz Jézusban, mert ivott az általa fölkínált vízből, annak ennél fontosabb dolga is akad. Az ilyen ember körülnéz és észreveszi, hol van rá szükség, mivel tudná hasznosabbá tenni magát. Talán két kezével, talán idejével, talán a hangjával, ki-ki egészen más és más módon szolgálhat. Ne legyen Isten népe, az anyaszentegyház körében senki, aki haszontalanul, csupán csak önmagáért él! Csordogáljanak az élő vizű források mindenütt, ahol hívő emberek vannak, mert mindez így igaz, amit ma hallottunk.

Sóvárog és szomjas szívvel vágyakozik az ember bármi után, ami az életben van mindaddig, amíg Szentlélek nélkül van. És ha ez így van, márpedig így van, akkor el ne tagadjuk, meg ne magyarázzuk, mentséget ne keressünk, felmentéseket ne rajzoljunk magunk köré, hanem mondjuk ki állapotunkat Istennek, az Atyának, akire ez leginkább tartozik, beszéljük meg vele. Aztán menjünk oda ahhoz, akit éppen ő küldött, hiszen az ő láthatatlan arcát nem láthatjuk, de adott valakit, akiben szeretetét testbe öltöztette, Krisztust. Ő hív minket magához: „Jöjjetek ide, énhozzám!” Azért jött, hogy élő víz legyen minden szomjazó embernek. És ha már valaki elindult és odament hozzá, mert hiszen ez mégis csak a mi dolgunk, akkor igyék! Töltekezzen, vegye a maga lelke helyett a Lelket, Isten jelenvalóságát, ha már eljutott oda, hogy szeretné, hogy más lélek legyen benne, ne a saját magáé. És ha mindez így megtörtént, örvendezzen az ember, hogy Isten Szentlelke még arra is jó, hogy mások szomjúságát is oltó, éltető víz forrása is legyen benne. Így legyen!  Ámen.

.

Fohász

Istenünk, megköszönjük biztatásodat, amit igédben adtál, hogy ürességünk megtelhet élő tartalommal, nem hagyod szomjúhozni lelkünket. Köszönjük a Szentírást, amelyben ott rejlik a te igéd, örök szeretet-gondolatod. Köszönjük a magyarázatot, amelyről gondoskodik anyaszentegyházad. Köszönjük a gyülekezet szent közösségét, a közös könyörgés áldott lehetőségét. Segíts minket, hogy ne távolodjunk, hanem inkább közeledjünk hozzád, és add, hogy egymásnak is javára lehessünk ebben. Imádkozunk hozzád fájó szívű, gyászoló testvéreinkért, hogy vigaszt leljenek a veszteségben, és új reménységet a feltámadás, és az örök élet felől. Kérünk a közelgő pünkösdi ünnepekért, hogy eljöhessen Szentlelked. Újítsd meg egyházadat, adj életet a gyülekezeteknek, s őrizd a hűség lángját minden szolgáló szívben!  Ámen.