Igehirdetés 2001. augusztus 26.
Hálátlan emberek
Lekció: 1Tim 4,1-9
Textus: 1Tim 4,4-5
„Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által.”
Imádkozzunk!
Áldjad lelkem az Urat! Istenem, igen nagy vagy! Fenségbe és méltóságba öltöztél, világosságot vettél magadra, mint egy köpenyt. Ő az, aki sátorként feszítette ki az eget, palotáját a vizek fölé építette, a felhőket tette kocsijává, szelek szárnyán járt. A szeleket tette követeivé, a lángoló tüzet szolgájává, szilárd alapokra helyezte a földet, hogy soha meg ne inogjon. Mély vizekkel borítottad be, mint valami öltözettel, a hegyeken is állt a víz, dorgálásodra lefutottak, mennydörgő szavadra elszéledtek, a hegyek fölemelkedtek, a völgyek lesüllyedtek oda, ahol helyet készítettél nekik. Határt szabtál nekik, nem léphetik át, nem önthetik el újra a földet. Te fakasztasz forrásokat a völgyekben, hogy csordogáljanak a hegyek között, megitatnak minden mezei vadat. Fölöttük laknak az égi madarak, sűrű lombok között énekelnek. Megöntözöd onnan fentről a hegyeket, alkotásaid gyümölcsével jóltartod a földet. Füvet sarjasztasz az állatoknak, növényeket a földművelő embernek, hogy kenyeret termeljen a földből, és bort, ami felvidámítja az ember szívét, és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál, a kenyér pedig erősíti az ember szívét. Jól laknak az Úr fái is, Libanon cédrusai is, amiket ő ültetett, ahol fészket raknak a madarak, és a ciprusfákon gólya lakik. Te alkottad a holdat, hogy jelezze az ünnepeket és a napot is, mely ismeri pályáját. Ha sötétséget támasztasz, éjszaka lesz, amikor nyüzsög az erdő mindenféle vadja, az oroszlánok zsákmányért ordítanak, sürgetve Istentől eledelüket. Ha felragyog a nap, visszahúzódnak, tanyáikon heverésznek. Az ember munkába indul és dolgozik egészen estig. Ó milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel. Ott van a nagy és széles tenger, számtalan lény nyüzsög benne, kisebb és nagyobb állatok. Ott járnak a hajók, és a cethal, amelyet azért formáltál, hogy játszadozzál vele. Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy jóllaknak javaiddal, ha elrejted orcádat, megrémülnek. Ha elveszed lelküket, kimúlnak, és ismét porrá lesznek. Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek és megújítod a termőföld felszínét. Dicsőség legyen az Úrnak örökké, örüljön alkotásainak az Úr! Tekintetétől reszket a föld, érintésétől füstölögnek a hegyek. Éneklek az Úrnak, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, amíg csak leszek. Legyen kedves előtte fohászkodásom. Én örvendezek az Úr előtt! Vesszenek ki a földről a vétkesek, ne legyenek többé bűnösök. Áldjad én lelkem az Urat, dicsérjétek az Urat! Ámen. (Zsolt 104)
Igehirdetés
Az első imádság, amit ember valaha mondott, minden bizonnyal hálaima lehetett. Ismerjük, amikor teli az ember szíve örömmel és hálával, s szinte szavakat se találunk, keressük a kifejezés módját. Érdemes ilyenkor kinyitni a 104. zsoltárt, amit az előbb imádkoztunk. Isten ajándékozó kedvének jeleit veszi sorra, s „talál szavakat” arra, mi mindenért mondhat köszönetet az ember. Kedves számomra e fenséges leltározásban a mondat, hogy „…ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek” – ezek szerint az Örökkévaló szeretete tud olyan csodákat létrehozni, mint egy darázs vagy egy szúnyog is. Nincsen az a Nobel-díjas klónozó, aki még csak hasonlót is képes lenne a semmiből létrehozni, mint Ő – aki szeretetgondolatával inkább akarta a valamit, mintsem a semmit. Aki mindezt megalkotta, s íme halljuk, ma is alkotja!
Augusztus végén minden évben hálaadó vasárnapot tartunk az új kenyérért, hogy ebben az évben is volt aratás, lett kenyerünk, nem éhezünk. A búza millió tonnaszám termett, s az a gond, hogyan lehet majd megfelelően tárolni. Áldjuk Istent, hogy nem ínséges időket élnünk: a terített asztalon mindenhol elegendő az étel, sőt bőségben lehetünk.
A hálaadás napja alkalom arra, hogy megálljunk s elgondolkozzunk gyakori hálátlanságunkon. Öröm és hála helyett sokszor rosszkedv és elégedetlenség van az ember szívében. Mi ennek az oka? Az élet ajándékainak derűje eltűnt, saját szívünk állapota jár át bennünket. Közelebb van hozzánk belső romlottságunk, mint a sok-sok ajándék, amit kapunk! Nem a napfényt látjuk, csak a melegre panaszkodunk: nem az éltető esőt látjuk, ami megitatja a szomjazó földet, hanem „rossz időt” emlegetünk, mert vizes lesz a ruhánk, az autónk…
Igaza van a középkori gondolkodónak: ilyenkor az ember „lelkének csúcsa lehajlik.” (Eckhart mester) Az lenne a dolga a lélek csúcsának, legfelső szintjének, hogy Istenhez kapcsoljon. A fának is van „tenyésző csúcsa” középső ágának legmagasabb pontján, ami az ég felé tör, s vezeti az egész fa növekedését. A boltíveknek is ott a középső záróköve, ami egybefogja az íveket – egy pont, ami legközelebb van az éghez. A hálátlan ember lelkének ez a legmagasabb része ahelyett hogy Istenhez kapcsolódna, lehajlik – mondja Eckhart. Éspedig azért – és most figyeljünk nagyon – mert akár öröm, akár bánat „lehajlíthatja”, elfordíthatja Istentől… Nem csak a bánat, s nem csak az öröm: akármelyik!
Akik itt voltak egy hete, emlékezhetnek: az Úr a „meggörnyedt hátakat” fölegyenesíti. Legyen ez most, egy héttel később is lelki táplálékunkká, immár ebben az értelemben: életünk legmagasabb része, a tudatunk, vagyis a törekvéseink és gondolataink irányuljanak arra, Aki egyedül méltó, hogy őfelé forduljunk! Ne engedjük, hogy „lehajoljon” életünk lelkünk csúcsa, s átadja magát mindenféle görnyedésnek! Amit tehát egyaránt okozhat siker és sikertelenség, öröm és bánat…!
A lélek legfelsőbb szintje forduljon Istenhez – ez a dolga! Ne feledje a sok ajándékot, amit kapott. Aki így tesz, nem csak hálátlan, de telhetetlen is lesz. A legtöbb emberi csőd és zátonyra futás mögött telhetetlenség rejlik! Nem kell, ami van, több és más kellene. Ami van, azt félrelöki az ember, s csak később gondolkodik el, tényleg így kellett-e tennie: íme a „lélek csúcsának” lehajlása! Emberi életek ahelyett, hogy az ég felé törve növekednének, csak romlanak és távolodnak attól. A hálátlan boldogtalan is, sőt másokat is boldogtalanná tesz: mert a negatívum mindig negatívumot kelt másokban is…
Mit tegyen az ember, ha mármost rádöbben, ez rá is érvényes, s szeretne hálás lénnyé válni, amint Isten gyermekeihez illik is? Vizsgálja felül a lelkében rejlő negatívumokat. Pascal, a filozófus imádkozott így: „Uram, szabadíts meg végül undoraimtól is!” A gyermek a belé diktált főzeléktől, a felnőtt egyik-másik embertársától, a megfáradt ember sokszor magától az élettől is húzódozik. Borzasztó, mikor a lelket ilyesfajta negatívumok töltik el! Egyszer csak több a lehúzó, kritikus erő szívében, mint ami jó, egészséges, örömteli vagy előremutató lenne…
Az első keresztyének idejében jó érzékkel, mint a praktikus „vallásalapítók” általában mindenkor, abban segítettek a lehajló lelkű embereknek, hogy ételtilalmakkal könnyítést adtak a bennük levő megvetés, elhúzódás, undor szabályozott, mederbe terelt megéléséhez. Azt mondták: abban van az üdv, ha ezt vagy azt nem eszel, amazt pedig igen. Az ételtilalmak ma is sok vallás alapkövét jelentik. Azt feleli erre az apostol: „Isten minden teremtménye jó, semmi nem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által.” Nekünk szabadságot adott Isten, ezért azon vagyunk, hogy hálaadással éljünk mindennel, amit eleségül kaptunk. Megszenteli az ige és a könyörgés. Isten igéje, a vezetést adó érintések – amikre nem is olyan könnyű a fogékonyságot újra megteremteni magunkban. Az emberi lélek természete, hogy bezárul, védi magát. Ideológiákat, elméleteket gyárt, magyarázatokat készít, „körbe-beszéli”, körbe magyarázza régi énjét, csak ne kelljen odaadnia azt Isten kezébe, mint egy darab agyagot: Formálj belőle szép, ékes, és hasznos edényt! (Jer 18,2-6) Helyette magyarázatok és elméletek járják, mert az ember élete bezárult, elvesztette nyitottságát. Nem képes ebben az állapotában észrevenni, merre vezeti őt Isten…
Nyitottságra volna szükségünk nem csak így, hanem „lefelé” is: őszintének lenni magunkhoz… Ez a feltárás az imádság egyik döntő mozzanata. Az elidegenedett ember újra találkozik önmagával – tisztába jön indítékaival! Mily ritka dolog: átvilágítja lelke homályos mélységeit – és ha mindazt valóban odatárja a „kegyelem királyi széke elé”, általa megszentelté válhat, ami asztalunkon van, és a mindennapjainkban zajlik!
Mert eredetileg Isten minden teremtménye jó. Ez nem csak az önigazoló válogatást leplezi le bennünk, de visszacsatol a teremtés legősibb rétegeihez is, amikor Isten gyönyörködött mindabban, amit teremtett – és a teremtés minden napján el is mondja, hogy „… látta, hogy amit teremtett, az jó.”
Mi a minden dolgokkal pozitív kapcsolatban lévő Istennek vagyunk gyermekei! Ő ma is elnéző, türelmes jósággal tekint ránk, földi vándorokra. Ha kívánhatok ünnepi istentiszteletünkön áldó szívvel jót magunknak, leginkább azt szeretném, hogy vegyük észre a jót mindenben. Fedezzük fel magát Istent a jelenvaló világ dolgaiban, az emberekben, sőt önmagunkban is! Ne legyenek emberek, akiket jobban szeretünk, mint másokat, ne legyenek olyanok se, akiket kevésbé szeretünk, mint magunkat – egyik sem helyes. Mindaz, amit Isten alkotott, jó. Oly pozitívan viszonyulni minden emberhez, minden teremtményhez, mint ő maga – ehhez segítsen minket az élő Isten! Akkor majd mi is újra gyönyörködünk az erdő vadaiban, a hatalmas tenger lényeiben, sőt, önmagunk küzdő életében – s leginkább pedig Alkotónk dicsőségében! Így is legyen. Ámen.