Igehirdetés 2002. március 10.

Felismerések emberei

 

Lekció: Józs 2,1-18
Textus: Zsid 11,31-32 Jak 2,24-26

“Hit által omlottak le Jerikó kőfalai miután körüljárták azokat hét napon át, hit által nem veszett el az engedetlenekkel Ráháb, a parázna nő, amikor a kémeket békességgel befogadta.”

“Látjátok tehát, hogy cselekedetekből is igazul meg az ember, nem csupán hit által. A parázna Ráháb is nem cselekedetektől igazult-e meg, amikor befogadta a követeket, és más úton bocsátotta el őket, mert ahogy a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó szereteted csodáit. Légy áldott a tavaszi napfényért, a szélfújásért, az esőért, minden ajándékodért. Íme Urunk, eltelt megint egy hét munkával, igyekezettel, és megvalljuk előtted, volt életünkben hiábavaló és üres idő éppen elég. Itt vagyunk várakozó szívvel; lesz-e hozzánk szavad, ahogy sokszor megérintetted már a lelkünket. Szeretnénk bekapcsolódni a mennyei seregek, boldog tiszta lelkek dicsőítő kórusába. Add meg, hogy átélhessük, összetartozunk velük és egymással, mert kegyelmed az égig ér és irgalmad a felhőkig, s mindenre elégséges. Jöjj el, Szentlélek Isten, szóljad köztünk az élet igéjét, ítélj meg minket, tárd fel szívünk titkait, és munkáld mindnyájunkban a Krisztusban való új életet! Ámen.

 

Igehirdetés

Egy fiatal magyar agykutató, akit a legtöbbször idéznek más országbeli tudósok értekezéseikben (s aki nemrégiben nemzeti elismerést is kapott), mondta a mondatot: “Lehet, hogy minden, az élet csodája és bármi, amit az ember lát az Univerzumban a véletlen műve – de ennek a valószínűsége körülbelül akkora, mintha egy orangutánt leültetnének egy írógéphez, s az véletlenül lepötyögné Shakespeare drámáját, a Rómeó és Júliát.”

Azt mondja ezzel a tudós, hogy gondolat, tervrajz nélkül rendezetlen betűhalmaz, káosz, iránytalan, jelentés nélküli “tohuvabohu” lenne a világ, ahogyan erre a Teremtés könyvének első mondata is utal. “A föld pedig kietlen és puszta volt, de Isten Lelke ott lebegett a vizek fölött.” A “kietlen és puszta” a héber tohu va bohu szavakból van fordítva. A világ Isten örök szeretet-gondolata nélkül kaotikus, sötét és irracionális rendszer, amit nem is tud fölfogni az ember.

Nem mindenkitől telik egy verses dráma, vagy csak egy maradandó értéket jelentő költemény is – ez a kiváltságosoknak, a költőknek adatik meg. Tudósok sem vagyunk valamennyien. Van viszont egy képességünk, ami Isten ajándékából mindnyájunké. Ha nincsenek is bennünk olyan kreatív erők, melyek sokaknak értéket teremthetnének – arra azért mindnyájan képesek vagyunk, hogy érzékelve a világot, gondolatainkkal, szívünkkel lemérve jelenségeit összefüggéseket tudunk megállapítani. Fölfedezzük, mi tartozik össze mivel. Kitör egy tűzhányó, s az ember rájön, hogy tanácsos arrébb költöznie arról a vidékről. A hegytetőn sokat fúj a szél, ezért hidegebb országokban tanácsos a házakat völgyekbe telepíteni – míg olyan országokban, ahol mediterrán az éghajlat, inkább a hegytetőre építkeznek, hogy nyári időben a szélfújás enyhítse a meleget. Az ember kiváltsága, hogy nem csak köznapi dolgokban tesz megfigyeléseket és talál összefüggéseket, hanem életének, sorsának, bejárt útjának tényeiből is tanul. Megértheti, mi miért volt, miből mi következett: egyszóval belátásai lehetnek, hogy akkor tehát hogyan érdemes élnie.

Az előbb említett költő, Shakespeare szülővárosában áll a nagy szerző szobra a főtéren. Talapzatának mind a négy oldalára egy-egy idézetet véstek valamelyik művéből. Egyik oldalon a “IV. Henrik” c. dráma mondata olvasható:

 

“Consideration, like an angel came, and whipped

the offending Adam out of him…”

 

“A belátás angyalként érkezett, s kiűzte / sértett Ádámját belőle.” A hálás utókor a drámaíró sok ezer oldalnyi életművéből ünnepi említésre méltónak találta e sort, mert a belátás valóban olyasmi, mint az angyal érkezte. A megértés Isten ajándéka: elküldi hozzánk angyalát…!

Nélküle betokozódunk, önmagunk bábjaivá válunk – egy idő után magunknak is, másoknak is unalmasan ismételjük önmagunkat, igazunkat hangoztatjuk, sőt romboljuk mások lelkét. Az ember, mint Isten “képére és hasonlatosságára” teremtett lény abban a legértékesebb, hogy ma több, mint tegnap volt. Tud tanulni, jó esetben – saját sorsából leginkább. Belátás nélküli emberek pokollá teszik egymás életét családban, tönkre teszik egymás életét a történelemben: meg akarják semmisíteni a másikat, akit nemcsak ellenfelüknek, hanem ellenségüknek tekintenek. A világot életveszélyessé változtatják: elég példája van ennek a történelemben, és sajnos, a mai napokban is.

A jerikói Ráháb történetét hitem szerint azért őrizte meg Isten Szentlelke számunkra, mert a rossz életű asszony példája fontos üzenetet hordoz. Azt tudniillik, hogy vannak ugyan úgynevezett “bűn nélküli életek”, amik mégis a veszedelem fele tartanak, mert képtelenek kizökkenni köznapiságukból: megmaradnak csupán azoknak, akik mindig is voltak. Nem értenek meg, nem látnak be semmit, és legfőképpen nem ismerik föl Isten ügyét ebben a világban. És vannak “elrontott” életek, amik a döntő pillanatban döntő elhatározást hozva, belátásuknak megfelelően cselekedve mindent – hadd húzzam alá testvérek, erről szól ez a mai történet – mindent jóvá tesznek, amit elrontottak. Nem Ráháb az egyetlen ilyen életű ember a Szentírásban!

Emlékezhetünk a latorra, aki Jézus jobbján utolsó kiáltásával megtért, az Úrhoz fordult – de Ráháb nevét egyenesen a “hit hősei” között említi a Szentírás. Olyanok társaságában, mint Mózes, Gedeon vagy Dávid. Jakab levele is hivatkozik rá, amikor figyelmeztet, hogy a hit jó dolog ugyan, de halott önmagában, ha nincsenek cselekedetei. A tisztátalan Ráháb megmenekült – cselekvő hite által…!

Lássuk hát különböző fénytörésekben ezt a dolgot, hogy belátás.

Leélhető egy emberélet úgy, hogy hazafelé járva is ezt mondja: nem tudom, miért voltam itt. Talán hozzáteszi – jó volt, szép volt, érdekes volt, fájdalmas volt, szörnyűséges volt – de nem tudom, mire való volt. Íme az elmulasztott felismerések embere! Hiszen életünk kifejezetten arra való, hogy benne Istent megismerjük, vele szeretetben és boldogságban éljünk, majd pedig önálla, szellemi létezésünkben “ővele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjunk.” (HK  32.) Lehet végigjárni a mindennapokat, dolgozni, gyermekeket nemzeni, megöregedni úgy, hogy nem tudja valaki, micsoda szabadságra kapta az éveket…!

Az üresség, tompa homály aztán oly gyötrelmessé válik, hogy segítségül kell hívni a kártyát, a televíziót, az italt, a túl sok munkát – kinek-kinek milyen az ízlése és neveltetése. Valamit, ami elodázza a szembenézést, miért vagyok itt egyáltalán. És aztán mi történik? A narkotikumok használata után marad minden a régiben – hogy később még kínzóbban jöjjön elő. Nehéz olyan Istenben hinnem, aki nem ad minden embernek legalább egyetlen egyszer alkalmat, hogy rájöjjön, élet értelme a – szeretet. De talán nem is ilyen szűkmarkú ő.

“Isten szeretet, és aki szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne.” (1Ján 4,16) Mindnyájan megkapjuk a lehetőséget, hogy erre rádöbbenjünk – mégis látok embereket, akik egy hosszú életen át nem jönnek rá. Harcolnak szomszédaikkal, rokonokkal, keresik és kapva kapnak a lehetőségen, ha valakiben rosszat lehet találni – végösszegében pedig az egész siralmas.

Jézus könnyekre fakadt Jeruzsálem felett: “Jeruzsálem, Jeruzsálem, vajha megismerted volna, amik a te békességedre valók, ezekben a mostani időkben is, de most már késő. Eljönnek ellenségeid, palánkot vonnak köréd, lerombolják a falaidat és kő kövön nem marad.” (Mát 23,37  Márk 13,2 Luk 19,41-44) Szó szerint így is történt, ahogy Jézus előre látta. És pontosan így történik mindenütt, ahol nem történnek belátások. Hát nem a teljes pusztulás-e az egyetlen távlat, ha valaki az elmulasztott felismerések embere? Szólt ugyan hozzá az Úr, mint annyi máshoz – és neki nem kellett! Nem ért rá: nem volt elég a hat nap, ami a világ teremtésére elég volt, s elég kellene legyen a mi otthonunk megteremtésére is. Szólt az Úr, de nem kellett – mert éppen jól mentek a dolgok anélkül is. Azzal áltatja az ember magát: imádkozni otthon is lehet, meg “nem vagyok rosszabb azoknál, akik ott vannak a templomban”… És megmarad maga gyártotta bölcsességeiben, amik révén egyre immunisabbá is válik minden isteni érintésre: körülbástyázta magát a saját igazságaival…

Isten nélkül való életre ott leselkedik méltó párja, az Isten nélküli halál – ami valóban rettenetes. Élni még lehet valahogy őnélküle, meghalni azonban nem. “Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket” – a felismerés, a belátás a mához tartozik! A napok gonoszak – vagyis elfutnak az idők: az elmulasztott felismerések összegződnek, és megváltatlan, keserű, boldogtalan életté állnak egybe. (Ef 5,16-17) Tartsuk hát számon legkisebb fölismerésünket is, amit Isten ad nekünk!

Hangolódjunk rá arra, hogy bizony, van még megérteni valónk saját utunkból – és a világ dolgaiból is. Van mit felfognunk, belátnunk – kell még tanulnunk: mindegy, hány évesek volnánk. Be ne záródjon életünk, mert az a lelki halál! Tisztogassuk ki magunkból a kitanultságot, hogy mi már “vájt fülűek” vagyunk, régóta járunk templomba, régen elhatároztuk, hogy Isten gyermekei, Krisztus követői szeretnénk lenni. Legyünk olyanok, ahogy ő mondja: mint a kisgyermekek! “Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába.” (Mát 18,3)

Aztán lehetünk a meg nem valósított felismerések emberei is. Ez sem jobb, sőt bizonyos értelemben még szomorúbb. Ide azok tartoznak, akik elindultak – ám félúton megálltak. A szívük mélyén tudják, mi a helyes, mégsem azt teszik. Megvannak a maguk jogosítványai és tanúsítványai, de nem a Krisztus jó illata lengi körül életüket: nem adnak sem tájékozódási pontot, sem lelki kenyeret azoknak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Éppen úgy gyanakvók, rosszhiszeműek és önzők, mint azok, akik el sem indultak a “keskeny úton.” Áldozatra is legfeljebb nézőközönség előtt hajlandók, ha elegen tapsolnak hozzá – holott elvileg pontosan tudják, aki “meg akarja tartani az életét elveszti, aki pedig elveszti énérettem, az találja meg.” (Mát 10,39)

Egy keleti mondás szerint, aki sokat tud és nem aszerint él, elveszett. Jézus azokat nevezi bölcseknek, akik hallják beszédét és megcselekszik azt! Azt mondja, ők kősziklára építették házukat. Jönnek az áradások, a nagy szélviharok – de az nem dől össze, mert kősziklára épült. Aki hallotta, és megcselekedte. (Mát 7,24-25) Felismerésekre jutni és nem aszerint élni: ez a meghasonlott élet. Egyik fele csupa szép elv, igazság, talán még jelszavakra is telik – a másik pedig kínlódás, rossz lelkiismeret, örömtelenség. Mert milyen is lehet az ember élete az evangélium megvalósítása nélkül? Az ilyen mindig készül valahová. Azt mondja magának: majd ha felépült a házam, ha szárnyra keltek a gyermekeim, majd ha eljött a nyugdíj boldog, békés ideje… Majd, majd, majd – de sohasem itt és most – pedig oly egyszerű lenne hozzákezdeni végre!

Diákkoromban egyebek között – szénlapátolással kerestem pénzt némelykor. Eszembe jut, amint ott volt a negyven mázsa szén, amit a pinceablakon beömlesztettek – s azt át kellett lapátolni a másik sarokba… Ott álltam a lapáttal a kezemben s tudtam, hogy ez egész napos munka. Nézegettem a szénhegyet. Aztán fogtam magamat, és átdobtam az első lapátot a sarokba. Általában öreg este lett, mire a munka befejeződött. Mégis valami ilyesmit tudok csak javasolni minden testvéremnek: bármekkora a “hegy” – fogjunk hozzá! Ahogyan a régi mondás tartja, az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik. Kezdjünk hozzá. Ha már tudjuk, mi a dolgunk, ha már Isten igéje és Lelke világossá tette – akkor következzék a megvalósítás! Nem csak elmulasztott felismerések tehetik tönkre az ember életét, hanem a meg nem valósított felismerések is. Az, hogy tudom ugyan – mégsem aszerint élek.

S itt a harmadik lehetőség is, amiről Ráháb története végeredményben szól. Mindenki tudta, miként él ő, ismerték mesterségét. Hogy mennyire nem állott köztiszteletben jelzi, hogy “a tisztátalan” jelzővel illették. Eltoljuk magunktól mindezt, s azt mondjuk, mi nem vagyunk ilyen cégéres bűnösök – és bizonyára így is van. Amit Ráhábnál látunk, az mégis olyasmi, amit nekünk is érdemes: fölismerni, hogy kicsoda az Úr az égen és a földön, s azután belátni, hogy akkor tehát kegyelemre szorult ember vagyok. Egy ostromlott városban, egy ablakrácsra kötözött piros fonálból font kötéldarab – ennyi volt, ami a bizonyosságot jelentette számára, hogy megmarad. Nem túl sok. Meg néhány idegen ember ígérete. Nekünk sincs túl sok! Egy könyv, ami ott porosodik a polcon, pedig telis-tele Isten áldott igéjével. Egy óra a hét nagy sodrása közepette, amikor kiszakítjuk magunkat az ő számára, igéjét hallgathatjuk és elgondolkozunk rajta. Néhány perc, amikor gyakorolhatjuk a szeretetközösséget, hogy összetartozunk: milyen kevés, mondaná az ember.

Nekünk csak annyi van: valaki majd emlékezik ránk, aki úgy szeretett, hogy imádkozott értünk a kereszten. Ő nem felejti, miben egyezett meg velünk. Lehet, hogy mi megtörtük az ígéretet, de ő azt mondta, ígéretei “mind igenek és ámenek” – azokat meg nem változtatja. Gondoljuk arra, ott álltak Jerikó falai – a régészek megállapították, tizennyolc méter magas kőfalak voltak. Ez már valami. És ebben reménykedtek lakói is, de azok nem védte meg őket… Ráháb egyetlen kincse az adott szó volt  – s ő meg is menekült, mert komolyan vette azt!

Testvérek, nekünk is vannak ígéreteink, amiket komolyan vehetünk. Ilyeneket olvasunk: “Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Itt őrzöm Bibliámban édesapám kézírásával, harmincadik házassági évfordulóján ezt az igét írta le nekem egy papírlapra. Ma, amikor a Szentírásból fölolvastam az igét, itt volt előttem. Az ő hite által is ezt üzeni számomra a Szentlélek: “Nem hagylak el téged, sem el nem távozom tőled!”  (Zsid 13,5)

Vagy eszünkbe jut-e, ha nem adatott meg ilyen szülői ajándék, a keresztségkor elhangzó ige: “Ti veletek vagyok a világ végezetéig”...? (Mát 28,18-20) És ha keressük, nem találjuk-e meg magunk is – ahogy a múlt héten Bibliaolvasó Kalauzunk vezetésével olvashattuk János evangéliumában: “Nem hagylak titeket árvákul – eljövök hozzátok!” (Ján 14,18)

Lehetünk hát a mindent jóvátevő felismerés emberei is – hogy kegyelemre szorult emberek vagyunk ugyan, de Megváltónk, a kegyelem Ura megígérte: nem hagy minket cserben! Ezt az evangéliumot hirdetem minden megterhelt szívű, megfáradt testvéremnek: nem tudjuk megmenteni magunkat – de ha nem szalasztjuk el a felismerni valót a döntő pillanatban, akkor íme, Isten munkálkodik a világban! Munkálkodik Jerikóban, ahogy Ráháb is elmondhatta; munkálkodik itt Szentendrén, Budapesten, mindenhol a világon: csak legyen, aki meghallja az ő hangját, az ő igéjét – ami nem más, mint az élő Krisztus.

Ha ez nem marad elméletben, hanem tetté, cselekvéssé lesz – akkor a kegyelem átformálja az ember sorsát. A cégéres bűnös megmenekül, egy ujjal sem bántja senki – pedig az ő élete ért a legkevesebbet ott és akkor abban a városban…! És nem csak megmenekül fizikai léte, hanem ragyogó sorsot ad neki a kegyelem: Dávidnak, Izrael nagy királyának ősanyjává lehet – az egykori parázna nő…! Leszármazottai között ott a világ Megváltója, az Úr Jézus Krisztus is! A “hit hőseivel” együtt említjük: mert soha sem késő, ma sem – fenyegetett, körülzárt városban sem, nehéz időkben, gyászban, betegségben, kilátástalanságban sem. Semmikor, a halál szélén sem: fölismerni Isten ügyét a világban, s belekapcsolódni abba cselekedeteink valóságával. Ne várjuk meg azt a pillanatot: legyen nyitva a szemünk, maradjon megérinthető a lelkünk – a többit pedig elvégzi a Szentlélek Isten! Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk, köszönjük a biztatást, hogy lehet hinni szavaidnak – megtartod ígéreteidet, nem töröd meg a szövetséget, amit tieiddel kötöttél. Köszönjük, hogy az Újszövetség részesei lehetünk keresztségünk óta. Segíts a felismerésekben, amikor üzeneted eljuthat hozzánk: add, hogy tompaságunk, önhittségünk meg ne akadályozza a csodát, hogy fölfoghatjuk igazságodat. Segíts a megvalósításban is, hogy hitünk és cselekedeteink megfeleljenek egymásnak. Imádkozunk hozzád országunk békességéért, adjál belátást és felismerést a mindennapi dolgokban éppúgy, mint életünk végső nagy kérdéseiben. Imádkozunk a vérontás megszűntéért a Szentföldön. Adjál belátást az elvakult ellenségeknek, adjál alázatot üdvöt adó akaratod iránt mindenhol, szerte a világon. Légy velünk a most következő hét napjaiban munkánkban, családunkban. Gyógyítsad betegeinket, vigasztaljad a gyászolókat, s az erőtlen erejét újítsd meg. Megváltó Jézusunkért, hallgass meg minket imánkban! Ámen.