Honnan – hová?

Igehirdetés 2002. április 7.

Honnan – hová?

Lekció: Gal 1,10-24
Textus:
 Gal 1,24

“…és dicsőítették én érettem Istent.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, szeretnénk mi is úgy élni, hogy az emberek látva cselekedeteinket téged dicsőíthessenek. Ehelyett többnyire közömbösek életünk dolgait látva, sőt néha elkedvetlenednek vagy bosszankodnak cselekedeteink felett. Tudjuk Urunk, azért van ez így, mert nélküled magunkra vagyunk utalva, és tőlünk nem telik több ennél. De azt is tudjuk, hogy veled együtt, benned maradva minden megváltozik, mert te képessé tehetsz miket arra, amire mi magunk nem vagyunk képesek. Nem kevesebbért könyörgünk most hozzád, Urunk, mint ennek a csodájáért: a fiúságért, hogy mi is a tiéd lehessünk, és termőre forduljon bennünk a tőled való mennyei élet. Jöjj el hozzánk, feltámadott Jézus, és közöld velünk életed erőit. Hadd támadjunk mi is új életre, ahogy ezt már megadtad Pálnak és annyi gyermekednek. Kérünk, tedd áldottá együttlétünket, és küldd el hozzánk áldott Szentlelkedet! Ámen.

 

Igehirdetés

Nemrégiben olvashattuk az újságokban, hogy Földünktől nem is olyan távol, mintegy ötszáz millió kilométerre egy aszteroida zúgott el a világűrben. Az aszteroida parányi bolygócska, körülbelül akkora lehet, mint mondjuk a Mátra hegysége, de ha eltalálja a Földet, akkor egy vagy több világrész nyomtalanul megsemmisülhet. Csillagászati szempontból apró objektumok ezek, csak akkor lehet észlelni őket, amikor el is haladtak már a közelünkben. Most gondolkodnak a tudósok, lehet-e valamilyen védekezést kiépíteni e láthatatlan kozmikus apróságok ellen, amik a föld számára mégis végtelenül jelentőssé válhatnak. Ha lehet is, az még messzi van, most annyi marad még a tudósoknak is, hogy gondolkoznak, honnét, milyen irányból jöhetnek e vándorok, s aztán hová rohannak el innét a közelünkből.

Elmélázunk mi is, milyen pillanatnyi eseményeken múlik egyáltalán földi létezésünk. Amióta nagyszerű gyógyszereink vannak és többé-kevésbé sikerült kiiktatni a gyermekhalandóságot – ami mindig arra figyelmeztette az embert, hogy az élet ajándék – most már úgy tekintjük, hogy nekünk jár a kilencven esztendő jó egészség, és az, hogy mindenki betelve az élettel, jó vénségben szálljon sírba. Ha nem így van, föl vagyunk háborodva.

Ezek az újsághírek viszont emlékeztetnek, hogy nem egészen így áll a dolog. Életünk minden pillanata ajándék és kincs, amely egy hajszálon függ, még pedig olyan hajszálon, ami egyáltalán nincs a hatalmunkban: számunkra megfoghatatlan, nem tudjuk kézben tartani. Legfeljebb annyit kérdezhetünk, honnét jönnek az apró bolygócskák, és milyen pályán, merre távoznak a közelünkből.

Ez a módszer jutott eszembe: próbáljuk meg a honnét és a hová kérdését föltenni, amikor a mai igénk kapcsán egy másik drámai jelenség jön elénk, hogy tudniillik egy emberi élet aljától a tetejéig meg tud újulni. Valaki, akinek bebetonozott eszméi és szándékai voltak – más emberként áll elő, mert elérte őt egy isteni érintés. Az, hogy az ember újjá lehet, megdöbbentő dolog – éppen úgy, mint maga a létezés, hogy egyáltalán vagyunk. Az új, Istenben való élet még megrendítőbb, mint a lét maga – amit nagyon megszoktunk és azt hisszük, nekünk az jár. Kérdezzük most mi is e kérdéseket az új élet felől: honnét jön a keresztyén hit, és hová viszi az embert? Ránk is érvényesek e kérdések, hiszen nem mi találtuk fel a keresztyén hitet – jött hozzánk valamilyen úton. Talán hívő szüleink vagy nagyszüleink által.

Talán úgy, hogy gyermekeinket egyházi gimnáziumba adtuk, és magunk is fölfedeztük, valami fontos és ránk vonatkozó üzenet hangzik ebben a közösségben. Talán úgy, hogy egyszer véletlenül kinyitottuk a Bibliát és megdöbbentett egy mondata, ami azóta fontos. Sokféle úton jöhet, és jöhetett hozzánk is, de bizonyosan nem mi alkottuk. Kaptuk, és ha igazi, akkor visz is bennünket valahová.

Nem csak jön, és így nem csak ezt kérdezhetjük, honnét, hanem azt is, hogy hová. Valóban visz bennünket valahová, és bizony mondom testvérek, ha ugyanolyanok vagyunk, mint amikor legelőször átléptük a templom küszöbét, akkor nem vagyunk keresztyének, mert a feltámadott Krisztus jelenléte az emberi életet átalakítja. Az élő Krisztus új irányultságot ad az embereknek. Itt van Pál, ő maga mondja el, hogy atyái hagyományaiért fanatikusan lelkesedő ember volt. Honnan van a keresztyén hit? A válasz egyszerű: Krisztustól, a vele találkozástól. Úgy mondja ezt Pál, kétszer is hangsúlyozza, hogy “én nem emberektől vettem” – nem is tanítottak rá, hanem Jézus kinyilatkoztatásából kaptam.

Ez súlyos és nagy szó, hogy “kinyilatkoztatás” – nyugodtan fogalmazható mai magyar nyelvünkön úgy, hogy ő megmutatkozott, megjelent. A húsvét utáni bibliai történetek mind erről szólnak. Negyven napig a Feltámadott megmutatkozott embereknek. Először Kéfásnak – Péternek ez a héber neve, aztán a tizenkettőnek, aztán több mint ötszáz atyafinak egyszerre, olvassuk a Korinthusi levélben – végül pedig nekem, “mint egy idétlennek” – az új bibliafordításban korcsnak– aki egyáltalán nem érdemeltem, mert üldöztem az Isten anyaszentegyházát, nekem is megjelent!

A keresztyén hit a Krisztussal szembesülésből fakad. Ő bejön életembe, a szobámba, a gondolkodásomba – és többé nem élhetek úgy, mintha ő nem is lenne. A véres harcok, amik ma a világban zajlanak, szent helyeken is, éppen arról szólnak, hogy emberek úgy tesznek, mintha nem járt volna itt Jézus, mintha nem tanított volna bennünket arra, hogy az egyetlen élhető élet, hogy próbáljuk szeretni ellenségeinket, fogadjuk el létezésüket, adjuk meg nekik az otthont, a lehetőséget, az életet, ne akarjuk fölszámolni, megszüntetni, kiiktatni őket. Még azt se mondjuk a másik emberről, hogy bolond, mert akkor ugyanarra az ítéletre vagyunk méltók, mint aki már meg is ölte ellenfelét.

Tudjuk, a dolog valóban itt kezdődik: Velük nem lehet mit kezdeni, lehetetlen népség, irtsuk ki őket! Kicsiben, ha nem is ilyen véresen, sok emberi szívben ott van ez! Ezen a napon, amikor választ az ország, elgondolkodhatunk azon, hogy másokról, akik nem oda fognak szavazni, ahova mi, nem őrzünk-e a szívünkben ilyen gondolatokat? Aki azt mondja, hogy bolond, méltó a legfőbb ítéletre. Ha “leírod” embertársadat, ő nem számít, nem is ember, akkor nem sok van hátra, hogy meghúzd a ravaszt, ha fegyvert kapsz a kezedbe. Vannak, akik gondoskodnak arról, hogy legyen az emberek kezében fegyver, hiszen gazdagságot és hatalmat tudnak ebből szerezni.

De térjünk oda vissza, hogy a keresztyén hit valóban a Krisztussal szembesülő találkozásból fakad: nem tehetünk úgy, mintha ő nem lett volna itt ebben a világban. Ezen a vasárnapon is az a legfontosabb kérdésünk: beengedtük-e már őt az életünkbe, beinvitáltuk-e a szívünkbe? Mert lehet, hogy valaki szereti a templom csendjét és áhítatát, az orgona szavát, talán ősei emlékét is, akik szintén a templom népéhez tartoztak, de még nem nyitott ajtót a Feltámadott számára. Akkor nem csoda, hogy nincs az ember szívében türelem, pedig vasárnap templomban volt. Nem csoda, hogy nem vagyunk képesek a “második mérföldre”, nem csoda, hogy a barátainkat vagy éppenséggel rokonainkat se tudjuk szeretni, nem hogy az ellenségeinket.

Mindezekre csak akkor vagyunk képesek, ha ő eljön és ott van bennünk, s ő szereti a nehezen szerethető hozzátartozót, ő szereti az ellenséget. Magunktól ezekre a dolgokra nem vagyunk képesek. Így kell ezt érteni, hogy én nem emberektől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Krisztus kinyilatkozásából kaptam: beengedtem a szívembe, és ő megmutatta nekem, hogy mindez lehetséges. Igen, tőle személyesen átvéve egy gondolatot már nem fogom feledékenyen hallgatni, olvasni az igét. Olyan lesz bennem, ahogy Ézsaiás mondta az igéről: “Mint az eső, ami nem tér vissza üresen, hanem termékennyé teszi a földet.” (Ézs 55,10-11)

S ha ez így van, mit kell tennünk? Annyi, hogy újra és újra tegyük magunkat alkalmassá az Isten igéjének befogadására. Vagyis csendet kell teremtenünk magunkban. És ez nyilvánvalóan nem csak fizikai, hanem lelki, szívbeli csend, ami sokkal nehezebb dolog. Ezt megteremteni nem is olyan egyszerű dolog. Hogy elhalkuljon a dohogás, a magunk igazának rikácsoló állítása, hogy lelki csend legyen. Elhallgasson a panasz, a jajgatás, és legyen “nagy csendesség”. A Jelenések könyve beszél erről, amikor azt mondja: És lőn csendesség fél órát. Érdekes lenne fölmérni, mikor voltunk úgy igazán “nagy csendességben” akár egy fél percet is. Olyan csendességben, amelyben meg lehet hallani, amit ő mond. Az igazi “nagy csendességben” megtanulhat az ember befelé, fölfelé és előre nézni, mert rendszerint inkább kifelé, lefelé és hátra nézünk…

Figyeljük meg, mennyi negatívum származik az emberi életben abból, hogy szeretünk kifele fordulni, a világ érdekel, lefelé nézünk, az alantas dolgok igen érdekesek, és hátra, a régi elrontott, sebeket okozó dolgokkal foglalkozni rendszerint nagy kedvünkre van. Az igazi csendben az ember megtanul befelé figyelni, fölfelé és előre. Így nem fog észrevétlenül elmenni a Feltámadott mellett! Meglátja őt éspedig olyannak, amilyennek megmutatkozik. Megint csak a Jelenések könyvét hadd idézzem: “….a ruhája fehérebb, mint a hó, tekintete, mint az izzó fényű érc, vagy a fénylő nap, a hangja pedig olyan, mint a sok vizek zúgása.” S az evangélista hozzáteszi, a kezén és a lábán, noha ilyen nagy hatalmasság – ott a sebek helye. Mert ő, aki világteremtő szeretet, mindennél hatalmasabb szentség – egyszersmind velünk együtt szenvedő, szerető, közelünkben lévő Úr. Ő, aki meghalt – íme az, aki örökké él..!

Tőle van minden, ami a keresztyén életben teherbíró. Szép dolog hívő szüleink emléke, őseink példája, meg a sok szép olvasmányélmény, de ezeket betemeti az élet pora. Csak amit maga ad: saját jelenléte, az marad meg. Mindig csak ajándékait szoktuk kérni. Mikor kértük utoljára jelenlétét, őt magát? “Jövel, Szentlélek Isten!” Most nem azt kérem, adjál ezt vagy azt, csupán azt, hogy hadd legyek a jelenlétedben! Igen, ő ezt adja, ezért nincs is fontosabb imánk. Amivel a Biblia is végetér, az utolsó sóhaj: Bizony jövel, Uram Jézus!” Ez az imádság, amit mindennél fontosabbnak tart szent könyvünk. Így érdemes imádkozni: “Jöjj el, Uram!” Honnan van hát a keresztyén hit? Tőle magától, személyesen. Ahol ő jelen van, ott a lehetetlen dolgok is lehetővé válnak.

Mert a másik kérdés az, hogy hová visz minket a keresztyén hit. Pált olyan életbe vitte, amiről ezt halljuk: „dicsőítették értem Istent.” Az emberek elámultak a Pálban működő erőkön – s nem csak a szájukat tátották, nem csupán azt mondták, nahát – hanem eljutottak oda, hogy Istent dicsőítő emberek lettek maguk is! Biztosan hallottunk már olyat, amikor valaki ajkáról ellenállhatatlanul feltört az Istent dicsőítő háladás. Nem tudta magába fojtani, mert kapott valami nagy dolgot – dicsérnie kellett az Urat. Biztosan számon tartunk olyan embereket is, akikben ott van Isten kezének nyoma, fölragyog bennük valami a világ Világosságából. Tudnak mosolyogni, amikor mások csak jajveszékelni képesek, tudnak szelídek lenni, mikor mások rámenősen intézkednek, tudnak jó szót, biztatást mondani, amikor mások magukkal vannak elfoglalva. Világítanak, s ha nem lennénk oly feledékenyek és sietősek imádságainkban, bizony naponta hálát adhatnánk értük, dicsérve Istent, hogy ők egyáltalán – vannak. Hát ne feledkezzünk meg erről!

Ilyenné változott Pál, aki először Saulus volt, de lett belőle Paulus, mert megújult. Azelőtt félelmetes ellenség, üldöző lelkű ember volt, és lett belőle támogató, gondoskodó idősebb testvér, aki nagy távolból, ha másképp nem tudta, hát levélben biztatta azokat, akiknek élete szintén újjá lett. Mert fontos volt számára az a fajta élet, ami ott Galáciában is elkezdődött. Sorra alakultak a gyülekezetek a nem zsidókból. Ez volt a világ csodája – egy pici zsidó szekta olyat hozott a világnak, amire mindenki szíve megrezdülhetett: egyetemeset, minden embernek szólót!

Hova visz a keresztyén hit? Fogalmazzuk most ebben a két szóban: átnemesít és átlelkesít. Átnemesít, ahogyan Pált is kihozta a népe hagyományaiért való fanatikus lelkesedése szűk és öncélú értelmezéséből, ahogy ő mindenáron zsidó akart lenni. Ennek az értelmezésnek az volt a lényege, hogy mi Isten népe vagyunk, ezért jobbak vagyunk, mint mások. Valójában az történt, hogy egy nép elkezdte önmagát bálványozni, s azt mondogatták jelszószerűen, hogy “Ábrahám a mi atyánk.” Ábrahám Isten barátja – mi is azok vagyunk, éspedig születésünktől fogva.

Megdöbbenve kellett hallaniuk, hogy Isten a kövekből is támaszthat fiakat magának. (Mát 3,9) Elfelejtkeztek arról, amit a próféta így mondott: “Kevés az, hogy a Jákob nemzetségének helyreállításában légy az én szolgám: a népek világosságává is teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld szélső határáig.” (Ézs 49,6) Amikor Izrael legjobb fiainak már ilyen küldetéstudata, világmissziós szeretete volt, ami a föld népei iránt való felelősséggé növekedett, Róma városát még éppen csak alapították: sehol nem volt még a római jog és Vergilius, fél ezred múlva kezdtek e kincsek megjelenni. Ebből a csodálatos, világmissziós hitből és szeretetből Pál idejére egy belterjes törvényvallás maradt: igyekezzünk egy könyv parancsainak engedelmeskedni, s akkor eljön Isten országa. Jézus “töltötte be” a törvényt eredeti tartalmával (Mát 5,17) – vezette vissza Izrael küldetését a gyökérhez, a világ népeiért való, szeretetből vállalt felelősséghez!

Pál szívét e találkozás nemesítette át – és újra egy nagy távlatú, hívő program született a szívében. A szűk látókörű, nacionalista zsidóból világot beutazó, százakat, ezreket a krisztusi közösség áldozatvállaló összetartozásába terelgető apostol lett, aki olyan “gyülekezetet” alapított, amely a mai napig jelként van világban. Nem osztogatnak sem pénzt, sem címeket, sem előnyöket, mégis itt vagyunk ma délelőtt, összetartozunk: a szeretet egybefog bennünket. Ez az átnemesedés kinyitja az ember életét! Akik Pál módján Jézushoz térnek, azoknak megnyílik szeme látni a többi embert. Az ilyen örömét leli, ha meghallgathatja társa panaszát, amikor mások nem szívesen hallgatják, már elegük van belőle. Megtanul élni nem csak önmagáért, lesz a szeretetének valóságos tárgya, nem kell illúziókat kergetnie, mert átnemesedett az élete a Krisztus jelenlététől.

Át is lelkesedik – ez a másik szó – vagyis az ilyen embernek lesz ereje, “lelkes” lesz. Nézzük meg a Biblia hátsó lapjain, ahol a térképek vannak, mennyit utazott Pál: három missziói útját különböző színnel szokták jelölni a térképeken, és ott a negyedik, a római is… Ha elgondoljuk, milyen hajókkal kellett utaznia, mit jelentett annyit gyalogolni gerincproblémái ellenére, mert a bibliatudósok szerint, amikor Pál arról beszél, hogy “tövis adatott az én testembe”, ilyesmire utal. A Feltámadott erőt adott – képessé lett olyasmire, amire nem lett volna képes nélküle. Mi is lehetünk ilyenek: “Lélekből lelkesen kérni taníts…!” – mondja énekünk…

Ezek tehát mai kérdéseink: honnan és hová. Kitől jön hozzánk az élő hit? Az élő Krisztustól! Legyünk ”nagy” csöndben, hogy halljuk, ha szól, megpillantsuk szépségét. Nem csak Kéfásnak és a tizenkettőnek, s nemcsak az ötszáz atyafinak jelent meg, hanem még sokkal többeknek: “Megjelent az Isten idvezítő kegyelme minden embernek.” (Tit 2,11) Hová visz e hit? Egy másik életbe, ami átnemesedett, nem öncélú többé és átlelkesedett, vagyis nem erőtlen már. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, te mindnyájunkat megújíthatsz, segíts, hogy mi is tapasztaljuk jelenlétedet. Annyi ismeretlen erő kéri naponta a szívünket, vigyázz ránk, ne engedd, hogy eltérjünk a tőled nyert mennyei élettől! Adjál csöndes, figyelő perceket, hogyha eljössz rád ismerjünk és örvendezzünk közelségednek. Adj nemes szívet, méltó szándékokat, a véghezvitelhez pedig erőt a tőled való Lélek által. Imádkozunk országunkért, hogy legyen velünk áldó és jövőt formáló szereteted, ezen a napon különösképpen is. Hallgass meg minket és add, hogy élhessünk úgy, hogy az emberek látva cselekedeteinket téged dicsőíthessenek. Bizony jövel, Urunk Jézus! Ámen.