Igehirdetés 2002. május 26.
A tizedről
Lekció: 2Krón 31,14-21
Textus: 1Pét 2,9
“Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket…”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy mindent azért adtál, hogy boldogan éljünk, és egyre jobban megismerjünk téged, teremtő Atyánkat megváltó Krisztusunk és megszentelő Lelked által. Köszönjük a sok jót, amit ránk pazaroltál az elmúlt héten is. Bocsásd meg hálátlanságunkat, hogy elfelejtkeztünk rólad, az Ajándékozóról – csak a kapottakra figyeltünk, azokat méricskéltük és vetettük össze a másoknak juttatottakkal. Köszönjük e mai napon gyermekeinket, az utánunk jövő ifjú generációt. Adj most áldott csendet, amiben meghallhatjuk hangodat, a halk és szelíd szót. Taníts mindnyájunkat gyermekeidnek lenni, s ahhoz méltó életet élni. Vezérelj Szentlelked által Krisztus követésére, az egyetlen igazán szép életre! Ámen.
Igehirdetés
Az Ószövetség lapjain különvált papságról olvasunk, akik a nép által adott tizedből éltek Jeruzsálemben és a papok számára kijelölt városokban. A léviták segítőik voltak szerte a különböző településeken, ők végezték a különböző szolgálatokat, mondták az imádságokat és adták a nép számára a tanítást. Az Újszövetség viszont az egész gyülekezetet szólítja meg e szóval, hogy “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten népe, hogy hirdessétek annak nagy tetteit, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ami az Ószövetségben a Lévi törzse, azon belül is az Áron családjának feladata volt, az a Krisztusban újjá lett, megtért emberek között minden hívőnek egyformán feladata. Ha megismerte az Urat, odaszentelte neki életét, s ez nemcsak szó volt a legutóbbi úrvacsoraosztáskor, hogy “….egész további életemet az Úrnak szentelem” – akkor kell tudnia segíteni másoknak is, hogy “a sötétségből az Isten csodálatos világosságára” juthassanak.
Ezt nevezték a reformátorok egyetemes papságnak – aki Krisztusnál van, kell tudjon segíteni másoknak, hogy ők is hozzá jussanak. Mai igénk az Újszövetség népét szólítja meg, és emlékeztet az ószövetségi példával, hogyan is zajlott a papi szolgálat. Azért őrizte meg Isten Szentlelke számunkra az ószövetségi igéket is – noha mi már valóban az “Újszövetség népe” vagyunk (Márk 14,24 2Kor 3,6) – hogy mai gyermekei, Krisztus követői jobban végezhessük a “papi” szolgálatot, ami mindnyájunkra egyetemlegesen kötelező. Mi vagyunk az a “választott nemzetség, a királyi papság, a szent nemzet” – akiknek az a dolga, hogy Istenhez vezessük az embereket, az ő csodálatos világosságához!
A Krónikák 2. könyvében olvastuk az elmúlt héten azt az ószövetségi szakaszt, amiből az előbb hallottunk. Egy származási jegyzék a papokkal kapcsolatban, amit pontosan vezettek, nehogy véletlenül kimaradjon valaki a papi családok tagjai közül a tizedből, hiszen nekik nem volt más kenyérkeresetük. Ez adta megélhetésüket: a szent szolgálat. Az emberek természetesnek vették, hogy a legfontosabb terményekből, gabonából, mustból, olajból maguknak a kilenctized részt tartották meg, egytized részt odaadtak a szent szolgálat fönntartására. Magyar nyelvünkben a szó, hogy “odaszentelni” innét ered: odaadni a szent szolgálatra!
Érdekes adalékkal találkozunk azonban a származási jegyzékben. Nem csak a felnőtt férfiakat vették föl bele három éves kortól, akik aztán ténylegesen végezték is a szolgálatot, hanem az asszonyokat, leányokat, kisgyermekeket is, tehát mindazokat, akik hozzájuk tartoztak! Úgy tartották, hogy a szentélynél végzett hűséges szolgálat azokat is megszentelte, akik családtagjaik voltak s a közelükben éltek. Lehetett a gondolatban a régi mágikus szemléletből, hogy a szentség “átmágneseződik” titokzatos módon a családtagokra, akik maguk nem végezték ugyan az imádságokat, az áldozatok bemutatását, a tanítást és a termények szétosztását.
De nem csak a mágikus gondolkodás nyomait fedezhetjük fel e kiterjesztésben, hanem azt a fontos igazságot is, hogy a jó dolgok kihatnak másokra a közelség által. A rossz dolgokról tudjuk, hogy így van, nyomot hagynak három-négy generáción, “harmad- negyedíziglen” – az alkoholizálás, rendetlen élet, az elszabadult agresszivitás, a halottidéző szertartásokon részvétel, és sok más tilalmas dolog, amit szépen pontosan fölsorol a Biblia (5Móz 18,10-12), nem csak a gyermekek, hanem az unokák, a dédunokák életére is kihathat, és ideggyengeséget, romlást okozhat. Jelen vannak a következő generációkban a hatások! Nem fenyegetés, hanem a Szentlélek a döntéseinkből fakadó lelki megöröklésre emlékeztet, amikor így beszél éppen a Tízparancsolatban: “…megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban harmad, negyedíziglen, akik engem gyűlölnek, és az én parancsolataimat nem tartják meg.” A folytatásban viszont “ezer íziglen irgalmasságot cselekvő Istenről” hallunk azokkal kapcsolatban “…akik engem szeretnek és az én parancsolataimat megtartják!” Számtalan generáción át meglátszik leszármazottaik életében, hogy valamikor jó döntések születettek, családjukban Istennek szentelt életű emberek voltak! Róluk van szó, akiknek hűsége, az Isten iránti szeretete kihat övéikre. A nőket például meglehetősen háttérbe szorította a keleti apajogú társadalom, s így volt ez Izraelben is: az ótestamentumi időkben alig vették emberszámba őket. Milyen érdekes, hogy a papi származási jegyzékbe ott a helyük az asszonyoknak, leányoknak, a kisfiúknak, egyszóval mindenkinek, nemcsak a meglett férfiaknak, akik a valóságban végezték a szolgálatot!
Hihetjük: a jó dolgok Isten ígérete szerint ezer íziglen kihatnak! Nem biztos, hogy erőnek erejével kell kényszerítsük családtagjainkat például erre vagy arra, amit jónak gondolunk, mert elég, ha mi magunk megvalósítjuk, a többit nyugodtan rábízhatjuk Istenre. Mi csak éljünk szelíden, ha például azt szeretnénk, hogy a gyermekeink szelídek legyenek. Nem kell feltétlenül nagy előadásokat tartani nekik a szelídségről. Ha azt szeretnénk, hogy ők imádkozó emberek legyenek, tanítsuk meg őket gyermekkorukban a legszebb, legfontosabb imádságokra, és amikor felnőtt emberré lesznek, szépen csöndben, hűségesen, naponként hordozzuk őket imádságban – és meg fogjuk tapasztalni, valamilyen csodálatos módon maguk is imádkozó emberekké fognak válni. Mert a jó dolgok is kihatnak, és elvégzik a maguk művét, éltető, formáló munkáját. Nem csak az akarnokság tud elvégezni valamit ebben a világban. “Ha én nem csinálok meg valamit, az nincs megcsinálva” – hányszor halljuk, vagy tán mondjuk is. Legyen hitünk abban, amiről a származási jegyzék szól: emlékezzünk, hogy ebben a fiúk, lányok, asszonyok, mindenki bekerült, pedig a családban csak egy odaszánt életű, szent szolgálatot végző “papi személy” volt is.
Az Újszövetség pontosan ezen a nyomon jár. Fölmerült a kérdés, ha egy házaspár egyik tagja akkor lett hívővé, amikor már házasok voltak, s egy felemás helyzet jött létre: az egyik hitben jár, a másik nem, hát elváljon az ilyen? Világos és egyértelmű Isten Szentlelkének tanítása: semmiképpen, mert meg van szentelve a hívő házastársban a hitetlen házastárs is és a gyermekek is! (1Kor 7,12-14) Az igazi, valódi szentség kihat, és elvégzi munkáját másokban. Legyen hitünk ebben!
Aztán hallunk emberekről, például Kóréról, Jimna fiáról, aki az Istennek adott önkéntes adományokra ügyel. (Más neveket is említ a Szentírás, alig tudjuk őket kimondani…) Régi zsidó nevek – nem sokat tudunk ezekről az emberekről, csak éppen annyit, amennyit kell tudnunk róluk, hogy tudniillik becsületesek voltak, hűségesen és pontosan végezték az elosztást. Akiket illetett, a maguk idejében részeltették a megélhetésüket jelentő adományokból. Mi is tartozunk az Úrnak azzal, hogy becsületesen kezeljük a ránk bízott dolgokat! A mi kezünkre talán nem tizedet bíz a gyülekezet – bár hadd említsem meg, hogy ma is vannak gyülekezetünkben is tized-fizetők, érdekes módon éppen a nagycsaládosok és a kisnyugdíjasok közül. Lehet azonban, hogy valakire nem anyagiakat bízott Isten Szentlelke, hanem azt, hogy a testére vigyázzon, mert milyen jó, ha nem kell időnap előtt megválnia tőle. Talán képességünket, tehetségünket bízta ránk, hogy műveljük jól ki – emlékezzünk csak a példázatra, amit Jézus mondott a tálentomokról! Többet kér vissza, mint amennyit adott: volt, aki megőrizte, az egy tálentomos, és egyszerűen visszaadta. De elvették tőle és annak adták, akinek már egyébként is volt – mert a Gazda többet vár tőlünk, mint amennyit adott! (Mát 25,28) Kötelességünk kiművelni képességeinket, tehetségeinket, a nekünk adott lehetőségeket jól kell fölhasználnunk.
Ez azt is jelenti, hogy az időnkből jusson szolgálatra is, ne csak egyéni feladatokra. Meglátjuk, több időnk fog jutni kötelességeink teljesítésére, ha szánunk belőle mások szolgálatára is! Becsüljük meg, ha fiatalok vagyunk és ne csak tanáraink és szüleink elvárása miatt tanuljunk, hanem, mert Istentől kapott lehetőség megbecsülése az. Ha adhatnék a testvéreknek házi feladatot, az ma az lenne, hogy ezen a vasárnapon ne csak képes újságokat lapozgassuk, ne csak a rokonainkat, barátainkat keressük föl, hanem gondolkozzunk el, vajon jól kezeljük-e a ránk bízottakat? Becsületesen kezeljük-e az időnket, egészségünket, a képességeinket s az anyagiakat is, amik felett rendelkezünk? Tényleg annyi öltönyre van szüksége az embernek, amennyi a szekrényében lóg? Tényleg nem jut egy héten egyetlen óra se arra, hogy másoknak szolgáljak: gyülekezetemnek, anyaszentegyházamnak, városomnak, az országnak? Tényleg csak annyi időm jut életem párjával, gyermekeimmel vagy szüleimmel való beszélgetésre, mint amennyit az elmúlt héten erre a célra szántam? Hogyan bánok mind azzal, amit Istentől kaptam?
Végül Ezékiás királyról hallunk, aki a szent szolgálatról való gondoskodást elrendelte, s a feledésbe merült tized intézményét újra felelevenítette Izrael életében. Azt mondja róla az írás, hogy ő maga ennek jegyében és szellemében élt. Minden munkáját, amit Isten házának szolgálatában elkezdett – Istent keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki. Olyan szép ez a pár szó! Azt hiszem, nem is kell magyarázat, hogy őt keresve, tiszta szívből végezte szolgálatát. Nem csak tiszta szívből, (a szív az akaratnak, az elszánásnak a székhelye az Ószövetség nyelvén!) vagyis nem csak teljes erőbedobással, igyekezettel, hanem “Istenét keresve.” Vannak, akik elmondhatják, valóban tiszta szívvel igyekeznek, a családjukért élnek, minden idejüket a munkának szentelik. De valami hibádzik. Tiszta szívből ugyan, de nem Istent keresve – s ezáltal éppen a lényeg hiányzik. A kellő alázat, ami nélkül hiába van meg az emberi igyekezet. Ha valaki úgy él, mintha ő egyáltalán nem lenne, esetleg távol van, akivel nem kell törődni, mindegy is, hogy hol van és milyen – akkor aztán nem csoda, ha életünkön nem nyugszik meg áldása. Mert Isten itt van, közöttünk van! Nem hiába hangzik el minden kereszteléskor: “Ti veletek vagyok a világ végezetéig!” (Mát 28,20) Mindenütt jelen van, és ha mi nélküle élünk, holott ő ily közel van, akkor lehetünk sikeres vállalkozók, áldása nem fog megnyugodni bevételeinken. Lehetünk tudósok, de egy nemzedék után kiderül nagy tudományunkról, hogy üres és nem jó semmire.
Ezékiásnak keresni kellett az Urat, pedig hozzá fogható hívő király nem is igen volt több Izrael életében. Mit jelent Istent keresni? Félretenni az önhittséget, gőgöt – hogy mi mindent tudunk róla; ha kimondjuk nevét, már tudjuk is, mit beszélünk… Hát meg kell maradnunk testvérek, abban az alázatban, hogy őróla csak annyit és kizárólag annyit tudunk, amennyit ő maga elmond nekünk, se többet, se kevesebbet! Amit kijelent, amit megmutat magáról. De ahhoz, hogy az általa kijelentett dolgokat egyáltalán felfogjuk, nagy és igazi alázat kell. Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád – ezt a magam részéről naponta tapasztalom!
Istent keresni ezen a kötelező alázaton túl azonban azt is jeleni, hogy az ember egészen konkrét ügyekben sem szabad, hogy magára maradjon. Amikor nélküle döntünk fontos dolgokban, akkor abban a pillanatban talán nem derül ki, de előbb-utóbb meglátszik, hogy jobb lett volna őt megkérdezni! Emlékezzünk a világ Megváltójára, akiről – egyetlenként az emberek közül – elmondhatták, hogy “mindeneket jót cselekedett.” (Márk 7,37) Ki van ilyen rajta kívül? És ő, aki mindeneket jól cselekedett, az utolsó éjszakán a Gecsemáné kertben megkérdezte az Urat, most mit kell cselekednie…! Annyira komoly volt kérdése, hogy a verejték vércseppekként hullott homlokáról. Angyal jött az égből, hogy erősítse őt. Ilyen módon egyedül ő kérdezhetett az Atyától, aki mindnyájunkért kérdezett azon az estén…
De meg kell vallanom, s megint személyes szót hadd mondjak, hogy életemnek azokat a döntéseit soha nem kellett megbánni, amiket az ő jelenlétében hoztam. Mindenkinek ezt mondom ezért, keressük életünk Istenét, ahogy Ezékiás is, s akkor nem lesz fölösleges a “teljes szívből való igyekezet” sem!
Testvérek, az egyetemes papság gondolatához kaptunk ma ószövetségi útmutatást. Ha valóban minden hívő pap, ahogy református hitvallásaink mondják, vagyis aki Krisztusnál van kell tudjon másokat őhozzá vezetni – akkor ez azt jeleni, hogy legyen hitünk: minden odaszánás, szentség, minden jó dolog mintegy magától kihat. Nem azért, mert mi nagyon akarjuk, hogy kihasson. Legyen hitünk egyszerűen példát adni – a többit pedig hagyjuk Istenre, ő majd elvégzi azokban, akikben akarja. Legyen hitünk becsületesen kezelni a ránk bízottakat: az időt, a tehetséget, az anyagiakat, mindent, mindent, amit Istentől kaptunk. És végül sose feledjük, hogy őt akkor is keresnünk kell, amikor már megtaláltuk. Ezékiás tényleg Isten embere volt, hűséges, jó király, mégis egész életében “kerete az ő Istenét.” Ha ezen az úton járunk, igaz lesz miránk is: “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el benneteket!” Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy ma is van szavad hozzánk. Taníts minket értékes életet élni, hogy ne csak a többieket lessük, ők hogyan élnek. Adjál szent komolyságot ajándékaid méltó felhasználásához, és igazi alázatot, hogy sose helyezzük magunkat följebb, mint ahol valóban vagyunk, ne foglaljuk el a helyet, ami egyedül téged illet! Kérünk, vigasztald gyászoló testvéreinket, akik elhozták szívük fájdalmát. Adjál minden küzdő embernek segítséget az igaz élethez, és tégy minket Krisztus követőivé! Ámen.
