Igehirdetés 2002. július 21.

Ami az igazság útjában áll

 

Lekció: Csel 24,17-27
Textus: 1Péter 4,1-2, Ézs 63,1

 

„Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, ti is vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testben szenved, az elszakad a bűntől, hogy többé ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét.”

„Ki jön ott Edómból, bíbor ruhában Bocrából, pompás öltözetben erőteljes léptekkel? Én, aki igazságot beszélek, s van erőm a szabadításhoz!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, szent várakozással közeledünk hozzád, hogy átformálj bennünket, és megjelenjen rajtunk kegyelmed munkája. Tudjuk, hogy erőtlenek vagyunk, legszebb elhatározásaink is szárnyaszegettek, jó igyekezeteink is célt tévesztenek nélküled. Segíts minket valódi lelki megújuláshoz a tőled való, mennyei Lélek erejével. Adj erőt, állíts talpra, hogy imádságaink hozzád jussanak, aki tudod, hogy mi porból lettünk és porrá leszünk. Tegyél csodát, vigasztalj és gyógyíts mindnyájunkat, beszélj a szívünkre, adj tőled való élő igét, és erősíts meg Krisztusunk követésében! Ámen.

 

 

Igehirdetés

Ha körülnéz az ember az életben, azt látja, hogy az igazság, bár jelen van és szinte mindenki tud róla, mégsem arat mindig és mindenhol maradéktalan győzelmet. Nagyon megesik, hogy a hamisság erői fölülkerekednek, s ha nem is véglegesen, de ideig-óráig sikeresen el tudják nyomni az igazságot. Tudjuk, hogy amikor mindnyájan megjelenünk a Krisztus ítélőszéke előtt számot adni arról, amit e testben cselekedtünk, már semmi nem tudja elnyomni az igazság szavát s magát az Igazságot, aki a feltámadott és élő Krisztus. De amíg eljön a végső óra, míg itt küzdünk a földi életben gyakorta megesik, hogy emberi ügyekben, akár a saját döntéseinkben, akár a világ dolgaiban időlegesen nem az igazság, hanem más arat győzelmet.

Így volt ez Félix helytartó esetében is, akiről az előbb hallottunk. Az elébe hozott, megbilincselt Pál ügyében kellett volna ítéletet hozzon. Ez volt a dolga, ezért hozták elébe Pált – ő azonban két évre elnapolta a döntést, végül pedig leváltották, máshová került. Többé nem foglalkozhatott a dologgal, amiben tehát nem szolgáltatott igazságot. Nem segítette az igazság ügyét, holott foglalkozása körében rá kirótt feladata következtében megtehette volna – hanem hátráltatta.

Ha magunk nem is vagyunk olyan helyzetben, hogy peres büntetőjogi ügyekben döntéseket hozzunk, hiszen nem ezzel foglalkozunk, azért a mi életünkben is számtalanszor van olyan, amikor az igazság előmenetelét segítjük, vagy éppen akadályozzuk. Talán elnapoljuk, vagy segítünk abban, hogy mások elnapolhassák. Félix intézni valói közül egy volt a Pál ügye, s bizonyosan nem gondolta, hogy éppen ez az egyetlen, amelyikben nem szolgáltatott igazságot, lényegében igazságtalan maradt mindvégig, fog bekerülni a Bibliába, s kétezer év múlva a templomokban olvassák, hogy egy Félix nevű ember hogyan cselekedett a római birodalom egy világvégi provinciájában. Mely nem volt szem előtt, nem volt fontos – s ő úgy is gondolta, soha senki őt ebben fölül nem bírálhatja majd a világon….

Testvérek, legyen ez mindnyájunknak figyelmeztetés, hogy messzire kihathat az igazságtalanság. Nagy hordereje lehet akkor is, ha nem is gondoljuk életünk egy-egy mozzanatát meghatározó igazságtalanságnak. Amikor a hamisság oldalán állunk, sötét, lehúzó erőknek engedünk, amelyek azt mondják: elnapolhatod e dolgot, nem lényeges, hogy végére járj. Azt mondaná ma Félix, ha tudnánk vele beszélni, hogy „nem is gondoltam volna”. S bizony így áll a dolog, legtöbbször „nem is gondoljuk”, mekkora hatósugara van életünk egy-egy tettének. Miben állt Félix hitványsága, miben „állt ő ellen” az igazságnak – ez diagnosztikus értékű lehet mindnyájunknak, amint odamérjük magunkat az igének e mértékéhez. De figyeljünk arra is, Isten igéje miként gyógyítja e hitványságainkat.

Halljuk a helytartóról, hogy megrémült, amikor az igazságról, az önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről beszéltek előtte. Hallott ő a Krisztus ügyéről is, fennforgó dolog volt ez akkoriban, de amikor konkrétan szembesült azzal, mit jelent meghalni az ó-embernek, letenni a szennyes ruhát, ami elpiszkolódott s szinte az énünkké vált immár, akkor azt mondta: Most menj el, majd hívatlak legközelebb. Nem arról van tehát szó, hogy Félix megrendült volna a gondolattól, hogy egyszer majd neki is számot kell adni az igaz ítélőszék előtt minden cselekedetéről. Ha Félixen megrendülés vett volna erőt, akkor ez nagyon jó lett volna, hiszen az maga a megtérés. Az ember megrendül az igazság színe előtt, s rádöbben, hol is áll ő valójában. Mint a tékozló fiú, aki azt mondta, hogy „én itt éhen halok meg, míg otthon a béresek is bővölködnek a kenyérben” – a pillanat, amikor ezt ki tudta mondani, volt a megtérése. Tudom mit cselekszem: hazatérek. Ez volt a gondolat másik fele.

Félix nem rendül meg! Egyszerűen sokallja, amiről Pál beszél, s azt gondolja, hogy mindezt magának kell megvalósítania. A megrémülése körülbelül arra vonatkozik, hogy „nem fog ez nekem menni”. Magasabb ez a mérce annál, amire képes vagyok. És igaza van, valóban magasabb a mérce annál, mint amire mi magunk képesek vagyunk. Megijedt a tiszttartó, de nem attól, hogy igaztalanul élt, hogy a hamisságot szolgálja, hogy nem jár el az igazság győzelme ügyében – ez a megmenekülése lett volna s egészen másként került volna bele a Szentírásba – hanem attól rettent meg, hogy valami tényleg történjen őbenne. Menj el, majd ismét hívatlak! És elnapolta a dolgot.

Hívatta is később, de nem azért, hogy megtéréséről beszéljen vele, hanem, hogy lássa, tud-e anyagilag valami hasznot húzni a prédikáló fogoly ügyéből… Elszalasztotta élete igazán fontos pillanatát. Ha egyetlen szóban akarjuk összefoglalni, miért is, ezt mondhatjuk: kicsinyhitűségből. Nem volt elég nagy szíve, hogy fölfogja: ő is csak egyszer él, s ezért komoly dolog élete minden pillanata, ami soha vissza nem tér. Megmaradt korrupt, anyagias hivatalnoknak. Testvérek, ha azt gondoljuk, hogy jövő vasárnap majd megint eljövünk, jól tesszük. De váratlan életfordulatok hányszor vetettek már életeket távol a lehetőségtől, s nem volt többé „jövő vasárnap” meg „majd valamikor legközelebb”…! A pillanatot nem szabad elszalasztani.

Aztán romlik a helyzet. Aki a pillanatot elszalasztja, nem adja át szívét Isten királyi uralmának, az majd kénytelen rádöbbenni, hogy uralkodnak rajta alantasabb erők. Nem kell Isten királyi uralma, „a mennynek országa” ahogy az evangéliumban olvassuk, valaki nem akarja, hogy az örökkévaló szeretet uralkodjék szívében – hát akkor fognak alantas indulatok, sötét istenségek uralkodni az egy, örök és igaz Isten helyett! Így volt ez Félixnél is: nem kellett neki az igazságról való beszéd, a testté lett igazság, a feltámadott Krisztus – hát erőt vett rajta az anyagiasság, a leggyakoribb bálványisten: a Mammon… Mint annyi tisztviselő a világtörténelemben, ő is kihasználta, vagy legalább megpróbálta kihasználni helyzetét. Engedett a vágynak, gyakrabban hívatta magához Pált – remélve, hogy pénzt kap tőle…

A pénz itt csak összefoglalóan jelképezi az Isten nélküli vágyakat. Mindazt, amiről azt gondoljuk, megszerezhetjük az életben. Milyen hamis istenség! Hogy elhitet – mintha valami fontos dolgot egyáltalán meg lehetne pénzért venni! A vágyakat, melyek lehetnek testiek, lelkiek, gondolatiak, mind összefoglalóan jelképezi itt a pénz. Azokat, amik ha eluralkodnak, akkor tényleg messzebb szakadunk az igazságtól. Ha az ember fölteszi életét egy vágyra, az igazságtól rendszerint eltávolodik. „Aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt, s aki elveszti életét énérettem és az evangéliumért, az örök életre eleveníti meg” (Ján 12,25) – mondja Megváltónk. A kicsinyhitűség mellett ez a másik ok, ami az igazságtól elszakíthat: átadjuk magunkat vágyaink uralmának. Lehet hatalom, pénz, bosszú, bármilyen titkos, emberi vágy – az igazságtól csak messzebb visz, ha mindenestől átadtuk szívünket uralmának.

Végül még egy erő, ami odaállhat énünk s az igazság közé: a tetszeni akarás. Félix fogságban hagyta Pált, mert „tetszeni akart a zsidóknak.” Ő abban az országban, ahol éppen munkája volt, idegen volt római származása révén, de a felesége Druzilla, zsidó asszony volt. A római birodalom alapja a „béke” volt: a leigázottak éljenek csöndben, hallgassanak, fizessék az adót, egyébként ne legyenek feszültségek és zendülések. Ez volt a „Pax Romana”, a birodalom békéje, ami nagyon is fontos volt az államigazgatás szempontjában. Ha egy tiszttartó nem tartotta szem előtt, hogy legyen nyugalom és békesség, akkor hamar röpült állásából: s Félix tetszeni akart a zsidóknak, kedvébe akart járni az általa leigázott népnek, legfőképpen az elöljáróiknak – ezért hát két év múlva is vizsgálati fogságban „felejtette” Pált!

Úgy hiszem, van a beilleszkedésnek, az elvegyülésnek egy mértéke, ami már bűn. Túlságosan alkalmazkodni, egészen terepszínűvé válni például egy idegen elnyomás idején lehet ugyan gyengeség, de ha már honfitársaink elárulásáról van szó, bizony bűn. Félix a másik oldalon állt, nem az elnyomottak térfelén:  amit tett, ebben a helyzetben mégis karrierizmus volt. Magára vette a „nép jótevője” szerepet, amiben a hamislelkűségnek mindig nagy igyekezete volt: ha már hamis, anyagias karrierista vagyok – legalább látszódjak jótevőnek… Így Pál maradt fogságban, „ott felejtődött” – s Félixből soha nem lett megtért ember, mint egy másik rómaiból, Cornelius századosból viszont igen. Aki éppúgy katona és római volt, idegen Izraelben – de látva, Jézus miként halt meg, ezt mondta a kereszt alatt: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”  (Márk 15,39)

Íme, testvérek, a kishitűség, a vágyak uralma, s a tetszeni-akarás: három gyakori emberi  vonás, ami elválaszt az igazságtól. Ki-ki maga tudja, őhozzá vajon  melyik esik legközelebb. Mi hát a gyógyszer? – kérdezzük akaratlanul. A kishitűség gyógyszere a belátás, hogy nem a mi erőinkre épül az üdvösség. Nem teljesítményünkre van elsősorban szükség – talán egyszerűen csak hallgatni kell némelykor, egyszerűen nem kell elvállalni dolgokat, amiket ránk akarnak erőltetni – már hősök is vagyunk. De nem ezt kéri tőlünk, csak egy csöndes belső elszánást, hogy az első helyet valóban odaadjuk az Úrnak, behívjuk őt az életünkbe – ez a megtérés. Engedjük munkálkodni magunk helyett: „nem én Uram, hanem te..!”  (Zsolt 115,1)  Ennek a belső döntésnek kell megszületni, s ahol ezt valaki kimondja a szívében, ott már vége is a kicsinyhitűségnek, elkezdődik az új, a Krisztusban való élet! Ne halogassuk hát a döntést, ahogyan Félix halogatta két esztendőn át – mert egyszer csak áthelyeznek, talán éppen egy másik, láthatatlan világba. A döntés ideje mindig a ma!

A vágyak uralmának az vethet véget, ha nem felejtkezünk el Isten hatalmáról. Nagyon erősek az emberi vágyak, néha úgy érezzük, hatalmasabbak nálunk. S valóban léteznek emberen túli erők, amiket veszedelmes beengedni a szívünkbe. Többé ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éljetek – olvastuk az előbb Péter levelében. Igen, erről van szó: ne feledjük, hogy Istenünknek van akarata, s az hatalmas dolog, ő mit akar: az üdvünk…! Milyen nagy úr ő, ha azt is megengedte, hogy akár ellene föllázadhassunk: ilyet valóban csak nagyon nagy úr engedhet meg magának…! Amikor tehát vágyaink elhatalmasodnak, ne feledjük, valami ezeknél is hatalmasabb: az élő Isten irántunk való szeretete. „Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadásaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején – én megszabadítalak téged, s te dicsőítesz engem!”  (Zsolt 50,15)

Végül a tetszeni-akarás. Ne gondoljuk, hogy ez ránk nem vonatkozik, mivel nem vagyunk tizenévesek, akik szívesen nézegetik magukat a tükörben. Mindnyájan szeretnénk valahová tartozni, s ott igyekszünk elvegyülni, a többiek kedvébe járni – ami nem bűn önmagában, de ha Krisztustól is elválaszt, akkor már halálos. Félix ezen az úton járt: s eljátszotta a megtérés pillanatát. Ha új állomáshelyén lett volna egy másik Pál apostol, egy másik fogoly, aki Krisztusról beszélt volna neki, talán megtért volna, ki tudja – de ilyen kettőzés valószínűtlen a földi életben. „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket!”

Ezt olvastuk Ézsaiásnál, hogy „Ki jön ott Edómból, bíbor ruhában Bocrából, pompás öltözetben erőteljes léptekkel? Én, aki igazságot beszélek, és van erőm a szabadításhoz!”  Mi magunk nem beszélünk mindig igazságot, nekünk nincs erőnk a szabadításhoz, ő azonban igazságot beszél, s neki van ereje a szabadításhoz! Ézsaiás által ilyen ígéretünk van: az igazságot beszélő Úr meg tud szabadítani! Meg tud szabadítani kishitűségünktől, a vágyaink uralmától, a nagy tetszeni-akarástól! Így tett ő Pállal is, s bárcsak így tehetett volna Félixszel is… Nem Örökkévalónk szeretetén múlott, hogy kettőjük közül – csak az egyiket tudta megszabadítani… Hát válasszunk még ma, melyik útján akarunk járni, és ő erőt is fog adni ehhez a döntésünkhöz. Így is legyen.  Ámen.

 

Fohász

Köszönjük, Urunk a látleletet. Valóban mennyi zúzódás, mennyi kék, és mennyi seb van rajtunk! De te meggyógyíthatsz és meg is teszed, mert a bűnösök barátja, a betegek gyógyítója, a halottak feltámasztója vagy! Könyörülj rajtunk, hogy ki ne maradjuk eljöttödből! Légy irgalmas a magánosokhoz, a reményvesztettekhez, a keserű életekhez, azokhoz, akik nem találják kérdésükre a feleletet. Imádkozunk egy férfi testvérünkért, aki betegségében, nagy félelmében hozzád kiált. Imádkozunk közösségünkért, adjál nekünk épülést! Add hogy javára lehessünk igazságod győzelmének a világban, s mindenek előtt magunk lehessünk igazságod megváltottjai. Légy velünk a most következő hét napjaiban, tedd maradandóvá bennünk, amit Szentlelked által mondasz minekünk. Add, hogy örömmel és szeretettel végezhessük munkánkat. Adjál pihenést azoknak, akik kikapcsolódnak, és adj mindnyájuknak békességet a Krisztusban való új élet által!  Ámen.