Az ember én-lehetőségeiről

Igehirdetés 2002. szeptember 29.

Az ember én-lehetőségeiről

 

Lekció: Márk 5,1-20
Textus: Márk 5,15  Márk 5,18-20

“Amikor Jézus közelébe értek és látták, hogy a megszállott, akiben a légió volt, felöltözve ül, és eszén van, félelem fogta el őket.” “Amikor aztán beszállt a hajóba, kérte őt az előbb még megszállott ember, hogy mellette maradhasson. Ő azonban nem engedte meg neki ezt, hanem így szólt hozzá: ‘Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled, és hogyan könyörült meg rajtad.’ Az pedig elment, és hirdetni kezdte a Tíz-városban, milyen nagy dolgot tett vele Jézus, amin aztán mindenki csodálkozott.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, felébred szívünkben a vágy, hogy “mikor jutunk színed elé” – máskor viszont félünk, hogy előtted egyszer meg kell állanunk… Te elküldted a világba Jézust, hogy ne kelljen rettegnünk, ő védőügyvédje lesz azoknak, akik hisznek benne. Megváltó Krisztusunk, te minden árat kész voltál megfizetni, hogy ne egyedül kelljen végigküszködnünk a nehéz földi életet, s ne egyedül kelljen majd megállnunk az örök Atya előtt, ahol semmit nem tudunk felhozni mentségünkre. Köszönjük mindazt, amit értünk tettél. Az igazságra tanítottál, s nem ezüsttel és arannyal, hanem drága véreddel fizettél értünk – ez volt egyedül elég, hogy az ítéletet levedd rólunk… Tőled kapjuk a vasárnapi csendet és áhítatot: segíts most, hogy lehulljanak láthatatlan bilincseink és meggyógyuljanak lelkünk betegségei! Ámen.

 

Igehirdetés

Aligha van ember a világon, akinek ne lenne életében ilyen vagy olyan ellentmondás. “Boldog az, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel” – olvassuk a Bibliában, s nagyon kevés ilyen embert látunk. Ha nem is vagdaljuk magunkat kövekkel, mint a gadarénus megszállott, akit már láncokkal sem lehetett megkötözni, azért mindnyájunk életének vannak önellentmondásai. Vannak például erkölcsi foltjaink, amiket utóbb legszívesebben eltüntetnénk – de már nem lehet. Pedig azok is mi voltunk, akik egykor esetleg nagyon is szerettük, ami azt a foltot okozta. Néha szép elveket lobogtatunk, viszont a gyakorlat, a megvalósítás egészen másról beszél. Néha olyasmit is kimondunk, amin utólag szégyenkezünk és ha lehetne, visszaszívnánk, vagy legjobb meggyőződésünk ellenére valami egészen mást teszünk, mint amit helyesnek vélünk – egyszóval úgy tűnik, minden élet hordoz önellentmondásokat.

Egy magyar író regényében találni egy jelenetet, ahol Dante módjára az alvilágot járják. A szereplők látnak egy gödörben vergődő csoportot, akik fuldokolnak és vergődnek. Kik ezek, kérdezik. Ez itt a mézmocsár, feleli vezetőjük. Minden órában tíz percre kiszárad, amikor kijöhetnek a benne vergődők, de aztán, amint a gödör ismét megtelik, mégis visszamásznak belé megint – hiszen méz van benne… Vergődnek tovább, s ez így marad számukra, most már az örökkévalóságig…

Nagy igazság van e képben, mert azt mutatja meg, hogy sokszor az ember lelkének egyik fele akar valamit, amitől a lelke vagy az élete másik fele szenved. Mintha két énünk lenne! Az ige szerint azonban nem csak két, de akár légiónyi énünk is lehet, ezt hallottuk az előbbi történetben. Ez volt a “neve” a lelkeknek, amelyeket Jézus megkérdezett kilétük felől: “Légió – mert sokan vagyunk…!” A keresztyének mindig is tudták, hogy ezek között a “lelkek” között lehet olyan, aminek nagyobb az ereje, mint magának az illetőnek, hiszen vannak emberen túli erők, és ezért az ember rászorul Isten segítségére, hogy szembeszálljon velük. Ilyenkor imádsággal és böjtöléssel hadakoztak ellenük, ahogy az evangélium is tanít erre. Volt azonban olyan idő is, amikor mágikus szertartásokkal próbálták elűzni őket, füstöléssel vagy ráolvasással, igézéssel, sőt olyan is, hogy máglyával akartak megszabadulni az ilyen lelkektől…

Ha a lélektan irányából próbáljuk érteni az ember belső sokszerűségét, akkor ezt a szót mondhatjuk: “én-lehetőségek.” Az ember felkél reggel, és érzi, ez a mai nap is sokféle módon telhet. Lehet békés és lehet veszekedős, lehet eredményes és meddő, lehet igaz és hamis: aszerint, hogy magamat mint embert, mint “én”-t miként értelmezem, “melyik énemet” hagyom érvényesülni. A költő nagyon sarkosan fogalmazza meg ezt az emberi dilemmát: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” Íme, az én-lehetőségek: az ember lehet tisztességes és tisztességtelen, mind a kettő nyitva előtte. És igaza van a költőnek abban is, hogy a halál, hogy “kiterítenek úgyis” nem elég indok sem a tisztesség, sem a tisztességtelenség oldalán…

Ha az ember végső érve a halál, s nincs más perspektíva, mint hogy mulandók vagyunk, akkor ebből valóban származhat tisztesség is, hogy “ama nappal” majd nyugodt lelkiismerettel nézhessek szembe – de származhat érv a tisztességtelenség oldalán is: hiszen úgyis csak annyi az élet, amit a halálom napjáig megragadhatok belőle: együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk! A halálból sosem lesz az emberi életnek egysége. A halál nagy és rettenetes, megfejthetetlen titok, valóban az “utolsó ellenség”, amivel még szembetaláljuk magunkat az élet során, azonban semmiképpen nem alkalmas arra, hogy az emberi életet egyértelművé, a lelket pedig egységessé tegye – erre csak az élet képes – vagyis Krisztus. Őt nevezi a jánosi evangélium “Életnek” – és valóban ő képes arra egyedül, hogy az ember létegységét megteremtse! Ő az, aki az én-lehetőségeink között rendet tud teremteni, amikor mi erre már nem vagyunk képesek. Ő az, aki a tagadó Pétert újra másokért felelős, szolgáló emberré tudta szeretni; ő az, aki a bűnös asszonynak új lehetőséget adott, amikor mások csak köveket tudtak ragadni ellene; s ő az, aki a gadarénus megszállottat ép és egészséges, magánál lévő emberré tudta gyógyítani. Őbenne érdemes bízni, őt érdemes hívni, rá érdemes várni – mert az emberi lét egysége egyedül benne lehetséges.

Lássuk először azonban az én-lehetőségeinkben rejlő kísértéseket. Ha valóban sok lehetőségünk van, mint ahogy a tapasztalat is ezt mutatja, akkor lehet játszani. Az ember kipróbál szerepeket, s néha ebben, néha abban érzi jól magát. Egyszer ilyen álarcot tesz, máskor olyat – mintha karnevál lenne az élet. Legtöbbször persze nem is tudunk róla – néha azonban tudatosan váltogatjuk a szerepeinket. Egyszer tréfálkozunk, máskor moralizálunk és erkölcsöt prédikálunk – mikor melyik maszk mögött érezzük jobban magunkat. Mondják, hogy a bűnöző lelkület kialakulásának mélyén például gyakran egy kedves gyermekkori játék, a “kukucs” , a bújócska rejtőzik. A mások elől elrejtőzés izgalma, a titokban tett dolgok gyönyörűsége, a minket kereső másik ember kijátszása, mint öröm – ez is ott lehet a szökések és üldöztetések életmódjának választása mögött – mondják, akik az ilyen emberek lelkével foglalkoznak. Igen, lehet játszani – az embernek sok én-lehetősége van. De tegyük mindjárt azt is hozzá, hogy lehet eljátszani is…. Jó hírünket, a megbízhatóságunkat, eljátszani emberek bizalmát. Néha annyi elég, hogy valakiről a háta mögött rosszat mondjunk egy harmadik embernek: lehet, hogy ez a valaki soha többet nem lesz bizalommal hozzánk, mert azt gondolja: legközelebb az én titkomat is elfecsegi majd másnak. De el lehet játszani a tehetségünket, beleölve harmadrangú dolgokba; el lehet játszani emberi kapcsolatokat, sőt magát az életünk idejét is – mert nekünk, úgy gondoljuk, annyi, de annyi lehetőségünk van…

Aztán az én-lehetőségek sokaságából következhet önáltatás is. Hisz a lelkünk egyik fele képes elhitetni a másik felével, hogy most aztán nem szabad lemaradni valami nagyon nagy örömről, gyerünk, ragadjuk meg. S csak sokkal később szólal meg az elhallgattatott, jobbik énünk: de kár, hogy te sem voltál jobb, mint oly sokan mások…! Ahol sok én-lehetőség van, már pedig mindenhol van belőle éppen elég – ott az emberek hajlamosak az önmaguk előtti demonstrálásra is. Néha táblákkal vonulunk fel saját magunk előtt, és rajtuk ez a felirat: “Szent vagyok, igaz vagyok…!” Legközelebb ugyan ez az ember már semmit sem mond, mert ha valamit mondhatna, az körülbelül annyi lehetne, mint egy Weöres-versben olvassuk: “Lám, én a disznó, a sárban örömest hempergek!”  Ezt már nem szoktuk túlságosan hangosan mondani még önmagunk előtt sem – noha mainapság már ez a hang sem okoz különösebb feltűnést. Mindenesetre aligha akad dohányos, aki ne úgy gondolkozna, hogy “én kivétel leszek, nekem, csak nekem, nem lesz semmi bajom.” A bőséges én-lehetőségű ember egyik énje el tudja hitetni a másik énjével, hogy ez így igaz. És valóban vannak is, akik kilencven évig élnek, holott sokat dohányoztak. De az önáltatás akkor is önáltatás, hiszen általában csak húsz-harminc év után rakódik le annyi kátrány az ember torkában vagy tüdejében, hogy rákot okozhat annál, aki arra hajlamos: és a statisztikák szerint átlagosan valóban tizennégy évvel élnek kevesebbet az erős dohányosok, mint azok, akik nem dohányoznak… Ettől függetlenül mindenki, aki ezt pontosan tudja úgy gondolja, ő és csakis éppen ő kivétel lesz ebben a tekintetben…. Mi ez, ha nem önáltatás?

S végül az én-lehetőségek pluralitásának veszedelmei igazán abban vannak, hogy az ember életében kibogozhatatlan, tragikus bonyodalmakat okozhatnak. Tudományos-fantasztikus regények szólnak különböző, ember alkotta gépekről, amik önálló életre kelnek, s aztán veszélyt jelentenek az emberiségre. Nem hiszem, hogy akár egy autó, akár egy számítógép vagy bármi más szerkezet abban a formában valaha is önálló életre kelhetne, ahogy ezt megírják, hogy szaporodni tud és az ember ellen fordul, vagy erőszakot tesz rajta. Azt viszont naponta látom és mindnyájan láthatjuk, hogy az emberben lévő érzelmek, gondolatok, a hatalmi ösztön vagy a szexualitás, vagy bármi más valóban önálló életre kel, és elhiteti emberekkel, hogy ő ez a dolog, és semmi más. Az énünk egyik része úgy játssza ki magát, mint ha ő lenne a valódi személyiségünk, holott igazában csak egyetlen része annak…

Amikor emberek élete ilyen “elhatalmasodások” vezérlésével zajlik, akkor tényleg látunk nyomorultakat, akik lelki értelemben “sírboltokban laknak” – mert kiszakadtak a közösségből. Látunk lelkeket, akiket “láncokkal sem lehet megkötözni, azokat is elszaggatják” – hisz senkire nem hallgatnak, semmit szentnek és érvényesnek, valóságosnak nem ismernek – saját őrületeiket kivéve. És látunk lényeket “önmagukat kővel vagdalni” – mert hát elsősorban saját életét rongálja az ember ilyen állapotában. Emberileg semmi segítség nincs: ez az, amit tragikus bonyodalomnak hívhatunk. Egy elromlott házasságon például ki tud igazságot tenni? Mindketten egymást okolják, jobb híján – holott valahol a szívük mélyén tisztában vannak azzal, hogy mind a ketten sokszor és sokféleképpen vétettek egymás ellen. Íme, a tragikus bonyodalom: senki átlátni, és főleg megoldani nem tudja. Miért? Mert az embernek annyi, de annyi én-lehetősége van, s mindig azt veszi elő közülük, ami az adott helyzetben éppen, gyorsan egy kis kiutat jelent számára… Így aztán ahelyett, hogy kifelé jönne élete tragikus bonyodalmából, egyre csak süllyed abban. Játszás és eljátszás, önáltatás és tragikus bonyodalom – ezekben látszik legjobban az ember sokféle én-lehetőségének árnyoldala: ugye, egyik sem szívderítő!

Lássuk ezért az én-lehetőségek “napos oldalát” is. Hiszen maga ő, teremtő Atyánk alkotott minket lelki valóságunkra nézve ilyen gazdagoknak, és engedett minket szabadon, hogy kezdjünk valamit a szívünkkel: nem lehet, hogy csak baj és kísértés, tragédia és jóvátehetetlen romlás fakadjon ekkora ajándékból! Mi az a jó, ami származhat a tényből, hogy énünk sok állapotban, sokféle elkötelezettségben és ezernyi hatás alatt létezhet? Mindenek előtt az, hogy az élet mindvégig esemény marad. Az ember nem tud annyira betokosodni, hogy valami új szempont vagy új lehetőség számára föl ne merülhessen. Láttam megrögzött gyűlölködőket, akik megtérve képesek lettek a szeretetre, láttam megrögzött alkoholistákat tiszta és szép életre jutni! Látok idős embereket, akik leéltek egy életet egy bizonyos vélekedésben, és hetvenen is túl olyan belátásra jutnak, amit soha senki nem feltételezett volna a gondolkodásukban!

Az ember előtt soha nincs bezárva a megújulás lehetősége. Csak a Gonosz suttogja a füledbe, hogy úgyis mindegy, vége. Ezt suttogta Saul fülébe, s az a kardjába dőlt a vesztett csata napján; ezt suttogta Júdás fülébe, és az felakasztotta magát. Ezt suttogta sok-sok kétségbeesett ember fülébe és nem tudtak talpra állni, mert arra figyeltek, amit a Gonosz csepegtetett a szívükbe – nem kellett az élő Isten igéje, ami újjászülheti az embert. Pedig még az utolsó sóhajban is megújulhat valaki, mikor már oda van szögezve, mint a lator a kereszten – nem hogy előbb! Én-lehetőségeink sokasága arra is kiterjed, hogy ha Krisztushoz térünk, egészen meggyógyuljunk… A gadarénus megszállott odafutott Jézushoz és leborult előtte. Száz darabra szétesett egyénisége hordozott egy kicsi, valamennyire egészséges darabkát is – amely vonzódott Jézushoz…!

Ez a képességünk eszerint hát még egészen súlyos megrongálódottságunkban is megmarad, hogy odafussunk Jézushoz és leboruljunk előtte: a vonzódás az élethez, tisztasághoz, a gyógyuláshoz minden emberben ott rejlik. Ez visz minket Jézushoz. Ha a fejünkkel és a zavarodott lelkünkkel nem is tudnánk, valahol a szívünk mélyén tudjuk, hogy ő a mi gyógyítónk. Ezért fussunk csak oda hozzá és boruljunk le előtte – újra és újra! Persze, a történet azt is elárulja, Jézus átkelt a Genezáreti tengeren, és ez volt jószerével az egyetlen “külföldi útja” a pogányok lakta tengermelléki “Tízvárosban.” Látogatása összesen ezzel a démonikus lelkű emberrel való találkozásból állt, vagyis mintha csakis ezért az egy emberért hajózott volna át a nagy vízen! Így volt kihez odafutni és előtte leborulni ennek az embernek… Nekünk is van, mert hozzánk is eljött: ide a mi országunkba, ide, a mi városunkba – ebbe a templomba is!

Boruljunk le előtte: ő minket is meggyógyíthat. Kérdéseinket megfelelheti, nálunk nagyobb erőket hatalommal elküldhet szívünkből, a közösségbe visszavezethet, betegségünket meggyógyíthatja. Igaz, hogy ez a gyógyulás drámai módon zajlik. Egy vergődő kiabálással kezdődik: “Mi közöm hozzád, Jézus! Ne gyötörj engem!” A lelki gyógyulás soha nem fájdalom és megrendülés-mentes pillanat – amint a testi gyógyulást segítő operáció sem az, a legtöbb esetben. A vergődést nem lehet megtakarítani. Szinte hallja az ember az őrjöngő ordibálást: ilyen volt ez az imádság ott! Ne féljünk a tusakodástól, a megharcolt, valódi imádságtól, amikor nem csak a szavainkkal, hanem az egész életünkkel könyörgünk. Így és csakis így érdemes őelőtte leborulni: egész valónkkal. De milyen csodálatos az, amit Jézus tesz: elküldi a tisztátalan lelkeket a mélységbe és a pusztulásba, ahol a helyük van – és az előbb még önellentmondástól gyötört, saját magát kövekkel vagdosó ember ott ül a lábainál, felöltözve és magánál van!

Hát ezért jött Jézus. Hogy elvégezze bennünk azt, amit mi nem tudunk elvégezni magunkban. Átkel értünk a tengeren, és odaáll mellénk, akik már a sírboltokban lakunk, és láncokkal sem lehet kordában tartani a lelkünket, annyira elszabadultak a személyiségünk részei… Kinél a hiúság, kinél az önközpontúság, kinél a vágyak, kinél a félelmek: mindegy! Ő azért jött, hogy meggyógyítson, és újra megtaláljuk személyiségünk egységét a nagy szétesettség és a mindig tévesen megválasztott középpontok után! Előtte nem szégyen leborulni, ha már egyszer odafutottunk hozzá. El ne mulasszuk ezt e napon sem.

A “korona” mégis az a gyógyuláson, amikor ez az ember hazamegy a családjához. Nem lesz nemzetközi hírű mágus, csodarabbi, semmi ilyesmi. Elmondja övéi közt, amit Jézus tett vele – ennyi. Nem hallgatja el, nem dugja el mások elől, mintha az csak az övé lenne: odaadja a többieknek. Milyen szép egy ilyen kinyílt, mások számára is megszületett élet! Így érdemes élni. S mindezt Jézus tette ebben az emberben – és ő teheti meg bennünk is. Legyen hitünk, és mi is megtapasztaljuk, van új élet. Van meztelenség után tiszta, szép ruha. Van őrület után kijózanodás, sírboltokban lakás után hazatérés mieink közé… Van betegségből gyógyulás és önellentmondás és meghasonlottság után létegység, megtalált boldog élet. Így is legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Urunk, jó hallanunk, hogy ahol a mi erőink véget érnek, ott kezdődnek a tieid. Nincs olyan emberi mélység és megromlottság, ahol ne jöhetnél el gyógyító szereteteddel. Hozzád futhatunk és leborulhatunk előtted, még ha alig van bennünk egyetlen porcika is, ami ép lenne. Megvalljuk lelkünk meghasonlottságát, önellentmondásainkat és szétesettségünket. Nem takargathatjuk előtted azt sem, hogy eluralkodtak rajtunk alantas érzések, gondolatok és tervek, amik méltatlanok arra, hogy életünk fő helyén legyenek – mégis ott vannak. Pedig egyedül téged illet a fő hely, s te vagy méltó arra, hogy leboruljunk előtted. Kérünk, fogd össze életünket szép, egészséges egésszé, hiszen erre alkottál minket, nem pedig önmagunk vagdalására és a sírboltokban lakásra. Kérünk, segíts a nálunk nagyobb erőkkel való harcunkban. Légy áldott minden megtapasztalásért, amikor te győztél előttünk és miértünk, mi pedig a nyomdokodba léphetünk. Add, hogy a most következő hét napjaiban is kiáradhasson ránk az életgyógyító erő, ami a te jelenlétedből és közelségedből fakad. Segíts munkánk derűvel és szeretettel végzésében – egymásnak javára, te neked pedig dicsőségedre! Ámen.