Igehirdetés 2003. július 6.
Hihetetlen szabadulás
Lekció: Csel 12,1-17
Textus: Róm 11,26
“Eljön Sionból a Szabadító, és eltávolítja a hitetlenséget Jákob házától.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, Köszönjük az új vasárnap örömét és mind azt a jót, amit tőled kaptunk az elmúlt héten. Vigasztaltál szomorúságunkban, utat mutattál az élet rengetegében, elláttál bennünket elegendő étellel és ruházattal. Tudjuk, hogy te könyörgést meghallgató Isten vagy, s most azt kérjük, tölts el Lélekkel és tűzzel, ragadd meg erőtlen szívünket és járj át mennyei erővel. Olyan szép ez a világ, ahová helyeztél bennünket, annyi ismeretlen titka van és annyi ajándéka vesz körül naponként, hogy szégyen az a silányság, ami megszokottnak tekinti nagy gazdagságot és nem hallja a megszólításokat benne. Jöjj el, Szentlélek Isten, hozd közénk Krisztus csodáját ma is, amint elhoztad a testtélételben, és add meg nekünk a belátás és a feleszmélés ajándékát. Add, hogy ráébredjünk mennyei rendeltetésünkre, hogy mi is Isten gyermekei vagyunk. Adj ébredést, távolítsd el a hitetlenséget néped életéből. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Péter második fogsága Heródes Agrippa király idején történt, aki nagyon is épített a vallásos zsidók legszentebbnek tartott pártjára, a farizeusokra (pörusim: elkülönülők). Egy király, vagy bármilyen hatalmasság nem tud uralkodni légüres térben, szüksége van támogatókra. Agrippa a zsidók között a farizeusokat tartotta a legfontosabb hangadóknak, hát őket igyekezett megnyerni támogatóinak. Ez viszont azzal járt, hogy szájuk íze szerint kellett intézkedéseket hoznia vallási kérdésekben, s pontosan ilyen volt, ami a keresztyének visszaszorítását szolgálta. Kegyetlenkedni kezdett az első gyülekezet tagjaival. Jakabot megölette, aki Jánossal együtt “oszlopapostolnak” számított, s mivel Péterről is nyilvánvaló volt, hogy vezető a keresztyének között, őt is fogságba vetette, hogy majd Jézushoz hasonlóan a népítélettel veszítse el. Egyelőre pár nap vizsgálati fogságot jelentett az ünnep miatt – alatta történt csodálatos szabadulása, amiről az előbb hallottunk.
Isten népének életében jönnek olykor nehéz idők. Nem csupán örömteli idők lehetnek, amikor szaporodik a gyülekezet az “üdvözülőkkel”, (eredetileg: megmenekülőkkel) – nem csupán létszámában növekszik. Vannak nehezebb idők, mikor “nem szeretem dolgok” történnek a világban, sőt olyan is van, hogy börtön és rabság, vagy éppenséggel mártíromság vár a keresztyénekre. Sokszor esett már, amikor nagyon is kedvezőtlen szelek kezdtek fújdogálni a gyülekezet életét illetően. Mai történetünk arra tanít: ilyen időkben sem szabad átadni lelkünket mindenestől a körülmények uralmának!
Szokták mondani, hogy a gyermeknevelés egyik fontos célja, hogy a külső körülmények által meghatározott kis élőlényből, amik mindnyájan vagyunk, amikor születünk, a saját belső hangjára figyelő, önálló ember legyen. Szaknyelven szólva a “külső-kontrollos” lényből “belső-kontrollos” legyen, vagyis olyan valaki, aki nincs kiszolgáltatva a körülmények játékának, hanem képes a saját útját járni.
Sajnos azonban, ha magasabb rendű is a “belső-kontrollosság” annál, hogy valaki a lelki békéjét mindig a világ aktuális folyása, az események alakulása határozza meg, vagyis tönkre tudja tenni lelkét ez vagy az, – azért a belső világára figyelő embert is elragadhatják az “örvények” – csak éppen nem azok, amik a “külső kontrollost.” Ezek éppen olyan szeszélyesek és veszélyesek lehetnek, mint a világ eseményei: az emberből is fakadhatnak furcsa dolgok: félelmek, szenvedélyek, és sok más destruktív, lehúzó erő!
Némely embernek ezért – ezt is tegyük hozzá – egyenesen arra volna szüksége, hogy ne legyen már “annyira” belső kontrollos, vagyis ne csak a saját énjére, a maga szempontjaira figyeljen, hanem a külső világra, a másik emberre, a többiekre is. Néha merje magát átadni akár a körülmények sodrásának, mert a végén egészen belesavanyodik a saját világába. Egyszóval, noha tényleg magasabb rendű a befelé is figyelni tudás, mint az egyszerű sodródás a körülményekkel, tehát a puszta lebegés planktonként a vízben, azért az evangéliumi lelkület lényege sem a külső, nem is a belső kontrollosság, hanem – mondjuk így – a “felső-kontrollosság”, a felülről irányítottság, bibliai szóval: a vezetettség. Csöndes figyelés az Örökkévalóra, amely megszólíthatóságot hordoz magában, és amire nem vagyunk készen életünk legtöbb idejében. E megszólíthatóság pedig nagyon jó dolgok forrása lehet.
Ebből látunk példát úgy Péter, mint az őt hordozó, imádkozó gyülekezet életében. Péter mögött ott egy buzgón imádkozó közösség, ami még a hitetlen kívülállók szemében is érték, valami többlet – mind a mai napig – amit nagyon is irigyelnek, ha valahol megvan. Persze, mondhatnánk, a régi embert mindenestől jobban meghatározta a közösség, mint a mait, és ez így is van. De egy imádkozó közösség tényleg nagyon nagy érték. Akkor is az volt, amikor történetünk játszódik, s ma is az. Emberek, akik készek odaállni Isten elé, hogy magukat megmérjék és lelkiismeretüket az ő színe előtt nézzék át, sokkal inkább képesek az önvizsgálatra és a szeretetre, mint akiknek ez hiányzik az életéből.
Magunknak egyenként és gyülekezetünknek közösségében is érdemes elgondolkodni azon, hogy nem kellene-e megújulnunk a buzgó imádságban. Az ugyanis a közvetítő, összekapcsoló közeg, amin át leginkább bejöhetnek Isten erői ebbe a világba.
Ahol kiapad az imádság, az egyik legfontosabb erőforrás zárul el emberek életében. Péter csodálatos szabadulása mögött ott az őt hordozó gyülekezet buzgó imádsága. Dániel, meg a másik három férfi is úgy szabadult meg az égő, tüzes kemencéből és az oroszlánok verméből, hogy hűséges imádság állt mögöttük. Urunk Jézus is azután támadott fel, hogy halála előtti este, de még a kereszten is, legnagyobb szenvedésében és elhagyottságában is – imádkozott… Vegyünk most indítást az imádságban való megújulásra mindnyájan! “Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése”, mondja az ige. (Jak 5,16) És valóban tapasztaljuk, hogy Isten meghallja imáinkat. Nem teljesíti minden kérésünket, mert jobban tudja, hogy mi az, amire igazán szükségünk van – ám minden imádságunkat hallja és számon is tartja!
Péter szabadulásának története arról is tanít, hogy a szabadulás Istentől jön, de emberi engedelmesség valósítja meg.Péter fekszik megbilincselve s alszik, ahogy az ember ilyenkor aludni tud, ám hirtelen katonás parancsokat kap. “Kelj fel gyorsan!” Föl is serken, de nem tudja, nem álmában történik-e mindez. Aztán szólnak a további utasítások. Övezd fel magadat, vagyis vedd fel a ruhádat. És szinte mintegy a “gyengébbek kedvéért” még az is, hogy kösd fel sarudat, vagyis a cipődet is húzd fel… Néha az embernek olyan isteni útmutatásra is szüksége van, amit magától is tudhatna, ám “gyengébbek kedvéért” el kell neki külön is mondani, mert félálomban van, magától nem tudná.
Mennyi mindent tudhatnánk magunktól, Istennek igéjében mégis mindig újra el kell azt mondania, valóban mintegy elemi tanításként. Lelki-szellemi tekintetben gyakran élünk félálomban – azt sem tudjuk pontosan, mi van körülöttünk, pedig nyitva a szemünk… Ezt a félálmot észre sem szoktuk venni, éspedig éppen azért, mert – félálomban vagyunk… Milyen jó, ha megszólal Isten igéje és megmondja, mi a dolgunk! Aki engedelmesen megcselekszi, amit a mennyei szó mond, hihetetlen szabadulásban részesül. Olyasmi is megtörténik életében, ami azelőtt lehetetlennek volt számára. Lepattannak bilincsek, kinyílnak vasajtók, mert a szabadulás Istentől jön, és az emberi engedelmesség által valósul meg.
A magunk részét ezért mindig vállalnunk kell, meg kell cselekednünk, különben nincs szabadulás. Lepattan a bilincs és kinyílik a vasajtó, de felöltözve kilépni, szépen megkötözött saruval a lábunkon – ezt azért nekünk kell megtennünk.
Ezek után nem mondhatunk mást, mindez hihetetlen. És az is, mert a kegyelem mindig hihetetlen mértékű, soha sem kicsi. Nem is hiszik a gyülekezet tagjai, amikor Rodé, a szolgálólány beszalad és jelenti, hogy maga Péter kopogtat az ajtón! Szokták e jelenetet a gyülekezet elmarasztalására idézni: imádkoznak a szabadulásáért, s amikor ott van, akkor nem hiszik el, hogy Isten meghallgatta imáikat…
Íme, az illusztrációja: a kegyelem olyan nagy, hogy meghaladja nem csupán értelmünket, de hitünket is! Milyen jó, hogy így van: Isten jósága nagyobb a hitünknél… Ez az, amire érdemes építeni. Isten szabadító kegyelme túl van minden reményünkön! És ennek jegyében más már az ember élete. Őrá bízva magunkat a vízen is járhatunk (Mát 14,27-31), és még Agrippa börtönéből sem lehetetlen a szabadulás! Csak a szívünk bizodalmával ne legyen baj, a többit ő elvégzi. Megmondja, mi a teendőnk, s ha megtesszük, hihetetlen szabadulást visz végbe életünkben.
Nehéz időkben se engedjük át magunkat az elkeseredésnek, üzeni mai történetünkkel Isten Szentlelke. A közösség legyen buzgó az imádkozásban – s azon át Isten közli majd mennyei erőit, ahogy Péter szabadulásának történetében látjuk. Az Úr adja a kimenekedést, ám a mi engedelmességünk is kell hozzá – el ne feledkezzünk erről! S akkor tényleg nagy lesz a szabadulás, amint Urunk Krisztus feltámadása is hihetetlen újat hoz az emberi életnek. Így is legyen, most és mindenkor. Ámen.
