Igehirdetés 2003. augusztus 10.
Mikor kell ráébredni?
Lekció: Bír 2,1-5 Bír 2,11-23
Textus: Zsid 3,7
“Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!”
Imádkozzunk !
Mennyei Édesatyánk, örömmel és hálaadással köszönjük meg hordozó szeretetedet. Egész földi utunk a te ajándékod, benne a sok gondoskodással, amivel körülvettél már születésünk óta. Köszönjük a tanításokat, amiket még életünk csalódásaiban is elrejtettél, hogy okuljunk kudarcainkból és elkerüljünk újabb megszégyenüléseket. Nem vagyunk jó tanulók, sokszor kell elmondjál bizonyos dolgokat, és még mindig nem fogjuk fel, ami abból ránk vonatkozik és javunkat szolgálja. Köszönjük a templom áhítatát, az imádság szent pillanatot, amikor téged szólíthatunk meg, az Örökkévalót…! Előtted állva eltörpülnek igazságtalanul nagyra nőtt sérelmeink, mosolyogtatóvá válnak gondjaink, és te magad leszel igazán fontossá. Köszönjük a csöndes, szívbéli biztatásokat, amiket igédben és Lelkeddel annyiszor adtál már, s azt kérjük, hadd legyen ez az istentisztelet is valódi beszélgetéssé, fölemelő megjelenéssé színed előtt. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Aki a Szentírás “teológiájával” tételesen foglalkozik, vagyis azt keresi, mit is mond a Biblia Istenről, az egy sereg hasonlattal fogja szembetalálni magát. Ott van mindjárt a forrás képe, hiszen ő, az Örökkévaló minden dolgok eredete: nem véletlen hát, hogy az ember lelke úgy vágyakozik hozzá, “mint a szarvas a hűs forrásvízre”, a fakadó patakhoz. (Zsolt 42,1) Aztán ő olyan, mint a fénylő nap, mondja másik zsoltárunk, mert életet fakaszt az élettelenből! De olyan is, mint a pajzs, mert megvéd a támadások idején, jelenlétének olykor még a gondolata is…! (Zsolt 84,12) Aztán “olyan, mint” a király, aki felette áll népének és hatalommal vezérli; olyan, mint a bíró, aki semmit el nem hallgat ítéletében; olyan, mint a pásztor, aki gondoskodik azokról, akik követik őt… Olyan, mint az “erős vár a szorongattatás idején” (Zsolt 46,8 Náh 1,7) – és sorolhatjuk a szebbnél szebb bibliai képeket.
Ma a tanító, a nevelgető Isten hasonlata jelenik meg előttünk, majdnem azt mondhatjuk, hogy a “jó pedagógus” képe: aki a történelem uraként folyton tanulságokat rejt el népének útjában. Sőt, nem is rejti el, nagyon is a kezükbe akarja adni azokat. Az idő országútja mellett, amin végig kell menni a választottaknak, számtalan a tanulni való, vagyis sok-sok üzenet van elrejtve magában abban az életben, amit megélnek a hívők – és boldog az, aki nem bizonyul értetlen diáknak, hanem felfogja a saját útja tanulságait.
A Bírák könyve arról szól, milyen értetlen tudott lenni bizonyos helyzetekben a választott nép, mennyire nem fogta fel az egyszerű, világos tanításokat, és keserves kétségbeesésnek kellett ahhoz eljönni, hogy ráébredjenek, letértek a helyes útról.
Itt van mindjárt a felolvasott igeszakasz is, az “Úr angyalának” látogatása, amikor az Gilgálból fölment Bókimba a néphez, és emlékeztette őket, miben is állapodtak meg az Egyiptomból kiszabadító Istennel – amit a nép a maga részéről egyáltalán nem tartott meg. Azt mondja a küldött, hiszen ezt jelenti az angyal szó – nyilván egy prófétáról, történelmi hitelességű igehirdetőről történik itt említés – hogy rendben van, akkor viszont az Úr is így fog cselekedni: nem űzi el előlük az ellenséget. Népeket, akiknek le kellett volna rombolni oltárait a honfoglalás során, hogy Izrael fiai még csak véletlenül se süllyedjenek arra az alantas, babonás szintre vallásukban, ahol azok élnek – ezek fogják szorongatni őket.
E népek most már ott maradnak, és tövisként lesznek Izrael oldalában. Így is lett, évszázadokon át folyt a honfoglalás és mindvégig maradtak a harcok, nem volt békesség egy percig sem. Izrael sokszor csapdába esett, átvette ezeknek a népeknek embertelen és babonás szokásait – az Istenének “félig engedelmes” nép pedig tövist kapott az oldalába!
Itt álljunk meg egy pillanatra, mert a dolgot magunk is jól ismerjük. Folyik az életünk, s valami állandóan irritálja oldalunkat. Mennyi a “tövises élet” a világon! Egyik embernek a menye ez, aki lehetőleg szúrós megjegyzéseket tesz, másiknak az apósa, akivel nem tud zöld ágra vergődni. Megint másnak a szomszédja, aki mindig éppen akkor ugattatja kutyáját, amikor ő pont aludni akar. Aztán van, akinek egy régi lelki seb fájdalma miatt ilyen az élete, nincs szívében megnyugvása és vigasztalódása. Lehet a tövis emberi természetünk egy-egy rosszabb vonása is, amit viszünk magunkkal, s mindig újra szégyent és keserűséget hoz ránk – a saját egyéniségünk. Mennyi, de mennyi irritált élet!
És most azt halljuk, hogy emögött, úgy lehet – meg nem hallgatott isteni szó van! “Azt mondtam, nem bontom fel szövetségemet veletek soha, de ti se kössetek szövetséget ennek a földnek lakósaival, romboljátok le oltáraikat. Ti azonban nem hallgattatok szavamra – ezért nem űzöm el őket előletek. Hadd legyenek ezek az oldalatokban olyanok, mint a tövisek.” És évszázadokra ott voltak e népek gyötrelem gyanánt Isten népe oldalában! Nem kellett az isteni szó, nem kellett az ige, a kijelentés – hát lett tövises élet a dologból. A meg nem hallgatott ige nem száll el a pusztában, az Isten igazsága – nem lehet csak úgy semmibe vennie. A titok sokszor pontosan ez: szólt az ige, és nem kellett – lett hát belőle évtizedes gyötrődés, megoldatlan élet családban, szomszédokkal, munkahelyen…
Sőt, az engedetlenség mértéke szerint még rosszabb is következhet. Fosztogatók jöttek Isten népére. Nem csak úgy ott voltak ezek a népek, hanem nagy kárt is okoztak. Amikor kifosztanak valakit, azt nem szokás egyhamar kiheverni. Valaki elmondta, hogy betörő járt a lakásában, és hónapokig feldúlta ez a lelkét – pedig nem is sok értéket vitt el magával. Legyenek alkalmak a belső békétlenségek, amikor tényleg elviszi a lelkünk nyugalmát valami furcsa történés, s úgy érezzük, most aztán kifosztottak – hogy megkérdezzük magunkat: meghallottuk-e az igét, amit meg kellett volna hallanunk…?
Mert mi szokott ilyenkor történni? Sírásra fakadunk, amint Izrael is tette. Erről kapta a nevét az a hely, Bókim – azt jelenti, hogy “A sírók.” Ez is ismerős! Mennyi ilyen ember van, aki, ha nem is nyilvánosan, de magában siratja a saját életét, és méltán, mert nagyon is sírnivaló tud lenni a magányosság, a kisemmizettség, az elhagyatottság, a gyermeki hálátlanság, a hiába eltöltött élet, a nem gyógyuló testi betegség vagy fogyatkozás – és mind, a többi.
Amit itt a Bibliában hallunk, az annyi, hogy sírtak – ám minden maradt a régiben… Sírtak, de nem változtatták meg útjaikat! Sírtak, de meg nem tértek. Erről szól az ige, mikor azt mondja: “Az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való, megbánhatatlan megtérést szerez, a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,10) Sírni megtérés nélkül annyi, mint benne maradni a bajban. Ne legyünk ilyenek, akik nagyon sajnálják magukat, érzékenyen átélik kisemmizettségüket, felemlegetik, hogy ők milyen szerencsétlenek, betegek, szegények és elhagyatottak – de megtérni eszük ágában sincs…!
Az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való, megbánhatatlan megtérést szerez. Lehet így is sírni: Isten előtt. Nem csak magunkat sajnálva, hanem bűneinken keseregve – s abból üdvösségre való, megbánhatatlan megtérés fakad. Önsajnálkozás helyett megtérés – és nem kell majd tovább sírnia az embernek. Lesz a szívében öröm, amint Istenhez visszatért. Lesz ünnepi vacsora, levágják a hízott tulkot is, esznek, isznak és vigadnak – mert aki elveszett, az megtaláltatott, aki meghalt, az feltámadott! A megtérő ember életében – figyeljük meg – mindig öröm van, nem pedig sírás!
Azt mondhatná valaki, hogy nem mindig tudjuk meghallani Isten szavát. Lehet, hogy így van, bár aki kinyitja a Szentírást, az el sem kerülheti a megtérésre hívó prófétai szót, a Tízparancsolatot, a Hegyi Beszédet, az apostoli intéseket, és a szebbnél szebb útba igazításokat. De tegyük fel, hogy valaki tényleg éppen nem hallja azt, amit a Szentírás által üzen Isten. Akkor is ott van az “ősök útja”, a régiek példája, amit így vagy úgy, de minden ember ismer. Egyik családban egy hívő szülő, másikban egy helytálló nagybácsi vagy nagynéni, a harmadikban egy igazi tartással élő, sugárzó szeretetű nagymama vagy nagyapa – milyen szép életpéldák! Az igének mindig vannak megvalósítói, és ne mondja senki, hogy ő még egyetlen eggyel sem találkozott – az ilyen nem mond igazat.
Izraelnek is pontosan ezt veti szemére a prófétai szó: romlottabbak lettetek őseiteknél! Mert az ősök köteleznek. Noblesse oblige, ahogy a francia közmondás tartja – a nemesség kötelez. Nem lehetünk silányabbak az előttünk jártaknál. Talán éppen nem szüleink azok, de esetleg éppen ők. Mindig vannak életpéldák!
Senki nem tehet úgy, mintha nem lett volna az elmúlt században egy Albert Schweitzer, vagy ha közelebbi példa kell, egy dr. Kiss Ferenc református orvosprofesszor, aki sorra szervezte országunkban a Szeretetszövetség otthonait árváknak, megesett lányoknak, öregeknek, családból kiesetteknek. Nem is volt hajléktalan akkoriban százával az utcákon, mint mainapság. És lehet a cselekvő szeretet útján járni nem csak országos szervezéssel, hanem egyszerű, olykor egészen szótlan tettekkel is. Életpélda mindig van, az “ősök útján” bárki megtalálhatja ugyanazokat az igazságokat, amiket az ige friss megszólításként ránk akar bízni! Csak vegyük őket komolyan, s ne legyünk hitványabbak náluk. Ne legyünk “romlottabbak, mint őseink” – ennyi már éppen elég!
Sok tennivalóról hallunk tehát. Megtudjuk, mit kell tennünk, hogy valóban Istenünk igéje szerint éljünk. De honnan vegyük az erőt mindehhez? Más szóval, mi az evangélium itt a Bírák könyvében, a Szentírásnak ebben a messzi, ószövetségi sarkában? Mert evangéliumra, biztatásra mindnyájunknak szükségünk van. Egyszerűen az, hogy Isten mindig adott, újra és újra adott bírát a népnek, aki élükre állt, amikor nagy bajban voltak, s vezette harcukat a szorongató ellenség ellen, amíg csak megszabadultak. Innét kapta a nevét ez a bibliai könyv maga is. “Bíra” annyit jelent mint helyrehozó, elrendező. Isten mindig adott embereket, akik révén a dolgok helyrejöhettek. Gedeon, Sámson, Jefte – és a többiek is mind ilyenek voltak.
Igaz, hogy a nép, ezt olvassuk mai igénkben, csak addig járt helyes úton, amíg élt a bíra, amikor meghalt, “ismét romlottabbak lettek őseiknél” – de a lényeg itt az, s erre figyeljünk, hogy Isten gondoskodott segítő elrendezőről. Erről szól a “bírák kora”, s e karizmatikus vezetőkről olvasunk a könyvben ezerarcú történeteket. El ne mulasszuk, hogy Kalauzunk vezetésével végigjárjuk a régi eseményeket: mindegyikben rejlik fontos üzenet!
Már maga az is érdekes, hogy amíg él a bíra, engedelmes a nép Istennek – amikor aztán meghal, nincs ott Isten képviselője köztük többé, akkor, mint a gyerekek, ha a felnőtt kimegy a szobából, teszik az ellenkezőjét annak, amit kellene… Milyen éretlenek tudnak lenni Isten gyermekei! Pedig elég lenne olykor egyetlen mondat, amit komolyan vesznek: például az, hogy “Isten előtt” élünk akkor is, amikor nem látjuk őt, vagy képviselőjét szemeinkkel.
Valaki elmondta, mennyire megérintette a szívét egyszer, amikor egy asszony – visszatekintve élete útjára – azzal magyarázta tisztaságban megőrzött házasságának történetét, hogy “Isten előtt” mégsem tehetett olyasmit, amit sokan megengedhetőnek tartottak körülötte. Efféle mondatok is el-elhangzanak ott, ahol hívő emberek egymás hitbeli életét valóban támogatják! Isten még ebben értelemben is gondoskodik övéiről: ad egyszerű segítőket, támogatókat övéinek – nem csak karizmatikus népvezéreket!
Ő nekünk Krisztusban olyan “bírát” adott, aki velünk van minden napon a világ végezetéig – a helyrehozók legjobbika, a próféták Prófétája, a királyok Királya. Jelenléte miatt mondhatjuk nyugodtan, hogy ráébredni mindig időszerű dolog. Aki félálomban él, az gondoljon csak az ő keresztjére, értünk adott életére – és onnét kezdve egészen biztosan már nem csak tövises és síró élete lesz, hanem megtért és örvendező élete! “Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!” Legyünk az ige meghallói, őseikhez méltón járó utódok – és legfőképpen legyünk Krisztus helyreállító munkájának mintadarabjai! Ez következik majd abból, ha ma, amikor az ő szavát halljuk – nem keményítjük meg a szívünket. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk Jézus Krisztus, légy áldott, hogy adósságunkat kifizetted, és mindnyájunknak egyszer s mindenkorra ajtót nyitottál egy magasabb életre! Segíts, hogy aki még nem ment be a szoros kapunk bemenjen, aki pedig már bement, megmaradjon a keskeny úton, ami az életre visz. Köszönjük a régiek sok életpéldát, a bizonyságok egész fellegét, ami körülvesz bennünket. Könyörülj rajtunk, hogy soha meg ne keményítsük szívünket, amikor szavad szól hozzánk! Ámen.