Mit jelent “Krisztusban lenni”?

Igehirdetés 2003. október 19.

Mit jelent Krisztusban lenni?

 

Lekció: Jel 21, 9-27
Textus: 2Kor 5,17

“Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden!”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk köszönjük, hogy hozzád jöhetünk vigasztalásért és megnyugvásért. Lehajtott fejjel valljuk meg előtted, hogy mindig sietős az utunk, alig jutunk hozzá, hogy veled beszélgessünk… Látunk megújult életeket gyülekezetünkben és mindenhol a téged keresők között – annak fontos jelét, hogy itt vagy, s munkálkodsz közöttünk. Te a gonosz miatt is bánkódol s nem akarod, hogy az elvesszen, hanem, hogy megtérjen és éljen. Amit elrejtettél a bölcsek és értelmesek elől, a kisdedeknek megjelented – ilyen különös a te utad. Taníts most bennünket is kicsinyekké lenni. Ments meg a lelki igénytelenségtől, valamint saját gondolataink és érzéseink korlátlan és kritikátlan uralmától. Jövel Szentlélek Isten, tölts el minket igazsággal, tőled való örömmel és téged illető, neked szóló szívbéli dicsőítéssel! Ámen.

 

Igehirdetés

Ennek az igehirdetésnek fontos témája van, éspedig az, mit jelent “Krisztusban lenni”. Sokféle gondolatunk van erről, érzéseink és hangulataink is akadnak, amik erre vonatkoznak – de a mindennapok azt mutatják, maguk a keresztyének is sokat időznek Krisztuson kívül – valahol máshol, nem pedig őbenne. Elidőznek a világ fiaival együtt a haragban, ellenségességben, gyakorta a rosszkedvben, néha az önsajnálkozásban és sokat a szorongásban, s mindent összevéve ritkán vannak Krisztusban – holott keresztyénnek lenni pontosan ezt jelentené. Micsoda hát “Krisztusban lenni” – ha egyszer éppen ez a keresztyénség?

Három szóban foglaljuk össze a lényeget: fogékonyság, odaszánás és távlat. Mindegyik fontos, mert csak együtt teszik lehetővé azt, hogy mi tényleg Krisztusban legyünk.

Fogékonyság, éspedig aziránt, ami az égből érkezik hozzánk. A világ dolgai iránt is nagyon be tud zárulni az ember, mert érzékenységünkben védjük magunkat, a lelkünket, kis világunkat. Néha ez nem is érthetetlen, hisz annyi bosszantó, zavaró, néha egyenesen veszélyes dolog jön hozzánk a világból – ám ha teljesen kivonulunk az életből, egy idő után minden idegenné és ellenségessé válik. Pedig Isten nekünk teremtette az életet, hogy szeressük és éljük azt! Ha a földi dolgok iránti elzárkózás kárunkra lehet – mennyivel inkább az, mikor égi megnyilatkozások iránt zárulunk be!

Evangelizációs hetünkön hangzott el, hogy Isten oldaláról semmi, de semmi nem akadályozza a találkozást – ő örök szeretet és várakozás! Ő reánk vár, akiket a maga számára teremtett. Ha nincs kapcsolat közöttünk, nincs találkozás és nincs beszélgetés, akkor a mi oldalunkon kell keresni a bajt. Ő a maga részéről feltétel nélkül ad és szeret. Úgy szerette e világot, hogy Egyszülöttjét adta, ha van, aki hisz őbenne, az ne vesszen el, hanem legyen örök élete. Mi akadálya ennek részünkről? Az ő oldalán egyértelmű a szeretet, a semmi máshoz nem hasonlítható jó szándék!

Az emberek közt a félreértés okozza a legtöbb bajt: egymásról feltételezik a rossz szándékot. Eltávolodnak, elmérgesedik a viszony, és aztán azt halljuk, hogy nálunk évente több, mint egy millió per zajlik a bíróságokon, vagyis átlagosan minden tizedik ember perel valakit a bíróság előtt – mert nem tudják egymás közt megérteni magukat… Pedig egy kis méltányossággal, egymás érdekeinek elfogadásával, vagyis az emberi dolgok iránti megértéssel nem jutnának oda, hogy már csak “szakember” segíthet rajtuk. Egy per egyébként elhúzódhat tíz évig – s lejár alatta az életünk…!

Mennyivel inkább így van az Örökkévaló iránti kapcsolatunkban: el kellene végre hinnünk, hogy ő jót akar, csupa kegyelem! Sokan még azt is kétségbe vonják, hogy ő van egyáltalán. Aki mégis számításba veszi, az is gyakran csupán végtelen hatalmára gondol, hogy ő ellenállhatatlan, erős és hatalmas, ám kevesen örvendeznek napról napra afelett, hogy Isten jó! Kegyelmessége iránt lenne jó fogékonnyá lenni minden embernek! Jézus szerint ez oly fontos vonás Isten atyai szívében, hogy még igazságosságát is felülmúlja. Ő, ha akarja, ugyanannyit ad a délután négykor-ötkor felfogadott munkásoknak, mint azoknak, akik reggel óta dolgoznak szőlőjében – s e nagy jóságán inkább örvendezni kellene, mintsem haragudni!

S vajon csak bibliai példáink vannak? Nem tapasztaltuk-e már magunk is, hogy bűneink miatt nem sújtott le ránk – holott megérdemeltük volna? Miért nem gyönyörködünk el a nagy gazdagságban, az évszakok körforgásában, az ősz színeiben, amit mostanában naponként élvezhetünk? Nem érezzük-e, hogy ajándék és csoda maga az emberi élet – hogy vagyunk, egyáltalán létezünk? Mennyi jóra van lehetősége minden embernek egyetlen nap leforgása alatt! És itt a Biblia, e csodálatos könyv is – tele igazsággal, szépséggel és ébresztő üzenettel, melyek földi életünket az éggel akarják egybekötni!

Igen, a fogékonyság, a megszólítható lélek a helyes válasz a kegyelemre. Amikor Isten üzen, ha az csak egy halk és szelíd szó is, vagy egy belső sejtés, a Lélek csöndes bizonyságtétele, mint mikor az átsuhanó szellőtől a függöny meglebeg – az ember akkor is legyen fogékony az ég szavára, mert így lesz Isten gyermeke, azaz így lesz az agyag Ádámból – Krisztusban élő emberré, aki “új teremtés”.

Egyszer egy budapesti templomban egyházzenei hangverseny volt, Bach egyik passióját mutatták be. Teli volt a nagy templom, sokan álltak is, alig volt a padokban ülőhely. Egy várandós asszony érkezett az áhítatos kezdő akkordok megszólalásának pillanatában, s le akart ülni az egyik padban, ahol a negyedik hely még üres volt. Az ott ülők felálltak, és őrizve a maguk jobbnak gondolt padszéli helyét, hagyták, hogy a várandós asszony nehezen átvergődje magát rajtuk, s úgy üljön le a szabad helyre – nem segítettek azzal, hogy beljebb ültek volna egyetlen hellyel is. Akkor azt mondtam magamban, bizonyára még sok passiót meg kell hallgatnunk, hogy fogékonyak legyünk egymás állapotára, és föl tudjunk adni valamit is féltve őrzött kis győzelmeinkből…

Azt hiszem, a kegyelem iránti fogékonyság hiányának a kicsinyesség az oka. Az, hogy nem vagyunk elég bátrak hinni, mindig izgalmasabb a sok emberi csetepaté és nevetséges pozícióharc a kegyelem világot fundáló méreteinél – mi megszereztük a padszéli jó helyet, s akkor az a miénk!

Ha tehát valóban szeretnénk fogékonyak lenni az ég dolgai iránt, jól tesszük, ha feladjuk kicsinyességünket, parányi érdekeinket, és megtanulunk újra csendben lenni s hódolni Isten végtelen nagy türelme és jósága előtt! E fogékonyságból lesz, hogy valaki egyszer csak tényleg befogadja magát Jézust a szívébe s tapasztalja, hogy onnantól ő már valóban Krisztusban van, s Krisztus pedig őbenne!

Amikor így eljön a kegyelem, akkor azonban az ember egyértelmű igenje is kell hozzá. A befogadás csak az első mozzanat, s ha nincs folytatása, minden félbemarad. Vannak lelkesedők, akik hallják az igét, mindjárt örömmel is fogadják, de nincs bennük gyökere, s az első komolyabb próbatétel végez vele, mint a nap heve a gyökértelen növénnyel. A befogadás csak kezdet, mintegy az első fellángolás, amit odaszánásnak kell követnie – különben ellobban, mint a szalmaláng.

Ránk magyarokra különösen is jellemző, hogy fellelkesülünk, aztán másnap mást gondolunk és nincs folytatás. De egy idegen országban is láttam egy gyönyörű oszlopsort timpanonnal, a 19. század végén építették. Valami középület akart lenni közadakozásból, aztán elfogyott a lelkesedés, és semmi több nem épült meg a csarnokból – ma is olyan, mintha a mi Nemzeti Múzeumunkból csak a lépcső és az oszlopsor épült volna meg, épület nélkül…

Sok ilyen félbehagyott keresztyén élet van. Egy díszes oszlopsor az egész, ami mögött nincs épület. Szomorú látvány például, mikor keresztyén családokban éppolyan ideges veszekedés zajlik esetleg éppen vasárnap, mint ott, ahol sosem hallottak Jézusról! Vagy amikor egy hívő ember éppen úgy átadja fejét a keserűségnek és haragnak, mint az, aki nem jár hitben. Mi hiányzik ezeken a helyeken? Az odaszánás! Az, hogy nem csak vasárnap délelőtt vagyok az Úré, hanem hétfőtől szombatig is, amikor terhel mások értetlensége, amikor fáradt vagyok és ideges – vagy amikor egyszerűen nem látnak mások.

“Szánjátok oda tagjaitokat szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti igével áthatott istentiszteleteteket” – olvassuk a Római levél 12. fejezetében – “és ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el gondolkodásotok megújulása által, hogy megvizsgálhassátok, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata!” Ahol valaki a kegyelmet igazán és teljes mélységében átéli, ott a méltó válasz a hasonlóan komoly odaszánás lehet: szánjátok oda tagjaitokat szent és Istennek kedves áldozatul.

Egy tudós barátom öt könyvre való anyagot gyűjtött össze és írt le abban a szakterületben, ahol otthonos, amivel évtizedek óta foglalkozik, és mivel erre szánta az életét – most írja a hatodikat, pedig már elmúlt hetven éves. Amikor megkérdeztem, miről fog szólni a hatodik könyve, mosolyogva mondta, hogy kivételesen ugyan arról, mint az első öt, csak másként, most ismét más oldalról. Odaszánta tudását, tehetségét, a szorgalmát egy ügynek, és szépen, komolyan és becsületesen dolgozik ezen, amíg teheti. Milyen jó látni odaszánt életű embereket még ebben az értelemben is!

Vajon így állunk-e mi is a helyünkön, Jézus követői? Ennyire megszállottan, rendíthetetlenül, ilyen mosolyogni való együgyűséggel? Amikor a világ “sóvárogva várja” az Isten fiainak megjelenését, akkor nem félig odaszánt és félig elkötelezett Isten-gyermekeket vár, hanem egészen odaadott életeket! Ahol ilyet látnak, még akkor is tisztelik, ha maguk el se indultak ezen az úton. Egy fiatal férfi mondta el, hogy a munkahelyén mindig megjegyzéseket tesznek arra, hogy ő keresztyén, és szeretnék látni a cselekedetein ennek nyomát. A gúnyos megjegyzések mögött nem nehéz felfedezni az érzést, ami a bennük lévő hiányból fakad, amit maguk is éreznek: társuknak van valami többlete, amire nekik oda kell figyelni.

Az átadott életű ember jel, akire figyelnek, mert nem is tehetnek másként. Az üresség, a hiány, ha bántó megjegyzések mögé bújik is, üresség és hiány marad – a Jézusnak átadott élet pedig bizonyíték arra, hogy ő él és uralkodik!

Végül még egy szó: távlat. A kegyelem iránti fogékonysággal kezdődik, s a válaszként történő önátadással folytatódik a “Krisztusban élet” – de megkoronázása mégis csak az, hogy valakiben kivirágzik a jövő. Nem csak a bajokat látja már, nem csak tehetetlenségét és elégtelenségét, hanem azt is, hogy ami tőle nem telik, arra mégis képessé teszi őt az új életet teremtő Krisztus.

Többről van itt szó, mint amit a lélektan ősbizalomnak nevez, hogy ti. az ember a legnehezebb helyzetben is azt mondhatja, majd csak lesz valahogy – mert jól tudjuk, hogy Jézus a keresztről nem ezt mondta. Nem áltatta magát azzal, hogy “majd csak kibírom valahogy”, ahogyan egy nemrég miniszterséget is vállalt költő a szájába adta pár évtizede írt versében – hanem azt mondta, az Ember Fiának Jeruzsálembe kell menni, ott sokat szenvedni a vénektől, főpapoktól és írástudóktól és megöletni, de harmadnap feltámadni. Az a halál a Golgotán nem látszathalál volt, hanem véres valóság – és mégis volt távlat fölötte!

“Aki Krisztusban van”, az ehhez hasonlóan együtt tudja látni már élete szenvedéseit és törettetéseit mindazzal, amit Isten hozzákapcsol e szenvedésekhez. Így tudtak emberek Istent dicsőítő énekkel ajkukon indulni, mikor tudván tudták, hogy meg kell halniuk. Nem átkozták s nem tagadták meg őt, hanem dicsérték – és úgy haltak meg. Milyen szomorú, amikor emberek, akiknek bőségük van, akiknek az a gondja, mire költsék megtakarított pénzüket – nem dicsérik őt! “Dicsérd Istent, keresztyénség!” – mondja énekünk.

Igen, ahol van távlat, ott szépen szól az Istent dicsérő ének. Nem halkan és vontatottan, nem bezárt ajkakkal, hogy “nekem nincs jó hallásom”, hanem szívből és boldogan. Milyen más az a vasárnap, mikor az ember egész nap dúdol egy szép hálaadó éneket, talán éppen azt, amit együtt énekeltünk délelőtt Isten dicséretére – mert tele van a szíve örömmel és reménységgel. “A reménységben örvendezők legyetek!” – mondja az ige. (Róm 12,12)

Ahol van fogékonyság az égi üzenet, a kegyelem szavaira, van rá feleletül igaz odaszánás, vagyis nem csak az oszlopcsarnok épül meg, hanem a ház maga is, ami fáradtságos odaadást követel – ott megterem a reménység, a távlat is, s akkor nem üres beszéd már az ének szava:

 

“Dicsérd Istent, keresztyénség, ő dicsőségében,

Kitől árad rád idvesség, Fia érdemében,

Fia érdemében!”

                                                                        (313. dics. 1. v.)

 

Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy utat nyitottál a kegyelemnek, mikor Krisztusban közénk jöttél. Alig válaszoltunk igaz odaszánással, pedig megtehettük volna. Adj felbuzdulást e mostani órán, hogy igédnek ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk. Segíts a helytállásban, mikor nehéz igyekezettel tudunk csak megmaradni a jóban. Ments meg a belső meghasonlástól, hogy mást akarjunk, mint amiről magunk is tudjuk, hogy javunkat szolgálná. Add, hogy egymással szeretetben és megértésben élhessünk. Nyisd ki szívünket az égi távlatok tágasságára, hogy a földtől elszakadjunk, s csak te hozzád ragaszkodjunk. Őrizd gyülekezetünket és add, hogy örömmel és magasztalással járhassuk földi utunkat! Ámen.