Igehirdetés 2004. május 2.
Két hang
Lekció: Zsolt 19,1-15
Textus: Zsolt 19,9
„Az Úr rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Isten, te úgy alkottad a mindenséget, hogy annak rendjében ráismerhessünk szereteted rendjére és törvényeire. Köszönjük az élet ajándékát, azt, hogy vagyunk, élünk és létezünk. Nyisd fel most szívünket és értelmünket látni azt, ami láthatatlan. A valóság olyan csodálatos és mégis olyan ismeretlen számunkra, tele van rejtett tényezőkkel és mi a felszínt legfeljebb ha látjuk belőle. Köszönjük a tavaszi élet-pezsdülést, a kizöldült fákat és a nyíló virágokat, és köszönjük, hogy mindez hozzád vezeti gondolatainkat, aki minden létező forrása és minden élet alkotója vagy. Leborulunk előtted, aki hatalmas és szent Isten vagy, mi pedig gyarló emberek, akik sokszor vétünk szavainkkal, cselekedeteinkkel és indulatainkkal úgy ellened, mint egymás ellen. Vedd el méltatlanságunkat, teremts bennünk tiszta szívet és ajándékozz meg azzal, amit te mondasz nekünk. Segíts minket, hogy ne csak fülünkkel, hanem a szívünkkel is halljuk a te igédet, amit tegyél élővé és igazzá Szentlelkeddel mindnyájunk épülésére! Ámen.
Igehirdetés
Bibliaolvasó kalauzunk minden hétköznapra egy-egy ószövetségi és újszövetségi részt jelöl ki olvasásra, vasárnapokon pedig még ehhez egy zsoltárt is. Ma ebből a vasárnapi többletből olvastuk fel istentiszteletünk lekcióját, ez vezeti közös gondolkodásunkat ezen a napon az isteni dolgokról.
A 19. Zsoltár két hangon szól. Mind a két hang Isten dicsőségét énekli: az egyik a teremtett világ dolgaiban fedezi fel tetteit, a másik pedig a Törvényben, kijelentett akaratában gyönyörködik el. Olyan a két bibliai dallam, mint egy kétszólamú ének, ahol pompásan kiegészítik, gazdagítják egymást a szólamok. Kövessük most a zsoltár gondolatait: foglalkozzunk a Teremtett világban megpillantható dicsőséggel, utána pedig a Törvényben felcsillanó mennyei ragyogással. A kapocs, ami összeköti a kettőt, ez a mondat: „Az Úr rendelkezései helyesek, megörvendeztetik a szívet.”
A hívő ember számára a Teremtettség öröm forrása a maga megváltoztathatatlan és számunkra, valljuk meg – máig igazából ismeretlen törvényeivel. De a Törvényt, útba igazító igéjét is azért adta az Úr, hogy üdvünket szolgálja, megörvendeztesse vele szívünket! Ha kilépünk a szabadba és beleszippantunk a májusi levegőbe, éppen úgy öröm járja át lelkünket, mint amikor bemegyünk behajtott ajtajú belső szobánkba s kinyitva a Bibliát „beleszippantunk” a Szentlélek levegőjébe – miként szólt ő évezredek óta azokhoz, akik készek voltak meghallani a hangját.
Természet és kijelentés tehát egyaránt azért adatott, hogy megörvendeztessék a szívet. Igaz, hogy a küzdő ember, akik valamennyien vagyunk, nem azonnal és nem mindig az adott pillanatban tud örvendezni a valóság dolgain, hanem sokszor csak utólag, megértve az összefüggéseket. Szép énekünk: „Mind jó, amit Isten tészen” nem a kiinduláspont, hanem végeredmény, amit akkor tudunk igaz szívvel énekelni, amikor sok küzdelem után tényleg elérkezünk Istenhez, és nála megértjük, hogy mi miért is volt az életünkben, minek mi volt az igazi jelentése utunkon. A küzdelmekben gyötrődve nem vagyunk mindig olyan boldogok, hogy ezt énekelni tudnánk. Mégis hihetjük mikor küzdünk és bajban vagyunk, elmerülő félben a reménységünk – hogy az Úr rendelkezései helyesek és igazak, s nagyon is alkalmasak arra, hogy „megörvendeztessék a szívet” – úgy a teremtett világban, mint a kijelentett igében.
Ha ezek után most már valóban a természetben felfedezhető isteni jelenlét felé fordulunk, a zsoltár arra biztat, halljuk meg a teremtmények hangját, mely szavak nélkül „hangzik” a mindenségben – mégis Isten dicsőségéről szól. A napokban egy természetfilmet láttam, amiben egy jókora sasmadár is repült. Hosszan mutatta a kamera, amint mozdulatlan, kiterjesztett szárnyaival hatalmasan suhant a levegőben – mondhatom, lehetett gyönyörködni pompás tollaiban.
Micsoda remekmű egyetlen toll is egy ilyen madár szárnyában! Tökéletesen célszerű, könnyű és mégis erős, feszes, repüléshez pontosan alkalmas – aztán változatos színekkel van ékesítve és a formája is oly gazdag, hogy eldolgozhatnának rajta emberi gépek, amíg ilyen alakzatot marnának és vésnének… Egy dél-amerikai nép ősvallásában a madártoll jelentette a világon a legcsodálatosabb dolgot – istenként tisztelték, mint a teremtés legmagasabb rendű alkotását! Mi nem vagyunk bálványimádók, nem tisztelünk és nem imádunk tárgyakat – de zsoltárunk útmutatása szerint meghalljuk a szavak nélküli üzenetet, amit a teremtett világnak ez, vagy bármelyik más remek darabja mond a teremtő Isten dicsőségéről.
Nekem azt mondja e szavak nélküli „dicsőítés”, ami jelen van és hangzik a teremtettségben, hogy gazdag és bőkezű vagy Uram, aki ilyen alkotásokra pazaroltad szeretetedet…! Vagy nézzünk meg egyetlen virágot, mondjuk az orgonát, ami ott virít e napokban minden kertben, itt a templom kertjében is: micsoda remekmű egyetlen virágfürt – színe, illata, formája mind-mind ajándék!
Gazdag vagy és nagy szívvel ajándékozol, Istenünk! – ezt mondja minden a világban. Halljuk-e? Nem lettünk-e süketekké már a szokott rohanásban, a javak előteremtésében, mindazt hallani ami szótlan beszéddel Isten dicsőségét hirdeti?
A nappal a következő nappalnak, az éjszaka a következő éjszakának mond erről valamit – mindig bővül és gazdagodik a valóság. Nincsen szó, nincsen beszéd, hangjuk se hallatszik, mégis eljut mondandójuk az egész földre, szavuk a világ végéig! Isten volt az, aki „sátrat készített a napnak” – vagyis elrendezte a bolygók mozgását. Ő hozza fel ránk a napot, aki „úgy jön ki ágyasházából, mint a vőlegény” s úgy örül, hogy futhatja útját, „mint a hős harcos”, elindul az ég egyik szélétől s átível a másikig – nincs rejtve hősége elől semmi.
Izrael népének szomszédai, az egyiptomiak és a babiloniak istenként tisztelték a sugárzó napot, míg a választott nép csupán teremtménynek látta azt – mégis felfedezte és meghallotta a 19. zsoltár szerzője a „szót”, amit az égbolton pályáját győztes hősként bejáró nap hallatott: Isten dicsőségét zengette!
Nyíljon fel szemünk az ő nagyságát látni a teremtett világ csodáiban, nyíljon ki fülünk meghallani a tanítást, amit egyik éjszaka mond a másiknak, egyik nappal a másiknak – amiről a nap járása is „beszél” reggeltől estig, mikor fölkelünk és lefekszünk! Ha ezek Isten gazdagságára, teremtő fantáziájára mutatnak, magunk se legyünk restek naponként fejet hajtani az ő dicsősége előtt! Legyen a világ, amiben élünk nem csak kirablásunk tárgya, ahol mindenben azt keressük, mennyi hasznot húzhatunk belőle – hanem ámulatunk és csodálkozásunk tárgya is, mint ami mindenkor Isten nagyságáról beszél.
A másik világ, ahová a 19. zsoltár kalauzol, a Törvény világa. A zsidó ember számára az isteni megnyilatkozás, a kijelentés e szóban foglalódott össze. Szűkebb értelemben a Tíz Igét jelentette, amit mi Tízparancsolatnak hívunk; tágabb értelemben Mózes öt könyvét. Legtágabb értelemben pedig a szent ószövetségi iratokat, az egész Ótestamentumot. Akármelyik értelméből indulunk is ki, a lényeg az, hogy Isten „megnyilatkozott”, kinyilvánította akaratát – elmondta az embernek, hogy mit kíván tőle. Ez nem csak követeléseket tartalmazott, hanem Isten „bemutatkozását” is: emlékezzünk, hogy a Tízparancsolat is ezzel kezdődik: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából.” Mintegy a kezét nyújtja az Úr, bemutatkozik – én ez vagyok. Olyan régen találkoztunk – hogy be kell nektek mutatkozzam…!
Így tehát a törvényben – mi már így mondjuk, Igében – is ő jön szembe, nem csupán a teremtett mindenség világában. Megszólítása akkor lett a legérthetőbb, amikor emberi testet öltve magára, Krisztusban szólított meg az emberiséget. Őbenne lett az Ige „testté”, tőle tudjuk, milyen is igazán az Atya – hiszen ő Isten legközelebbi, ahogy a Biblia mondja, „öröktől fogva való” gyermeke. (Mik 5,2)
De a Törvény útmutatását, vagyis az isteni Ige szavait csak emberi száj mondhatja ki, semmi más. Micsoda méltósága ez az emberi beszédnek! Szégyen, hogy szájunkat ítélgetésre, mások megszólására, hiábavaló fecsegésre, hazug beszédekre, sérelmek méltatlan felemlegetésére, és még sok más, alantas dologra is használjuk… Vajon a forrás adhat-e egyszerre édes és keserű vizet? Nem kellene ennek így lennie atyámfiai – mondja Jakab a nyelv bűneiről. (Jak 3,8-11)
Szerencsére a törvényben, ha az valóban Isten igéje, nem mi emberek szólunk, hanem maga az Úr. Biztosan olvastunk már úgy Bibliát, hogy egyszer csak azt éreztük: pontosan rólam, az én életemről van szó – ezt az üzenetet nem lehet nem meghallanom! Valaki elmondta, hogy a múltkor egy igehirdetésben olyasmik hangzottak el, mintha egyedül ő lett volna a templomban, és pontosan minden neki lett volna címezve. Az ilyen pillanatok Isten Szentlelkének ajándékai – ezekről mond ilyeneket a 19. Zsoltár: „…felüdíti a lelket, bölccsé teszi az együgyűt, megörvendezteti a szívet, ragyogóvá teszi a szemet; megmarad örökké, mindenben igazságos, kívánatosabb az aranynál, édesebb a csurgatott méznél…!”
Legyen ilyen az ige számunkra, mert – lehet! Isten azért szólt hajdan az atyáknak, aztán a próféták által sokszor, majd Egyszülött Fia által, mert „az ő rendelkezései helyesek, és megörvendeztetik a szívet.” Az írott ige és a hirdetett ige, vagy a gyülekezet sákramentális közösségében jelen lévő látható ige is, mind-mind azért van, hogy nekünk ezekben ő utat mutasson, és megörvendeztesse vele szívünket. Lehet, hogy egy-egy útmutatása pillanatnyilag nem érthető, s talán nem is mindig kellemes. Mi elgondoljuk valahogy a magunk boldogságát, de ő más úton akar minket vezetni. Nem baj, végül eljutunk oda egyszer, hogy megértjük: így volt jobb, ahogyan ő vezetett! Isten gyermekei sokszor megtapasztalják, hogy a rosszból jó jön ki számukra, s amikor nagyobb távlatból tudtak rápillantani már életükre, megértik, mi miért is volt valójában.
Természet és Törvény: mind a két világ „beszél” a maga hangján – Isten dicsőségéről! Nyíljon fel a szívünk meghallani ezeket, s kapcsolódjunk bele mi is, valóban egész énünkkel, az őt dicsőítők kórusába. Meg fogjuk tapasztalni még olyankor is, amikor minden okunk meg lenne arra, hogy magunkat kisemmizetteknek, útszélre vetetteknek, másodosztályú embereknek érezzük, hogy „az Úr rendelkezései helyesek, és megörvendeztetik a szívet.” Így is legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük sok-sok ajándékodat, a teremtett világ csodálatos szépségét és minden gazdagságát. Légy áldott embervoltunk kivételezett voltáért: minket tettél meg földi helytartóidnak, amikor képedre és hasonlatosságodra alkottad az embert. Bocsásd meg, hogy oly köznapivá tudunk silányodni, mintha nem a te gyermekeid lennénk, és kivételezett helyzetünkről egészen el is felejtkezünk. Megvalljuk önzésünket, hitetlenségünket és az éberség nagy-nagy hiányát, amivel oly sok kárt okoztunk már magunknak és sajnos, másoknak. Imádkozunk a gyászolók vigasztalásáért, beteg testvéreink gyógyulásáért. Imádkozunk országunkért, minden jóakaratú ember előmeneteléért, és egy jobb jövendőért, amit emberek nem adhatnak meg egymásnak tenélküled. Legyél az elesettek gyámola, az ínséget látók istápolója és a kisemmizettek pártfogója. Áldó szeretettel kísérd anyaszentegyházunk épülését, hogy szolgálatunkat hűségesebben tölthessük be igéd útmutatása szerint. Segíts a most következő hét napjain, áldd meg munkánkat, őrizd életünket. Ajándékozz meg minket Krisztusban való, szelíd és megbocsátó lélekkel! Ámen.
