Igehirdetés 2004. október 10.
Emlékszem szövetségemre
Lekció: 2Móz 6,1-9
Textus: 2Móz 6,5-6
“Meghallottam Izrael fiainak panaszkodását, hogy az egyiptomiak rabszolgamunkára kényszerítik őket, és emlékszem szövetségemre. Ezért mondd meg nekik: Én az Úr vagyok, és meg is szabadítlak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, megmentelek a rabszolgamunkától, és megváltalak titeket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó szeretetedet, hogy eljöhettünk téged keresni és veled találkozni. Téged dicsőít bennünk a lélek, ha visszagondolunk kétséges pillanatokra: mellénk álltál és nem hagytad, hogy elkeseredjünk. Megvalljuk, nem használtuk jól életünk idejét, a napokat, amiket ajándékba kaptunk tőled: irigyek voltunk azokra, akiknek több jutott valamiből, és türelmetlenek azok iránt, akik mást gondoltak, vagy mást akartak, mint mi. Azt is elismerjük, szívesen voltunk gyanakvóak és ítéltünk mások gyarlóságai felett, míg magunkat felmentettük. Bocsásd meg vétkeinket és légy velünk olyan kegyelmes és jó, amilyen csak te tudsz lenni az emberekhez. Hajolj le hozzánk, ajándékozz meg új látással, tiszta hittel és gyermeki engedelmességgel! Ámen.
Igehirdetés
Amikor Isten megszólal, az önmagában is súlyos dolog. De ha azt mondja magáról, hogy ő emlékszik valamire, az arra utal, bizonyos emberek elfelejtkeztek valamiről, amire viszont ő jól emlékezik. Kétségtelenül feledékenyek tudunk lenni – olykor ünnepélyes, áhítatos percekben tett ígéreteinket is elfelejtjük. Egy helyen kifejezetten így szólítja meg hallgatóit a próféta: “…ti Istent felejtők…!” (Zsolt 50,22) Annak külön súlya van, ha az Úr arról kell beszéljen, ő nem feledékeny, hanem emlékszik. Mai igénkben ezt hallottuk: “Emlékszem szövetségemre…” Alapjában biztatásként szól az ige Izrael fiaihoz, de jól tesszük, ha teljes mélységében körüljárjuk a két szó jelentését: Emlékszem szövetségemre.
Ez ugyanis, mint minden isteni megnyilatkozás egyetemes mondanivalót hordoz, amiben ott rejlik a tény, hogy ő az emberrel már sokszor és sokféleképpen szövetséget kötött. A szó kétoldalú és rendezett viszonyt jelent, ahol mindkét fél vállal kötelezettségeket, és hűséggel tartozik azok megtartásáért.
Ő szövetséget kötött már az első emberpárral is, amikor szép kertet adott nekik és tudatta velük, hol rejlenek számukra a veszélyek, miket kerüljenek el. Tudjuk, hogy az “Első Ember” – akik egyébként magunk is vagyunk újjászületés nélküli állapotunkban – semmibe vette óvásait s eljátszotta a szép kertet, ami a teremtett világ ma is lehetne számára.
Aztán következett a Nóéval való szövetség, ahol Isten kötelezettséget vállalt a világ védelmére, ám a mai veszélyek például, amiket az ember idézett elő fegyvereivel, mértéktelen fogyasztásával, élet-habzsolásával azt mutatják, hogy semmibe vesszük ezt, s ha ő nem akarja elpusztítani a világot, majd mi megpróbáljuk…
Aztán Ábrahámmal is kötött szövetséget, ám tudjuk, csak ő maga ment át a kettéhasított áldozati állatok között, jelezve, hogy mennyire egyoldalú minden, ami közötte és az ember között egyáltalán létrejöhet. (1Móz 15,17-18) A maga részéről bizonyosan megtartja ígéreteit, s minden, a hit útján járó embertől is hűséget vár a vele való egyességben.
Ha mindezt végiggondoljuk világos, hogy a mondat, “emlékszem szövetségemre” nem csupán biztatás, hanem a megtört szövetségekre emlékeztetés is. A fáraót is emlékeztethette volna e mondat, hogy ott egy szövetség, amit felidézhetnének. Isten az egész embervilágot szereti, mindenkit üdvösségre szánt, szívesen népének tekinti valamennyi nemzetből azokat, akik “őt félik és az igazságot cselekszik” – amint az első jeruzsálemi zsinat Péter és Jakab elnökletével megállapította (Csel 15,35) a “népek sorsa” felől aggódók számára.
Emlékszem szövetségemre, mondja az Úr – és bízvást hozzátehetné, akkor is, ha ti elfelejtitek, mi mindent kaptatok tőlem. Emlékszem szövetségemre, ha ti már régen elfelejtettétek, mikor legutóbb igazán bajban voltatok s lélekben esküdöztetek, mindent másképpen tesztek, ha megszabadultok… Emlékszem szövetségemre, ha elfelejtettétek, mivel tartoznátok a jókért, amiket rátok pazaroltam életetek egész útján. Arra is emlékszem, honnan indultatok, mikor tágra nyílt gyermeki szemmel néztétek életetek első karácsonyfáját, s még tudtátok, hogy az életben mindent az angyalok hoznak, ami csak jó… Arra is emlékezem, amikor ifjúi tisztasággal azt mondtátok, megalkuvások nélkül fogunk járni a tiszta úton s nem fogtok azokba a csapdákba esni és lelkiismereti zsákutcákba kerülni, amikbe az előttetek járó nemzedékek…
Ezért hát, amikor e három évezredes mondat gondolkodásunk alapja, hogy “emlékszem szövetségemre”, jusson sorra minden eszünkbe, amiről valamikor tudtuk még, hogy jó és helyes – aztán jöttek más idők, és mára sehol nincs az egyezség sem önmagunkkal, sem Istennel, mert már más vizeken evezünk… Nagyon is súlyos szó, hogy “szövetség”, s cseppet sem véletlen, hogy a Biblia mindkét fele viseli is címében: Ó és Újszövetség…! Isten oldalán nincs feledékenység – részéről áll a szövetség, ha a mi oldalunkon régen romokban heverne, akkor is. Ő olyan Isten, aki emlékszik szövetségére!
Menjünk hát vissza lélekben a pontokhoz, ahol megegyeztünk ővele, mert éppen ezt a visszafordulást hívja a Szentírás megtérésnek. Ez mindig esedékes, bárkinek lehetséges és annyira fontos, hogy nélküle egyáltalán nem is lehet az ő főhatalma alatt élni! Visszafordulás nélkül elfelé megyünk Istentől. Emlékezzünk csak a szövetségre, ami hozzá kapcsol: az ígéretre, amit színe előtt, vagy éppenséggel ő magának tettünk, s kezdjük újítani szövetségi hűségünket – ez méltó őhozzá!
Ezek után már meghallhatjuk a biztatást is, ami a tömör mondatban van – “emlékszem szövetségemre.” Mert az ember néha, sőt egy-egy közösség vagy nép is nagyon magányosnak érzi magát, s úgy látja, nincs számára kiút. Akadnak pillanatok, amikor azt érezzük, elborítanak a hullámok és minden elvész. Aki egy kicsit is szereti ezt a hazát, ahol élünk, egy nemzedék életideje alatt többször is érezhette már ezt szívében. Egyéni utunkat sem lehet megúszni kétségbeejtő pillanatok nélkül, amikor szinte megnyílik a lábunk alatt a talaj, és sehol a segítség…
Izrael családja valamikor kenyérért ment Egyiptomba, és a legszebb földet kapta József idejében – ám új fáraó jött, aki nem ismerte Józsefet, és rabszolgasorba kerültek. Dolgoztatták őket, korbácsolták hátukat, s amikor könnyítésért könyörögtek, megduplázták a sanyargatást. Ebben a helyzetben hangzik el a mondat Isten részéről, hogy “emlékszem szövetségemre.” Még nincs itt a szabadulás, ám van Isten részéről egy üzenet. Egy mondat, amit emberi ajkak mondanak ki, mégis isteni szó: “Emlékszem szövetségemre.”
Milyen sokat ér, ha valaki szívében ott lehet Isten ígérete, kimondott igéje! Még nincs itt a szabadítás, az új élet: a Veres tenger még nem nyílt ketté, hogy száraz lábbal mehessen át rajta a nép – de már van ige, és ezért van reménység is. Nagyon becsüljük meg, amit ő mond nekünk, mert az életmentő szó – amit felhasznál, hogy nekünk adja az üdvöt. A szó nem csak szó lehet, amint degradálóan mondani szoktuk, “csak beszéd.” Ha Isten beszél hozzánk, akkor a megszabadulás és az új élet záloga, ige – amivel ő a világot is teremtette! (Ján 1,1-3 Jer 51,15) Tanuljunk meg ígéretből élni, mert a hit hősei is ezen az úton jártak előttünk. Sokan közülük nem nyerték el az ígéretet, de ott volt a szívükben. Hit által keltek át a Veres tengeren, hit által omlott le Jerikó kőfala. Oroszlánok száját betömték, kard élétől megmenekültek, betegségekből felgyógyultak, gyermekeiket feltámadás útján visszanyerték…! (Zsid 11,29-39)
Hit által, ígéret által miénk ma is az üdvösség, a boldog, békességes pillanatok a családban, a valódi szeretet az anyaszentegyház közösségében, a bűnbocsánat és a kegyelem felszabadító megtapasztalása az úrvacsorában! Hit által, ígéret által miénk a bizonyosság, hogy amikor testünk porrá lesz, a halálon át is Istenéi maradunk és örökre vele leszünk – ahogyan vele voltunk az életben is!
Ezért fontos, hogy ő “nem felejtette el szövetségét”, sem a régieket, sem pedig azt, amit a kereszt áldozatával kötött immár nem csupán egyetlen nép fiaival, hanem minden nyitott szívű emberrel, aki igent mond az ő szeretetére! Azért kell szívünkben hordozni az igét, hogy “emlékszem szövetségemre”, mert ez mindenkor erőt ad és megvigasztal. Ha sem magunkban, sem a világban okot nem találunk az örömre, s hányszor van ilyen – a szívünkben ott lehet az isteni ígéret: Emlékszem szövetségemre…!
Más ezzel a bizonyossággal élni, ezzel a hittel indulni egy nehéz nap munkáinak, a kiszámíthatatlan hét mindig megújuló próbáinak, egy kilátástalanul hosszú betegség terheinek, vagy egy megoldhatatlannak tűnő emberi konfliktus és bonyodalom megoldásának…
Az ő hűségén ugyanis más épül, mint a magunk erején. Minden hívő tapasztalta már, hogy igyekeztünk így is, aztán úgy is – és nem sikerült. Amikor pedig tényleg tehetetlenné lettünk, ő egyszer csak magától megoldott mindent. Az ő hűségén épülnek a legjobb dolgok életünkben, nem pedig saját teljesítményeinken! Milyen jó ezekre még csak emlékezni is… Adjunk hát helyt az ő cselekvésének. Mózes alig győzött alkalmatlanságáról beszélni Istennek, ám a válasz mindig ez volt: én veled leszek. Ennyi volt a biztatás! Ha nem hagysz el engem, mondja Isten, én biztosan nem foglak elhagyni téged: veled maradok! Ott leszek, ha magányosnak kell lenned, veled maradok a kórházban, az ellenségeiddel való küszködésed idején… Nem hagylak magadra, ha te nem fordulsz el tőlem s nem válsz hűtlenné megállapodásunkhoz!
Adjon hát Isten újulást szövetségi hűségünkben. Idézzük fel, honnan indultunk: mi is volt a kezdet, milyen volt az “első szeretet” – ahonnan kiestünk… Halljuk meg ígéretét újra, amit évezredek óta változatlanul mond: “Emlékszem szövetségemre”! Újra szívünkre vésve buzduljunk fel hűségre, ígéretmegtartó állhatatosságra, ha kell, kemény helytállásra is – ez méltó Isten gyermekeihez, Krisztus követőihez!
Imádságunk pedig legyen a szép énekvers, mert nagyon is lehet:
“Áldjad őt, mert az Úr megáldja minden munkádat,
Hűsége, mint az ég harmatja bőven rád árad,
Lásd, mit tehet jóságos Lelke veled,
És hited tőle mit várhat!”
(264. dics. 4.v.)
Így is legyen. Ámen.
Fohász
Urunk, az emberi élet nehéz és bonyolult: nincs köztünk, aki joggal emelhetné magát a többiek fölé, hogy benne ne volna vétek vagy mulasztás. Elhajlottunk, nincsen csak egy igaz is – mégis tudjuk, hogy te az igazság útjain terelgetsz és csendes vizekhez vezetsz. Adj megújulást a szövetségi hűségben és friss megtapasztalásokat belső emberünkben, hogy ne csak ismerni, de szeretni is képesek legyünk akaratodat. Az elakadtat segítsd tovább, akik félnek, azokat bátorítsd, a betegeknek legyél gyógyítója és mindnyájunkat hordozz türelmes szeretetedben, ahogyan eddig tetted! Ámen.
