Igehirdetés 2004. november 14.
Küldetéses emberek
Lekció: Jer 1,1-19
Textus: Jer 1,5-6
“Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek a beszédhez, mert fiatal vagyok! Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! – így szól az Úr.”
Imádkozzunk!
Istenünk, ma is adtál annyi erőt és egészséget, hogy itt lehetünk szent neved imádására a templomban. Köszönjük, hogy megsegítettél és elhoztál ide, ahol hozzád száll a dicséret és az imádság. Ó, Istenünk, bár csak igazán és mélyen megismerhetnénk téged, aki mindig voltál és mindig leszel, és aki örök szeretetedből teremtőnk vagy, Krisztusban pedig megváltónk és a Szentlélekben megszentelőnk. Adj nekünk méltó szívet az ige felfogására, akaratod megértésére és elfogadására, és adj örömet a gyülekezet közösségében és a dicsőítésben. Vallást teszünk bűneinkről és arról, hogy méltatlanok vagyunk a szép névhez, amelyről neveztetünk, de hisszük Urunk azt is, hogy te megújíthatod mind azt, ami elromlott. Légy segítségül a mi erőtlenségünknek, emelj magadhoz bennünket, földön küzdő gyermekeidet. Jézus nevében hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Néhány hete ültük a reformáció emlékünnepét, s az ünnep egyetlen napja mindig kevés ahhoz, hogy elég alaposan felidézzük a lelki megfrissülést, amit a reformáció jelentett az egyházban. Meg szoktunk emlékezni október 31-én a jelentősebb eseményekről és a legfontosabb személyekről, de gyakran elkerüli figyelmünket az a csöndes, belső, ám nagyon is lényeges lelki változás, ami pedig az egyszerű hívő keresztyének életét és mindennapjait érintette akkor.
A középkori egyházi felfogás szerint a világ még két részből állt: egyházi emberekből, ezeket hívták klérusnak, elhívottaknak, és az összes többi emberből, akiket laikusoknak neveztek. Magasabb szint volt az előbbihez tartozni úgy lelki, mint világi értelemben. A reformáció azonban visszatért az eredeti bibliai alapokhoz és azt mondta, hogy az igazi különbség nem itt van, hanem abban rejlik, hogy valaki Krisztusban van-e vagy sem. Ez a döntő kérdés, ez az igazi különbség, nem pedig a külső helyzet, az emberileg elért pozíció vagy foglalkozás. Eszerint hivatás lehet, Istentől kapott feladat az egyszerű munka, a földművelés és a kereskedelem is, és bármilyen, a megélhetésért való tevékenység csak úgy, mint az, ha valaki családapa vagy éppen családanyaként szolgál az otthonában, vagyis nem kell ahhoz feltétlenül egyházi tisztségviselőnek lenni, hogy valaki hivatást teljesítsen. A fontos az, hogy Isten kezéből vegye a feladatát, a megbízatását, amit végez, hogy majd aztán egykor neki is számoljon el azzal, miként teljesítette hivatását.
Ennek jegyében tehát mindenki lehet küldetéses ember, aki Istentől veszi feladatát, és hogy ez mennyire bibliai gondolat, nem pedig a reformáció önkényes találmánya, azt jól mutatja a jeremiási ige, amit az előbb felolvastunk. Aki jól érti ezeket az igéket, annak megtelhet most a szíve hittel és küldetéssel: nem is kevesebbre, mint hogy az Isten ügyét képviselje, szólja és hirdesse mint valóban hívő ember, aki tényleg az ő népéhez tartozik. Mert hiszen itt valóban egy egész nép kerül megszólításra, mi pedig tudjuk, hogy Krisztusban eggyé lett a hajdan két nemzetség. Őbenne nincs immár első osztályú és másodosztályú nép, csak egyetlen van, akiket ő golgotai áldozatával megváltott, magának elpecsételt, és a Szentlélek által megszentel. Aki ehhez tartozik, az mind megszólítva érezheti magát, amikor ezt hallja: “Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek…Ne mondd azt, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek, így szól az Úr.” Van ezekben az igékben egy feltétel, a lelki küldetés feltétele, hogy miként lehet ahhoz hozzáfogni. Aztán van egy ígéret, hogy milyen segítségre számíthatunk, és végül van benne egy figyelmeztetés is, hogy milyen mércén mérődnek meg a dolgok. Figyeljünk most ezekre a dolgokra: tehát feltétel, ígéret és figyelmeztetés.
A feltétel, ami nélkül az isteni igéket senki nem szólhatja, a megtisztulás. Jeremiás mentegetőzik, hogy fiatal és képzetlen, nem tud beszélni. Isten azonban nem azt mondja neki, hogy jó, akkor előbb végezd el a teológiát (akkoriban rabbi-tanítvány lehetett az ember), s ha majd pár év során benő a fejed lágya, akkor lehetsz igehirdető, szólhatod igémet. Hanem kinyújtja a kezét és megérinti Jeremiás száját, és azt mondja: “Én most a szádba adom igéimet! Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj, irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!”
Az isteni érintés, ami Jeremiás száját éri a megtisztítás jelképe. A küldetésben járó ember csak akkor kezdhet szólni, amikor ő megtisztította száját, a beszédét. Megtisztult ajkak, megtisztult beszéd nélkül csak a magunk dolgairól tudunk szólni,az ő igéjét így nem tudjuk kimondani. Ha mégis kimondjuk, valahogy elromlik, ahogy valaki mondta, “a levegőben elgörbül” – nem oda érkezik, nem azt mondja, mint amit a szavak mondani akarnának. Másról szól. Talán az állapotunkról, arról, hogy hol állunk lelkileg, talán a világ hisztériáiról, a szokásos beállításokról és túlzásokról, mai szóval manipulációkról, amitől hangos az élet. Bármiről, de nem az igazi igazságról – csak apró igazságocskákról, pót-igazságokról, amikkel magunkat áltatjuk. “A te igéd igazság”, mondja Jézus, és valóban nincs más és fontosabb igazság, mint az Atya igéje.
Ezt csak akkor kapjuk a szánkba, ha ő maga megérintheti, azaz megtisztíthatja a beszédünket. Mennyi megtisztulatlan ajkú ember és mennyi megtisztulatlan beszéd van, és mi magunk is hányszor vagyunk ennek részesei! Az intrikák, a hát mögötti beszédek biztosan ide tartoznak, minden fúrással és minden aknamunkával együtt. Aztán a viták és érvelések, amikre nem a Szentlélek indított, és ahol rendszerint csak saját magunkat akarjuk hallani, a beszélgető társunkat már nem. Aztán a szópárbajok, amikor csak az a cél, nehogy a másik győzzön… és van még egy pár változat, amiről mindről messziről látszik, pontosabban hallatszik: ez nem az a szó, amit az ige Ura adott valakinek a szájába, csak a saját hiúsága, tudatlansága, sértettsége vagy éppen bosszúvágya beszél belőle.
Engedjük hát, hogy ő megérintse ajkunkat! Nagy evangélium rejlik ebben a képben, még akkor is, ha például egy másik próféta, Ézsaiás elhívásakor egy szeráf az oltárról hozott parázzsal kell megérintse a próféta ajkát, vagyis lehet, hogy fájdalmas ez a dolog, szinte úgy kell kiégetni belőlünk a tisztátalanságot ahhoz, hogy tiszta lehessen az ajkunk. De meg lehet tisztulni, az Úr megtisztíthatja az ember ajkát. Persze, a szívünk megtisztulásáról van szó, hiszen “a szív teljességéből szól a száj” – de szabad ezért imádkozni: Istenem, add, hogy egyre inkább tőled való legyen, ami ajkamat elhagyja, és egyre kevesebb a saját önzésem, hiúságom, ítéletem, ami szájamon felhangzik. És ahogy Áprily Lajos mondja a “Kérés az öregséghez” című versében:
“Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
Hangoskodóból halkíts hallgatagra,
A közlékenység kútját tömd be bennem
Kartauzi legyek a cella-csendben.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz
a túlsó partot látó révülésben
a “Készen vagy?”-ra ezt felelni: Készen.”
Hát ennyit a feltételről, hogy ki és miként mondhatja ki Isten igéjét, igazságát, amire mindenki hivatott közülünk, aki csak az ő népéhez tartozik.
Az ígéret, ami ehhez kapcsolódik, nagyszerű: Veled leszek! Nem kell félned tőlük, akiknek szólsz. Népek és országok fölé rendellek. De micsoda félreértés ezt az ígéretet hatalmi vagy főleg világhatalmi szempontból hallani! Aki uralkodni akar, aki világi hatalmat akar, az teljesen félreérti, mit jelent Isten népéhez tartozni. Ebben a fajta uralkodásban nem pénzről és nem hatalomról van szó, főleg pedig nem elfojtott hiúságok nagy kielégüléséről, amikor például valaki végre hatalomhoz jut, hanem a megtisztult szívű és a megtisztult ajkú ember belső bizonyosságáról, hogy jó úton jár, ha azt mondja, amit Isten mond neki. Egyedül ilyen értelemben van ő népek és országok fölé rendelve, az erkölcsi többlet értelmében, ami azonban sokkal inkább kötelezvény és nemesség, mintsem hatalmaskodásra való jogosítvány.
Veled leszek, és nem csak abban az értelemben érthetjük ezt, hogy ő majd megvéd minket és az ő igéjét a külső ellenségektől, hanem abban az értelemben is, hogy velünk lesz és vigyáz ránk, amikor elfelejtkezünk arról, hogy a megtisztított ajkúak közé tartozunk. Számíthatunk rá a bennünk lakó ellenség ellenében is, ő valóban velünk lesz, ha erre mi is számot tartunk, és ha ezt mi is szüntelenül kérjük tőle.
A mandulavessző látomása is ezt az ígéretet erősíti. Istennek gondja van igéjére, ő beteljesíti azt, amit mondott. Áron vesszeje is ígérete szerint virágzott ki, sőt hozott termést csodálatos módon egyetlen éjszakán, mert a Lévi törzsének tett ígéretét valóra váltotta a versengő többi törzzsel szemben.
Számunkra Krisztus ez a kivirágzott mandulaág. A szép költői kép, amit Jeremiás látott, nekünk itt a hideg őszi és hosszú téli hónapokban különösen is szívet-lelket melengető. Isten beteljesíti ígéreteit, ebben biztosak lehetünk. Senki sincsen, mondja Jézus, aki elhagyta házát, apját, anyját, egyszóval akár milyen áldozatot hozott az Isten országáért, hogy ne kapna száz annyit helyette, fitestvéreket, nőtestvéreket, atyákat és anyákat, a jövendő világon pedig örök életet.
Végül a figyelmeztetés: ez megint csak egy költői kép. Gőzölgő üstöt lát a próféta észak felől megjelenve, mert, mondja a látomás, északról jön a veszedelem. Idehívom az északi országok minden népét, eljönnek és felállítják trónjukat Jeruzsálem kapuival szemben, Júda minden városával szemben. Ítéletet mondok felettük minden gonoszságuk miatt, mert elhagytak engem, más isteneknek tömjéneztek, kezük alkotásai előtt borultak le.
Ez a része a látomásnak cseppet sem evangélium, itt arról van szó, hogy minden cselekedetünknek megvan a maga következménye. Ha Isten népe bálványozásba téved, akkor eljön majd az ellenség, mert Isten visszavonja védelmét. Ez is az ígéret része, csakhogy itt nem az oltalmat, hanem a méltó büntetést ígéri övéinek, ezért ez inkább figyelmeztetés, mint ígéret. Ezért is beszélünk róla külön. Goethe mondja tanítványával, Eckermann-nal való beszélgetéseiben, hogy tapasztalatai szerint az ember mindenért meglakol az életben, amit elkövet. Nyilván az ő hosszú és tartalmas életében volt erre elég példa. Izrael történetében is akadt elég, erről szól az Ószövetség legnagyobb része. Érdemes hát komolyan vennünk ezt a figyelmeztetést: az életben mindennek meg van a maga következménye. Ha Istent elhagyjuk, annak leggyakrabban pontosan az a következménye, hogy ő is elhagy minket. Igaz, hogy a hűsége megmarad, hiszen, ha mi hűtlenkedünk is, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja, de azért időlegesen átadhat bennünket ellenségeinknek – hátha felébredünk és megfordulunk az úton, megtérünk.
Ezért így teljes a kép: feltétel, ígéret és figyelmeztetés – mind ezek együtt az elhívott népnek, Isten népének címzett igék. Feltétel, hogy hivatásunkat egyáltalán betölthessük az, hogy ajkaink megtisztuljanak. “Semmi rothasztó beszéd szájatokat el ne hagyja!” – olvassuk az apostoli intésben, legyen tiszta a szív és legyen tiszta a száj. (Ef 4,29) Japánban minden templom előtt kút van folyó vízzel, s be sem léphet az ember addig a templomba, amíg a száját ki nem mosta… Gyönyörű jelkép, de emlékezzünk Jeremiás ajkainak megtisztulására. Ez a kezdet, az első lépés, minden ez után következhet csupán!
Aztán az ígéret: veled leszek, nem kell félned. Nem te, hanem én fogom beteljesíteni igéimet. Nem kell az egész világegyetem gondját a hátadon hordani, még a holnapi nap se aggasszon felette nagyon, elég minden napnak a maga baja! Én majd beteljesítem ígéreteimet, ezt nyugodtan rám bízhatod.
Végül a figyelmeztetés: tetteidnek és döntéseidnek rendre megvan a következménye. Vedd észre, ha elhagytad az Urat, ha már más isteneknek tömjénezel, ha a kényelmed, az életszínvonalad, a kedvenc és dédelgetett bűnöd immár bálvánnyá nőtte ki magát. Gyomlálj, irts, pusztíts és rombolj – dekonstrukció, ahogy divatos szóval ma mondják. Szabadulj meg tévesen felépített, bevett képzeteidtől, vélekedéseidtől, ideológiáidtól, önmagad szokásos kimagyarázásaiból. Gyomlálj, irts, pusztíts és rombolj, de azért, hogy aztán – építs és plántálj. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, te úgy alkottad a mindenséget, hogy kezed nyomát észre vehesse minden ember, aki csak nem önmagát bálványozza. Bocsásd meg sok vakságunkat, hogy saját életünk eseményei iránt is olyan sokszor érzéketlenek vagyunk, mint ha nem is velünk történtek volna azok a dolgok. Köszönjük türelmedet és az újból és újból felkínált lehetőségeket a megújulásra. Kérünk, adj nekünk fogékonyságot mind az iránt, amit te mondasz nekünk, és segíts abban, hogy egyre inkább a tőled valót mondhassuk ki mi magunk is, mint sem csak azt, ami tőlünk van. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, tedd megszenteltté az ő megemlékezésüket és vigasztald őket veszteségükben. Kérünk betegeinkért, hogy gyógyulhassanak és imádkozunk azért, hogy enyhítsd testi-lelki fájdalmaikat. Kérünk a hivatásért, amit ránk bíztál, hogy maradéktalanul betölthessük munkánkban, otthonunkban és az emberek között. Add meg a bizonyosságot, hogy velünk vagy, ha a te útjaidon járunk, és teljesítsd be ígéreteidet mindnyájunk üdvére. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.