Mi épülhet fel az emberben?

Igehirdetés 2005. október 16.

Mi épülhet fel az emberben?

 

Lekció: Mát 12,30-37
Textus: Mát 12,35  Zsid 5,11-14

“A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.”

” Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ennyi idő után ugyanis már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki tejjel él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akik a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, te úgy alkottad a mindenséget, hogy abban rend és arányosság van, törvényeid pedig megváltoztathatatlanul igazgatják a világot. Megvalljuk, hogy mi az örök törvényből alig ismerünk valamit. Anyagi világod összefüggései közül is rejtve van előlünk szinte minden, ami igazán alapvető, de még inkább így van ez a szellemi, láthatatlan világ rendjére nézve. Hisszük azonban, hogy nem hagytad magára a mindenséget és minket, embereket sem. Hálát adunk a hirdetett és az írott igéért, de még inkább a testté lett igéért, hogy Krisztusban félreérthetetlenül szólsz hozzánk. Tedd most szívünket fogékonnyá, hogy az igének ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk. Legyen áldásod igére éhes szívünkön, és a te szavad hittel hirdettetésén. Jöjj el Szentlelkeddel, emelj bennünket magadhoz – ezt kérjük most tőled! Ámen.

 

Igehirdetés

Gimnáziumi hittanórán vetődött fel a “szabad akarat” kérdése, hogy képesek vagyunk-e mi emberek akarni a jót. Születtek summás válaszok úgy az igen, mint a nem mellett: hangzottak érvek és megvitatásra került a dolog – de végül is beláttuk, hogy a kérdés nagyon is súlyos ahhoz, hogy egyetlen szó legyen rá a válasz. Mindenki egész életén át küzd a maga “szabad akaratáért” és néha örömmel konstatálja: azt teszem, amihez éppen kedvem van – máskor pedig csodálkozik, hogy szavaival megsérti a többieket, erőt vesz rajta rosszkedv és szomorúság, vagy éppenséggel felelőtlen, megalapozatlan derű uralkodik el rajta és elhangzanak szavak, amik biztatássá lesznek és félrevezetnek egy másik embert.

Jézus is szól erről, hogy külön életet él a beszéd és másik rész, a szív: vannak emelkedett szavak és udvarias beszédek, bizony, még hitvallások és bizonyságtételek is – ám szép szavak hangozhatnak akár egészen megkeményedett, hitetlen lelkű emberek szájából is. Ő megfeddette azokat, akiknél ezt így találta. Ha jó a fa, jó a gyümölcse is, ez lenne a dolgok rendes állása – azért vagy legyetek jó fák s teremjetek jó gyümölcsöket, vagy legyetek gonosz fák, és teremjetek gonosz gyümölcsöket – de ne legyen más a beszéd, mint a mögöttes tartalom. Fölcsattan a hangja, amikor azt mondja: “Viperafajzatok! Hogyan szólhattok jót gonosz létetekre?!”

Eszünkbe juthat az ironikus francia bon mot, miszerint a beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat – amely megállapítás a dolog állásának szellemes kifigurázása. Franciás könnyedséggel szól arról, ami azonban emberek közt áthidalhatatlan falakat épít és lehetetlenné tesz megértést, őszinte békülést és normális kommunikációt. A fedezet nélkül való szavak, és nyugodtan ide érthetjük a fedezet nélkül való szent szavakat is, ítéletként hullnak ránk vissza, mert ami a dolgok igazi természetét illeti “,A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, a gonosz ember pedig az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.” Vagyis nem elég magas rendű célokat hangoztatni: belül kell átnemesedni és Isten gyermekeivé lenni – aztán találunk majd egyszerű szavakat, amik talán nem túl hangzatosak és nem is túl “szentek”, ám gyógyítóak, vigasztalnak és biztatnak – s építik a jobb világot egy egyre rosszabbá váló közepette!

Csakhogy elég-e a dolgot akarni? Megvan-e egyáltalán a szabadságunk, mondjuk most így, az “akarat-szabadságunk”, hogy tudjuk akarni ezt az egyszerű jót? Segítségünkre lehet a Kr. u. 4-5. században élt nagy gondolkodó, Augustinus, akit “Szent Ágoston” néven is ismerünk, s aki sokat írt a szabad akaratról. Azt mondja, hogy nekünk, embereknek kétféle akaratunk van: egyik az, hogy akarunk valamit, ez az egyszerűbb dolog. A másik nem ilyen: az már az “akarat akarása.” Ez a fajta egy belső odaszánás, odafordulás önmagam valamely irányultságához, s arra vonatkozik, hogy valamit akarok akarni. Ebben nem egy “dolgot” néz az ember, amit el tudna érni – itt nem a külső világban, a magunk körül való rendezkedésről van szó – hanem belső, lelki munkáról!

Ez egy szinttel magasabb akarat, mint az, hogy kívánok egy pohár vizet, vagy örülnék, ha az emberek hallanák a hangomat. Itt már az emberi minőségünkről, használjuk a bibliai kifejezést, “belső emberünkről” van szó! (1Pét 3,4) Jézus szerint ez a döntő, igazán fontos – innen indul ki minden élet. Itt van szükség igazán megújulásra – belül a szívünkben, a jellemünkben, a tulajdon lényünkben. Itt kell felépülnie az új, krisztusi énünknek. Nem szavakra és beszédekre, még csak nem is látványos és sikeres akciókra van szükség, hanem csöndes, belső megújulásra – átnemesedésre. Minden ebből következik. “A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat, a gonosz ember pedig az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonosz dolgokat.”

Mi építi az emberben az új életet? Olyasmiket mondhatunk, melyek egyike sem új és meglepő, ám mind a lelki megújulás alapfeltétele és egyszerűen nem lehet megkerülni.

Az első maga a kegyelem. Az Örökkévaló atyai jósága: Isten adja önmagát, éspedig szemrehányás nélkül, függetlenül attól, hogy megérdemeljük-e vagy sem. Felhozza napját az igazakra és a hamisakra, esőt ad az igazaknak és a gonoszoknak. Szólongat, terelget is, ha figyelünk rá, és lehetőségre lehetőséget halmoz. Ilyen Urunk van! Krisztusban azt mondta magáról, hogy “aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem.” (Ján 6,37) A mi dolgunk annyi, hogy ne zárjuk el magunkat a kegyelem áradása elől, ne keményítsük meg a szívünket. Aki elutasítja a megszólító isteni igét, az ő halk és szelíd szavát, azon nem lehet segíteni. “Láttál-e olyan embert, aki bölcs az ő saját szemeiben? A bolond felől jobb reménységed legyen, hogysem ő felőle.” (Péld 26,12) Az ilyennek köves, útfélre esett mag Isteni igéje, ami nem jut el a szívéig, nem lesz gyökere benne, elkapkodják a madarak…. Hallgatja talán, de nem változtat rajta érdemben semmit. Milyen súlyos ítélet, ha ez így van!

A kegyelem az első, ami épít bennünk: amint megnyílunk előtte, olyan újat hoz szívünkbe, ami ott magától nem teremne meg soha. Egy gondolkodó “Isten-áramlásnak” nevezte a dolgot (Farkas J.), és valóban boldog ember, aki nem csak a napihírek borzalmaiban és szorongani-valóiban él, nem csak az embertársai jó vagy rossz szavaiból építkezik magának, hogy ér-e ő, mint ember valamit, és nem csak a sikerek és kudarcok sodrásában folytatja életét, hanem mindennapos élménye és tapasztalása az a belső, lelki “sodrás”, amit a Szentlélek mozgat – s amit nem véletlenül hasonlít a pünkösdi történet sebesen zúgó szél zendüléséhez. Valóban olyan az ereje ennek, mint a forgószélnek. Adja Isten, hogy megtapasztaljuk – s jól át is fújjon bennünket: eltakarítson lustaságot, hamisságot, a betegség lelkét – mindent, ami méltatlan őhozzá!

De a kegyelem sodró áramlása néha magunkra hagy bennünket. Jönnek “szélcsendes idők” – mintha azt mondaná ilyenkor az Úr: lássuk, hol tartasz immár te magad. Ilyenkor rajtunk a sor, és kiderül, milyen nagy szerepe van az “akarat akarásának.” Hívjuk segítségül megint Ágostont, aki azt mondja, még a bennünk lakó emlékképek előhívásában, azok felidézésében is fontos szerepe van az akarat állapotának! Nem mindegy, a szívünkből fölmerülő emlékképek közül melyiket erősítjük meg, melyikkel foglalkozik előszeretettel az ember, s mondja: igen, ezt látni akarom, ennek sugárzásába helyezem magamat – s melyet írtja ki onnan tudatosan és szándékosan, mint ami méltatlan és nem odavaló!

Mert itt három dologról van szó, mondja: a képről, amit elraktároztunk, aztán a belső látásról, amivel nézegetjük az előkerülő képeket, s végül az akaratról, amely irányítja belső látásunkat. Fontos ezeket így megkülönböztetni, ezekkel így foglalkozni? Igen, ugyanis hatalmas erővel mozgatnak a képek, amik sugárzásába kerültünk, ha egyszer mágikus módon megigéztek! Egy kisfiú világutazónak látta magát gyermekkorában – s lett belőle Kőrösi Csoma Sándor. Sajnos azonban, olyanról is tudunk, hogy egy kereskedelmi televízión vetített film részlete ejtett rabul egy tizenkét éves gyermeket, és lett belőle testvér- és anyagyilkos. Amikor a nyomozók kérdezték, miért tette, azt felelte, hogy “a csuklyás mondta” – akinek sosem lehetett látni arcát a filmen, csak mindig fekete lovon száguldott…

Az ember feladata, hogy ne félálmában, lelki aluszékonyságában észrevétlen megigéző képek vezéreljék, hanem, ha egyszer megismerte a jót és igazat, akkor azt mindennél fontosabbnak tartva igyekezzen is elérni. Az “akarat akarásában” az a lényeg, hogy mindennél jobban szeresse az ember azt, Aki miatt akarja az akarást! Ne legyen sem gazdagság, sem szegénység akadálya ennek, sem jelenvalók sem következendők, sem magasság sem mélység, sem semmi más teremtmény…! (Róm 8,38-39)

Ha tehát az első a kegyelem, aminek egyszerűen meg kell nyíljunk, hogy épüljön bennünk a mennyei, új élet, akkor a második a saját igyekezetünk, hogy ezt a dolgot komolyan is vegyük és tudjuk “akarni az akarást.” Félreértés ne essék, nem akarnokságról van szó. Az mindig kifelé irányul, másoknak akarja megmutatni, hogy igaza van, vagy ő milyen sokat ér. Az “akarat akarása” ezzel szemben a legszentebb, személyes belső titok, amiről beszélni sem tanácsos, mert dicsekvés lesz belőle, vagy éppenséggel panaszolkodás, önsajnáltatás, s akkor meghalt a dolog – erre szokták azt mondani, hogy “elkiabálta” valaki a dolgot…

Legyenek ilyen értelemben belső titkaink, elszánásaink, sőt “edzéstervek” is, mert nélkülünk, vagyis személyes hozzájárulásunk, igyekezetünk nélkül nem fog minket Isten üdvözíteni. Valaki úgy mondta, eretnek szóval, hogy az üdvösség “a megváltottak önmegváltása”, vagyis aki megkapta a megváltást, felismerte Krisztust, annak onnét kezdve minden erejével törekednie kell, hogy el ne veszítse a kincset, amit megkapott. Keresztelő Jánosig bezárólag az Isten országa hirdettetett, olvassuk az evangéliumban, vagyis Isten királyi uralmáról szól az Ótestamentum minden irata is, de “mostantól fogva”, vagyis itt, a mai valóságban csak azok jutnak be abba, akik teljes erejükből törekednek erre. (Luk 16,16) Nem félvállról, fél kézzel, hanem – teljes erejükből! Amikor igazán nagy művészeket hallgatunk hangszereiken játszani, mindig eszünkbe jut: mennyi, de mennyi munka van e mögött, hogy így szól az a hangszer…!

Miért van annyi hamis hang, zűrzavaros, nem kívánatos “hangzás” e világban? Mert kevesen veszik a fáradtságot, hogy “egész szívvel, egész lélekkel, minden erővel és teljes elmével” törekedjenek Isten királyi uralma alá! (Márk 12,30) Ha sokan veszik félvállról életüket, tartanak megengedhetőnek olyasmit, amit maguknak nem szeretnének, ha sokan élnek úgy, mint planktonok a vízben, hogy mindig külső erők sodorják őket ide-oda, akkor nem csoda, hogy csupa kuszaság az élet, és nem jutunk sehova. A belső élet épülésének feltétele saját igyekezetünk is, ha úgy tetszik, az “akarat akarása”, vagyis a komoly belső elszánás és annak tényleges véghezvitele, realizálása.

Végül még valami, ami épít. Ez a közösség, a másik ember jelenléte. Az, hogy vannak, lehetnek saját magunkon túlmutató érdekeink is, nem csak a legszemélyesebb, önző kis világunk dolgai. Gondozhatunk emberi kapcsolatokat és részesülhetünk mások szeretetében; hogy összenő az életünk nálunk erőtlenebb vagy éppen erősebb emberi lényekkel, akikben Isten királyi uralma alatt akár apákat, anyákat, fitestvéreket és nőtestvéreket is találhatunk. Az, hogy számíthat ránk egy közösség, kaphatunk benne visszajelzéseket arról, hol is állunk, miként látnak bennünket embertársaink!

A közösség a növekedés helye. Erre kaptuk! Ahogy szüleinkkel való közösségünk, az otthon arra jó, hogy az évek alatt testileg-lelkileg kinőhessünk a gyermekkorból – úgy a lelki közösség, a gyülekezet arra való, hogy épüljünk, növekedjünk, érlelődjünk belső emberünkben. Ez idő szerint már másoknak is javára lehetnétek, olvassuk – de még mindig az alapelemek tanítására szorultok magatok is. A nagykorúaknak kemény eledel való, nem pedig tej, “mint akik a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésében.” Ide jó eljutni, erre a “gyakorlottságra”, hogy kialakuljon, felépüljön bennünk a jó és a rossz megkülönböztetésének most már mintegy az automatizmusa, s ne csak etikai vívódásaink legyenek, hogy mit is kellene csinálni, mi a jó és mi a rossz erkölcsi vagy hitbeli értelemben, hanem elkezdhetnénk végre bekapcsolódni Isten magasabb világába, jelenlétének igazi örömébe is! Mert ez az ő királyi uralmának, “országának” értelme, nem csak éppen egy viszonylag zűrzavar-mentes élet. Örömünk legyen Abban, aki megteremti bennünk a rendet és tisztaságot, s ez az öröm legyen keresztyén életünk ajándéka egymás számára is. Olyan jó megvigasztalt, örülni tudó keresztyénekkel találkozni – legyünk magunk is ilyenek! Ámen.

 

Fohász

Istenünk, türelmed az égig ér, és hűséged a fellegekig. Jóságoddal sokszor visszaélünk: tudjuk a jót és ismerjük az igazságot, mégsem törekszünk rá egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel. Adj hát igazi, belső odaszánást, hogy lényünket áthathassa a te szereteted. Segíts minket, hogy semmi fontosabb ne legyen számunkra nálad, aki öröktől fogva minden fény és világosság forrása vagy! Ámen.