Igehirdetés 2006. január 1.

Hogyan kell a szolgálathoz hozzákezdeni?

 

Lekció: Máté 4,1-11
Textus: Lukács 10,5-6

„Ha egy házba bementek, először azt mondjátok: Békesség e háznak! És ha lesz ott valaki békesség fia, a ti békességetek azon marad; ha nem, tirátok száll vissza.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy megtartottál minket az elmúlt esztendőben és most hittel egy új évet kezdhetünk. Köszönjük, hogy első utunk a templomba hozhatott – ez is a te ajándékod. Türelmes voltál velünk gyarlóságaink közepette, és gyógyítottad testi-lelki betegségeinket, vigasztaltál szomorúságainkban. Köszönjük, amikor megfeddettél, hogy ráébredjünk valós helyzetünkre, vétkeinkre, és megtérjünk azokból. Bocsásd meg a sok hamisságot, erőszakot és szeretetlenséget, amivel méltatlanul cselekedtünk és szégyent hoztunk szent nevedre. Segíts meg minket az új esztendőben naponta igéddel és Szentlelked útmutatásával, hogy szívünkben forgassunk azt, komolyan vegyünk és meg is teremhessük. Legyen áldásod újévi együttlétünkkel, megváltó Jézusunkért kérünk! Ámen.

 

Igehirdetés

Jézus megkísértésének története arról szól, miként kell hozzákezdeni a szolgálathoz. Újév napján kezdődik valami, ha csak külsőképpen, naptári értelemben is – de mégis: mindnyájunk előtt újra itt a lehetőség, hogy valami új induljon a mi életünkben is. Ha az ember nem adta fel ezt a dolgot bent a szívében, ha az év első útja valóban ezért viszi őt a templomba, akkor nyitva előtte az út: olyan az új év, mint egy beíratlan, tiszta fehér füzet, amibe bármi kerülhet. Ilyenkor érezzük igazán embervoltunk szabadságát.

Jó azonban megállni és észrevenni, hogy nem véletlenül került egymás mellé az előbb ez a két téma: újat kezdeni és szolgálni. Ez a kettő valóban összetartozik. A „régi énünk”, ahogy a Biblia nevezi, ó-emberünk ugyanis mindenestől magunkat szolgálja, egyszerűen ez a természete. Így örököltük első szüleinktől és a családi otthonbeli szüleinktől is: jól rosszul, de szükségképpen a magunk ügyét képviseljük mindenben. Nekünk jusson a legjobb falat, ha gyerekek vagyunk, mi kapjuk a legjobb fizetést vagy a legkitűnőbb állást, ha felnőttek vagyunk. A mi vállunkat lapogassa a legtöbb ismerős, ha ambíciózus emberek vagyunk, és ahogyan az erdőben a fényért és a táplálékért minden kis virágnak is meg kell küzdenie, mi is a magunk ügyét képviseljük – kérlelhetetlen keménységgel. A homlokunk már meg van keresztelve, de a szívünk, az énünk, még nem biztos. Sőt még az értelmünk sem biztos!

Szolgálni viszont nem aktivitást és mozgásvihart jelent, ezt látjuk Jézus történetében, hanem csendet, böjtöt és belső próbatételekkel való nagyon is komoly szembenézést. A szolgálat majd csak azután következik. Sokan el szokták véteni a sorrendet, pedig ez nagyon fontos. Maga Jézus sem kezdett hozzá a szolgálathoz, amíg le nem számolt önmagában egy pár dologgal. Amikkel még őneki is le kellett számolni ahhoz, hogy Istennek szolgálhasson, megkísértése történetében világosan előttünk állanak.

Első a munka, vagy ha úgy tetszik, a teljesítmény igézete. Ezt a szántó-vető tevékenység ábrázolja ki, vagyis a megélhetésért való küzdelem. Önmagában nem hogy bűnös, de nélkülözhetetlen tevékenység, mi ezzel a baj? Van-e szentebb igyekezet, mint a „kövekből kenyereket” varázsolni – szántani, vetni? Hol itt a kísértés, kérdezi az ember.

Pedig éppen észrevétlenségénél fogva veszélyes mindjárt ez az első próba. Valóban dolgozni kell a megélhetésért, a családért, aztán a lakásért, a házért mindent meg kell tenni, ám abban a pillanatban, amikor az ember úgy belefeledkezik ebbe, hogy már nem él „az igékkel, amik Isten szájából származnak”, már az életellenes hatalomnak, a Gonosznak szolgál. Görögországban, Delfoi szentélyében függött a kiírás: Ismerd meg magadat – gnóti szeauton. E mondatot szinte mindenki ismeri. De volt ott egy másik felírás is, ami így hangzott: Semmit sem túlzásban – nihil nimis! Jó lenne ezt a régi, görög igazságot megvalósítani a mindennapokban: Semmit sem túlzásban!

Ne légy felette elragadtatva önmagadtól vagy akár más valakitől, mert neked lesz károd belőle. Ne is haragudj vagy gyűlölj senkit túlságosan nekibúsult indulatokkal, ne fesd sötétebb feketére a másik embert, aki esetleg utadat állja – mint amilyen ő valójában. Semmit se túlzásban! – még a munkát se. Honnét tudhatjuk, hogy „túlzásba vittük” a munkát?

Onnan, hogy nem jut már erő, kedv és érdeklődés, nagyon fáradt az ember estére. Sosem ér rá vasárnap a templomra vagy hétköznap a lelki templomra, az otthoni bibliaolvasásra. Megszerzi a kenyeret, a kövekből is kipréseli azt magának: felszántja a legszárazabb, legsziklásabb talajt is – de „Isten szájából” nem vesz már igéket magának. Nem gondolkodik el, csak hajtogatja magában a saját igazát, egészen az őrületig néha. Nem mélyed el egy igazság szép összefüggéseiben, nem hagyja hatni magára az üzeneteket, amik pedig a legmagasabb régiókból érkeznek hozzá – nem él az isteni igékkel…

Aki ezzel a „hajtós”, minden saját gondolatát végleg késznek és érvényesnek vélő életformával beéri, az elbukott mindjárt az első kísértésnél, és a szolgálatán sem lesz áldás. Szolgálni, vagyis valóban új életszintre jutni csak az tud, aki leszámol a munka és a teljesítmény magától értetődő zsarnokságával. Nem kell világbajnoknak lenni, nem kell a leggazdagabb embernek lenni, nem kell a leghatékonyabb embernek lenni, hanem új életszintre kell jutni, ami a szolgálat, és ami túl van már a saját magam hangsúlyozásán és megmutatásán!

A következő a hiúság próbája, hogy valaki tényleg újat kezdhessen és valóban szolgálhasson. „Ugorj le a templom ormáról” – vagyis tégy csodát és ennek révén légy ismert és népszerű. Aki még ismert és népszerű kíván lenni, az biztosan nem alkalmas az Istennek való szolgálatra, mert ezt a dolgot Jézus is elutasította magától. Voltak akkoriban is hamis messiások: történészek feljegyezték, hogy akik magukra értették a zsoltár igéjét, annyira teli voltak saját küldetéstudatukkal: „Angyalainak parancsol felőled, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe” – s tényleg leugrottak a templom ormáról, hogy ezt mindenki lássa. Meg akarták mutatni magukat, és – összetörtek… Ezt a dolgot Jézus istenkísértésnek nevezi, s elutasítja magától, mert szerinte nincs szükség sem ismertségre sem pedig népszerűségre ahhoz, hogy valaki Istennek szolgáljon. Sőt, ezekben nagy kísértés rejlik! Hány embernek ment már fejébe, hogy őt valaminek megválasztották! Elég példát láttunk erre csupán a huszadik században is, a történelemből tudjuk, milyen kimenetellel – de semmit sem változott az emberi természet ilyen tekintetben sajnos a 21. századra sem. Híresnek, akár csak celebnek is lenni… Ezzel, mint kísértéssel igenis le kell számolnia annak, aki valóban újat akar kezdeni a megkereszteletlen érvényesülési vágyai után, és most már valóban szolgálni szeretne!

Végül a birtoklás tűnik a legveszedelmesebb kísértésnek valamennyi közt, mert ez igazi kiteljesedésében már egészen a Sátán imádásáig megy az Istennek való szolgálat helyett. Felviszi a Gonosz egy magas hegyre Jézust, és megmutatja neki mindazt, amit megszerezhetne. Ennek a legnehezebb nemet mondani, mert birtokolni mindenki szeret. Ott a világ minden gazdagsága, és persze lehetőleg minél többet belőle és nagyobbat és pompásabbat és a legújabb márkát. És hozzá úgy, hogy ha egyszer megszereztem, akkor ki nem adom többé a kezemből, kapaszkodok belé az életem árán is, mert – „az vagyok, amit megszereztem.” S emberi lelkek beállnak valóban a birtoklásra, abban az értelemben is, hogy vannak igazságaik és van ízlésük és van véleményük, és vannak kedvenc ellenségeik is – és úgy érzik, hogy ezen a szép készleten még bővíteni is lehetne, de alapjaiban jó az egész.

Jézus pedig azt mondja: alapjaiban rossz az egész, mert az embert nem az teszi, amije van, hanem az, hogy Istenben lakik-e, és Isten lakik-e őbenne vagy sem. Épp az alapok rosszak a birtoklásra épülő életnél! Nem csak azért, mert bármikor el lehet veszíteni mindent, ezt ezer példa mutatja, hanem mert az embert  önhitté és magabiztossá teszi, ha van valami többje, mint másoknak. Vitte valamire, és elkezdi az embereket lenézni és hozzáfog őket egrecíroztatni. Ez pedig valóban sátáni rontás már az ember lelkében, hiszen nem több ő másoknál, csak azt hiszi magáról. Valahol sejti is, hogy ez nem így van, ám a rossz lelkiismeret miatt kell magát valahogy igazolnia, s különbnek gondolnia magát másoknál.

Jézus tehát leszámolt a teljesítmény, a hiúság és a birtoklás kísértéseivel, s csak azután fogott hozzá a szolgálathoz. Úgy is mondhatjuk, hogy aki valóban leszámol ezekkel, másik szintre kerül: nem csupán az énje körül forog – alkalmas arra, hogy elkezdjen Istennek szolgálni. Egészen biztosan jól tesszük, ha mi is szembe nézünk ezekkel, amik bennünk is ott laknak s minket is kísértenek: teljesítmény, hiúság és birtoklás…!

Ezzel tehát világos, mire kell nemet kell mondjon valaki, ha újat akar kezdeni. Ám mire mondjon igent? A „hetven tanítvány” kiküldése ezt is megmutatja. Vigyétek a békességet – ez a tanítvány legfontosabb megbízatása. Azt, ami nem csak háború-mentes állapot, hanem a teljes élet, maga az üdv. Ezt kell vinnie a tanítványnak – akkor szolgál Urának! Üdvöt vinnie oda, ahol nincs. Ahol szomorúak az emberek, ott vigasztalás formájában, ahol szegények, ott kenyér és ruha, meg gyógyszerek formájában. Ahol homályban vagy sötétségben élnek, ott igaz szó és igei útmutatás formájában. Ahol békétlenség van, ott a közvetítés és a megbékélés elősegítésében. Növekedjen az üdv!

„Ha van ott békesség fia, akkor a ti békességetek arra száll.” Úgy beszél a békességről, mintha az egy élőlény, vagy egy lélek lenne. S valóban, az üdv az emberi lélek igazi állapota, igazi „mivolta”, ami közölhető másokkal, ami hat másokra, nem kell megmaradjon a sajátunk. Ha bennünk békesség, azaz üdv lakik, akkor az másokra is át fog terjedni, ahogyan a békétlen szívű ember körül meg békétlenség és „üdvtelenség”, üdv-hiány támad… De mit jelent az, hogy valaki „a békesség fia”? A héber nyelv szerint ez a békességhez tartozást jelenti. Azt az embert jelöli az ige ezzel a szóval, aki megízlelte az Istentől neki készített üdv jó ízét, s már nem éri be pótszerekkel, mert arra van hangolva a lelke. Békesség fia, azaz üdv fia az, aki a békességhez és az üdvhöz tartozik. Aki ismeri és szereti azt, s azon van, hogy minél több legyen belőle a világon, és más emberekben is. Úgy is mondhatnánk, aki méltó az üdvre. Aki elkezdte már engedni magában megvalósulni Isten tetteit, átalakító szeretetét – aki az üdv eljegyzettje.

Sok helyzet akad az életben, amikor nyilvánvaló, hogy valaki egyáltalán nem a békesség fia, és nem az üdv eljegyzettje. Visszaszáll reátok a békességetek: nem fogtok tönkremenni azért, mert mások nem a békesség fiai. Ne hagyjátok, hogy az élet és az emberek tönkre tegyék a lelketeket! Éljétek életeteket – nem a ti dolgotok, hogy a világot megváltsátok. Azt már megtette valaki, aki arra képes volt – Krisztus. Ti csak szolgáljatok neki csendesen és engedelmesen, ha már valóban leszámoltatok magatokban a teljesítménnyel, a hiúsággal és a birtoklással. Szolgáljatok a szelíd szeretet békességet hozó módján. Szolgáljátok az üdvnek, legyetek ti magatok méltók arra, hogy a „békesség fiai” lehessetek. A többit pedig bízzátok az üdvözítő Istenre, ő meg is cselekszi azt. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Istenünk, te úgy alkottad a Mindenséget, hogy abban szabaddá tetted az embert és az összes lény fölé helyezted. Kevéssel tetted kisebbé akaratod hiánytalan teljesítőinél, az angyaloknál – s gondot viselsz róla élete napjain. Megvalljuk, mindnyájan a magunk nevében járunk, nem figyelünk igazán útmutatásaidra. Segíts az új esztendő napjain neked szolgálni.  Adj erőt és hitet az elszánáshoz és a véghezvitelhez, adj egymás iránt megértést és méltányosságot. Segíts a ránk rótt feladatokban, gyülekezetünkben, anyaszentegyházunkban. Tőled kérünk áldást Gimnáziumunkra, az ott folyó szolgálatra, és a te kegyelmedbe ajánljuk országunkat, nemzetünket is ebben a mindnyájunk számára fontos esztendőben. Adj olyan elöljárókat, akik a haza ügyét teszik minden elé, s akiknek élete jó példát a többieknek. Kérünk elaggott testvéreinkért, akik nem lehetnek közöttünk, a betegekért, akik kórházban vannak, hogy gyógyuljanak, köztük egy idős asszonytestvérünkért: add vissza őt szeretteinek. Kérünk a foglyokért, az elnyomottakért és a megalázottakért, emeld fel őket új és teljes életre. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.