Igehirdetés 2006. július 30.
Akit ismert az Úr
Lekció: 5Móz 34,1-12
Textus: 5Móz 34,10
“És nem támadott többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Úr színről-színre.”
Imádkozzunk!
Köszönjük Istenünk, hogy mindig voltak, akik engedelmesen éltek, figyelve útmutatásaidra és kutatva törvényeid. Légy áldott az évezredeken át világító példákért – a hívő szülőkért és imádkozó nagyszülőkért egy olyan korban, amikor minden erő a te igazságod ellen fordul. Kérünk e mostani óra áldásáért, hogy megértsük és felfogjuk, amit te mondasz nekünk. Imádkozunk az igéért, hogy élő és ható legyen, ami elhat az ízeknek és velőknek megoszlásáig. Kérünk a Szentlélek ajándékáért, hogy átjárjon minket az erő, szeretet és a józanság Lelke. Ami nálunk lehetetlen, mind lehetséges tenálad. Könyörülj rajtunk és tedd áldottá istentiszteletünket, hogy megújult szívvel és új lélekkel térhessünk haza. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Egyik napilapunkban egy neves kutató a minap azt mondta, hogy a teológiailag még oly igényes igehirdetések is, amik mai napság hangzanak, kétezer év távolából zengnek és az emberek nem érzik, hogy róluk szólnak. Félve kezdek ebbe a mai igehirdetésbe, mert amiről szó lesz, az nem kétezer, hanem háromezer-kétszáz éves dolog, hisz Mózes története és az egyiptomi Exodus akkor zajlott. Mégis örömmel beszélek arról, amit a Bibliában erről éppen a minap olvashattunk, mert jómagam bárhol nyitom is ki a Bibliát, legyen az különböző háborúk vagy nemzetségtáblázatok része, pár perc olvasás és elmélyedés után ki sem kerülhetem az érzést, hogy ezek a dolgok pontosan rólam szólnak.
Ezért úgy döntöttem, akármit írnak a lapok, a mai prédikációban kivételesen megint arról lesz szó, ami a Bibliában van, s hitem szerint minden ma élő emberre nagyon is tartozik.
Mózes haláláról hallottunk, aki százhúsz évesen úgy költözhetett át Isten láthatatlan világába, hogy megpillanthatta ugyan a megígért földet a hegytetőről, ám nem mehetett oda be. Ő is ahhoz a nemzedékhez tartozott, akikről azt mondta Isten, hogy kishitűségük, hitetlenségük miatt nem kaphatják meg az ígéret földjét. És bár ő maga messze kiemelkedett közülük, nem is támadt Izraelben azóta sem olyan próféta Jézuson kívül, akit színről-színre ismert az Úr – de osztozott népe sorsában: nem lehetett a megígért föld lakója, csak a következő nemzedék.
Olvassuk ki most ebből a tényből az üzenetet, hogy nem csupán az egyes ember tudja eljátszani Isten jóságát, ajándékait, hanem egy egész nép is. Nem csak egyéni vétkek léteznek, hanem egy egész nép is elkövethet olyasmit, amit még a gyermekei is sínylenek. Vannak egy közösség életében olyan megromlottságok, amiket maga a közösség már észre sem vesz, vagy éppenséggel igazol, jónak tekint – és Isten előtt az a dolog mégsem áll meg. Szerintem ilyen ma az, hogy kényelemre törekedni a világon a legtermészetesebb és legjogosultabb dolog, s ennek jegyében mindent szabad. Ennek jegyében meg sem születhetnek az utódok, nincs helyük a szeretetünkben. Még a törvény is azzal foglalkozik, hogy ki, mit és mikor tehet az ellen, hogy neki egyáltalán leszármazottai lehessenek. De ilyen az is, hogy nyugodtan életre hívhatok gyermekeket, ha nekem éppen ahhoz van kedvem – ám ha nincs kedvem a párommal élni s fel is nevelni őket, akkor még külön jutalmat, segélyt is kapok erre a célra a társadalomtól: mert az egyénnek mindenhez joga van az égegyadta világon, a következő generáció életét lelkileg és emberileg megcsonkítani is.
Sorolhatnánk a közösségi megromlottságokat, amiket már észre sem veszünk, vagy kész magyarázat van rájuk, de fölösleges. Izrael hitetlen volt, magát a csőcselék lelki-erkölcsi színvonalához szabta, nem akart hozzákezdeni a fáradtságos és áldozatokkal járó honfoglaláshoz – ezért aztán negyven évig vándorolhatott a pusztában, míg az a nemzedék kihalt és csak a következő volt méltó arra, hogy ott lakhasson, ahol Isten ajándékai vártak rá.
Ne legyünk hát kishitűek, mert azt is elveszítjük, amink van. A hitetlenség a gyávaság testvére, merjünk Istenben bízni és akarni! Nem csak az egyes emberre, hanem egy népre is van bízva valami – meg kell azt találni s ahhoz szabva magunkat bátran cselekedni kell. De honnan tudjuk meg, mi van ránk bízva? Jogos a kérdés.
Mózes Istennel való beszélgetésből tudta meg. Egy párbeszédet rekonstruál a szentíró s abban mondja el nekünk, hogyan is álltak a dolgok ott a Nébó hegyén háromezer-kétszáz évvel ezelőtt. “Az Úr azt mondta Mózesnek…” olvassuk. Mert mondhatta! Beszélő viszonyban voltak: közelség és bensőségesség volt Mózes és Isten között. Más üzenetet ebből ki nem olvashatunk, mint azt, hogy lehetséges ilyen kapcsolat az Örökkévaló s egy halandó között. Törekedjünk erre a kapcsolatra. Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Közeledjetek Istenhez és közeledni fog hozzátok! Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket, mint a pusztában, az elkeseredéskor – soroljuk még az igei biztatásokat? Talán szükségtelen.
Ezer példa mutatja, hogy aki nem tanul meg Istennel beszélgetni, az először önző lesz, mint minden énjéhez kötött ember. Aztán gyanakvó és vádoló lesz másokkal, akár az eszelősségig is, majd hipochonder, aki mindig talál valami izgalmasat testének érzeteiben, mivel más fontos nincs számára a világegyetemben saját magán kívül. Végül pedig kétségbeesik, és talán egészen szét is esik a személyisége. Legyen imádságunk igazibb, őszintébb és bensőségesebb! Ne adjuk olcsón, ne tudjuk le formálisan. Aki újra tanul imádkozni, annak újra épül a személyisége – ez ilyen egyszerű. Megváltó Jézusunkról olvassuk, hogy gyakran ment hajnalok hajnalán egy magános, puszta helyre csak ő maga egyedül, hogy – imádkozhasson. Jó lenne őt ebben a dologban követnünk, nem csak szép nevét használnunk a magunk megjelölésére!
Aztán Mózesről azt halljuk, hogy százhúsz évet élt. Ez a szám a teljességre utal: azt fejezi ki, hogy ez az ember betöltötte rendeltetését. Nem volt üres és értelmetlen az élete. Mindenki ilyesmire törekszik, de nekünk különböző mértékben szokott a dolog sikerülni. Ő szép és teljes életet élt, volt értelme az életének. Minden emberi munka mögött ez az igyekezet áll: nem hasznosságra törekszünk, amikor ebédet főzünk, munkába megyünk, építkezünk vagy takarítunk, gyermeket nevelünk – hanem az értelmet akarjuk megvalósítani. Értelem pedig annyi, hogy van egy nálunk nagyobb, egyetemleges emberi rend, ami nincs itt, hanem meg kell valósítani. Ez a tudás rejlik minden emberi tevékenységünk mögött, nem pedig a hasznosság. És erre törekedni nagyszerű dolog.
A minap hallottam, amint a kép-keretezőnél egy igen idős asszony egy tenyérnyi, kicsorbult keretbe tükröt kért. Van otthon tükör, mondta, nem azért akarom megcsináltatni. Ez valamikor édesapám borotválkozó tükre volt – és úgyis feloszlik az ember, ne hagyjon maga után roncsokat. Elgondolkodtam a szép szándékon. Neki, ő úgy érezte, már csak ennyi hozzátenni valója lehet a világhoz, de ezt legalább hozzáteszi, hogy “ne hagyjon maga után roncsokat.” Vajon foglalkoztat-e bennünket is, hogy mit hagyunk magunk után? Van-e hitünk már azzal is törődni, ami utánunk következik, vagy még mindig csak önmagunkkal vagyunk elfoglalva? Elég szomorú dolog a széteső európai kultúra gyermekének lenni, elég szomorú dolog egy önmagát pusztító, hitetlen nemzet tagjának lenni – senki ne mondja, hogy itt nincs is miért élni. Ha csak a jövendő nemzedékekre gondolunk, már ezer feladat vár ránk!
Az utolsó mozzanat, ami mellett semmiképp nem szabad elmennünk, hogy Mózest ismerte az Úr, mégpedig színről-színre, amit a Bibliában úgy olvasunk, hogy arcról-arcra. Ismerni a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy átjárni, eggyé válni: ez tehát itt arról szól, hogy az Úr tudta ugyan Mózes fogyatkozásait is, de engedelmességéért mellé állt, s igazolta a jelek és nagy tettek által, amiket Mózes véghez vihetett népéért. Isten elismerte őt a magáénak! Milyen nagy dolog, amikor cselekedeteinkben ott van már ő maga, az Örökkévaló is, nem pedig csak a mi igyekezetünk és ambíciónk. Ez is lehetséges! Ha nem is vagyunk Mózesek, azért ott lehet a pecsét tetteinken, hogy azokat nem a magunk nevében, hírnevünkért, nem a magunk érvényesüléséért tettük. Ez a dolog “jó illatán” mérődik meg. Ami önzésünktől, nagyravágyásunktól bűzlik, azon nincs ott az igazoló pecsét – Mózes tettein viszont ott volt. Isten megmutatta hűségét: saját esküvésére emlékeztette őt!
Boldog hát az, aki nem azonosítja magát saját nemzedéke elfogadott, “polgárosított” vétkeivel, a sokak által igazolt cselekedetekkel, azzal, hogy “mindenki így teszi.” Mózes sem ezen az úton járt. Legyen hitünk kiállni a sorból s azt mondani: sokan így teszik – én mégsem fogom így tenni.
Boldog ember az, aki megújul az imádságban, akinek imádsága valódi beszélgetés Istennel, mert az ilyen ember újjáépül majd lényében.
Boldog ember az, aki betölti feladatát és megvalósít valamit az értelmes rendből, amit az Örökkévaló mindenkori lehetőségként odatett az emberi sorsok mellé: “járhatsz ezen az úton magad is!”
Végül boldog, sokszorosan boldog ember, aki már nem a maga tetteit teszi, hanem az Isten-átjárta, általa “ismert” és elismert, igazolt és magának pecsételt tetteket. Mennyire mások ezek, mint a mi egyéni buzgalmaink! Háromezer-kétszáz év múlva is lehet erőt meríteni belőlük. Hát még annak tetteiből, Aki a kereszten értünk imádkozott: Mózes neki csupán előképe. Krisztusban teljes az emberi élet – legyen a miénk is az ő benne! Ámen.
Fohász
Urunk, arra méltattál bennünket, kereshetjük az értelmet, örök gondolataidat – a rendet, amit elgondoltál. Légy áldott minden pillanatért, amikor ebből csak fel is csillanhat valami előttünk. Légy áldott az ige minden megszólításáért és kérjük, ha ma beszéltél velünk, tégy képessé arra is, hogy megvalósítsuk az értelmet – a te igédet, örök gondolataidat. Segíts megújulni az imádságban, taníts hűségesen betölteni feladatunkat, helytállva és odaadással, magunkat se kímélve. Urunk Jézus, te mindnyájunkért végigmentél az úton: hallgass meg, amikor nemzetünkért, hazánkért imádkozunk, hogy meggyógyulhassunk az önpusztításból, az értelmetlen anyagi hajszából, a gyűlölködésből és az ellenségeskedésből. Hallgass meg minket nagy kegyelmedért, és töltsd ki ránk Szentlelkedet! Ámen.
