Mindennek megvan a maga ideje

Mindennek megvan a maga ideje

Igehirdetés 2006. szeptember 24.

Mindennek megvan a maga ideje

 

Lekció: Préd 3,1-8
Textus: Ján 5,17, Ján 9,4

“Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”

“Nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van: eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat. Emiatt aztán még inkább meg akarták ölni a zsidók, mert nem csak a szombatot rontotta meg, hanem Istent is saját atyjának mondta, egyenlővé téve magát Istennel.”

 

Imádkozzunk!

Édesatyánk, légy áldott az imádságra rendelt időért, hogy örök és szent törvényed szerint mindig újra elhozod ezt számunkra. Köszönjük, hogy nem hagysz minket magunkra, hanem a kezdetektől fogva kijelented magadat. Légy áldott, hogy magában a teremtésben is a te szeretetedet pillanthatjuk meg, s azt kérjük, tedd e mostani órát az új teremtés órájává, hiszen, megvalljuk, nem tartozunk azok közé, akik pontosan tudják, mikor minek az ideje van. Megvalljuk, életünkben gyakran zűrzavar uralkodik, ezért azt kérjük, hogy te, aki kezdetben is az értelmet adó örök ige voltál és az vagy mindenkor, most is te jöjj el hozzánk! Teremts értelmet, rendet és világosságot. Köszönjük, hogy hittel hihetjük, meg is teszed, hiszen ezért jöttél közénk Krisztusban, a testté lett Igében. Őérte kérünk, bízd ránk most igazságodat Szentlelked világosságával. Taníts, emeld föl szívünket – formáld az életünket. Tedd áldottá ezt az órát nekünk épülésünkre, neked pedig örök dicsőségedre! Ámen.

 

Igehirdetés

Az elmúlt hetekben szomorúan mesélte valaki, hogy látott az utcán útépítés miatt kiásott, viszonylag fiatal fákat, amik ott hevertek az út mentén gazdátlanul már néhány napja. Megsajnálta őket, hazavitte és elültette őket a kertben, de mint mondta, sajnos, mind kiszáradt, egy sem maradt meg közülük. Igaz, éppen június volt, tette hozzá magyarázatként – pontosan kiábrázolva az igazságot, amit az előbb hallottunk a Prédikátor könyvéből. Mindennek megvan a maga ideje – egyebek közt az ültetésnek is – sőt, az ültetett dolgok kiszaggatásának is… Ha nem a maga idejében ültetünk, biztosak lehetünk, nem lesz jó az eredmény, mert – mindennek megvan az ideje! Ha van otthon egy szép tő virág, amin megjelentek a bimbók, nem teszi jól az ember, ha elkezdi húzkodni meg feszegetni azokat, hogy nőjetek és virágozzatok ki – így csak árt annak a virágnak. Megvan az ideje, amikor az szépen kinyílik magától, s akkor lehet majd benne gyönyörködni!

Emberi életünkben is sok bajt hoznak a döntések, amikor kiérleletlenül, idejekorán fogunk valamibe, aminek nem lenne még ott az ideje. Hányan bánnak meg ilyesmit később, néha jóvátehetetlen dolgokat is; vagy éppenséggel az ellenkezőjét, hogy lemaradtak életükről, csak évtizedek múlva jutottak oda, hogy el kellene kezdeni valamit, amihez azonban már késő volt…

A Bibliának külön szava van arra, hogy “alkalom” – amikor valaminek pontosan eljött az ideje. Ezeket Isten adja az embernek, s azt is olvassuk egy helyen, hogy “áron is megvegyük az alkalmakat, mert a napok gonoszak” – vagyis elszaladhat az idő, s az ember lemarad valami fontosról.(Ef 5,16) De ne tévesszük össze ezt a bibliai szót azzal, amikor ügyes emberek jókor és jó helyen vannak, ahogyan mondani szokták, s az ölükbe hullnak dolgok. Valóban vannak, akik mindig pontosan tudják, hol érdemes lenni, ahol hozzá lehet valamihez jutni… A bibliai “alkalom” szó azonban azokra a pillanatokra vonatkozik, amikor az ember örök sorsára nézve belátásra juthat, s ha az nem kell neki, nem biztos, hogy kap megint egy ugyanolyat!

Adatnak pillanatok, amikor rendezhetnénk dolgunkat Istennel – ám el is lehet szalasztani ezeket. Kapunk elkészített alkalmakat, hogy embertársainkból a tüskét kihúzzuk – de ha nem tesszük, azok ott maradnak. “Megvan az ideje az ég alatt minden akaratnak” ahogyan az előbb olvastuk. Mi kell ahhoz, hogy ne szalasszuk el az “alkalmat” az Istenhez való közeledésre? Mi kell ahhoz, hogy életünk pillanatait betölthessük azzal, amire azokat Isten adta?

Keressük a választ bibliai képekben, pontosabban egy-egy fontos arcban. Az első Ábrahám, minden hívők atyja, ahogyan nevezik – hiszen mind a zsidók, mind a muzulmánok, mind pedig a keresztyének hitük ősatyját látják benne. Ábrahám egyszer azt hallotta Istentől, menjen és áldozza fel egyetlen fiát, akiért annyit imádkozott az évtizedek során, amikor még gyermektelenül élt. Isten meg akarja próbálni a hitét. Indult, hogy megtegye, de a döntő pillanatban megint szólt hozzá az Úr, s azt mondta, semmiképpen meg ne tegye, nem akar tőle ilyen áldozatot. És Ábrahám keze lehanyatlott.

Ennyi a történet, ami azt mondja ki, az ember számára döntő ügy a vezetettség, az Istenre figyelés – azt nem pótolja semmi. Hiába van tehetsége valakinek, esetleg nagyon értelmes esze, ügyes rátermettsége, jó szerencséje és sok más dolog – ezek mind csak e világi utunk szempontjából számítanak valamit.

Örök sorsunk szempontjából, tehát arra nézve, amit magunkkal viszünk az örökkévalóságba, egyáltalán nem fontos, hogy gazdagok voltunk-e vagy szegények. Nem fontos, hogy hosszú volt-e az életünk vagy rövid, nem fontos, hogy voltak-e befolyásos ismerőseink és nevezetes barátaink vagy sem. Egyedül az fontos, beszélő viszonyban voltunk-e életünk Istenével, aki megmondhatta nekünk azt is, ha akarta, hogy áldozz fel valami nagyon fontosat, ami esetleg a mindened – de azt is megmondhatta, ha akarta, hogy most gyorsan hagyd abba, amit csinálsz, amit az előbb még pontosan én mondtam neked…! Ilyen közelség, e szoros figyelés, Isten hangjának ily pontos meghallása nem ritka a Biblia embereinél; s Ábrahám ezek őstípusa. Nem véletlen, hogy amikor a zsidók valami nagyot akartak mondani arról, ők milyen hívők, akkor azt mondták: “Ábrahám a mi atyánk!” Jézus meg azt válaszolja, hogy Isten a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak, úgyhogy ne bízzátok el magatokat…! (Mát 3,9)

De nyugodtan emlékezhetünk Ábrahámra, hiszen magát az üdvösséget is úgy ábrázolja az ige, hogy Ábrahám “a kebelére ölel” valakit, mint  Lázárt, az egykori koldust. Szóval jól tesszük, ha odafigyelünk az ábrahámi magatartásra – akkor nem fogjuk eltéveszteni, melyik pillanatot mire kaptuk! Ennek lényege pedig a figyelés és a megszólíthatóság. A “lelki hallás” élesítése, s lényegében magunknak az engedelmességben való gyakorlása. Hallani és pontosan, haladéktalanul tenni, amit Isten mond – így lehetünk mi Ábrahám fiai. Ennyit az első képről, amit a Biblia válaszként ad ma nekünk arról, mi módon tudjuk meg egyáltalán, melyik idő mire is való az életünk útján.

A következő, második kép maga Jézus. Ő sosem maradhat ki a képek közül, mert nélküle minduntalan eltévedünk. Valóban őrá kell figyelnünk a legjobban örömünkben és bánatunkban egyaránt. Róla azt halljuk a kánai menyegzőben, hogy amikor édesanyja kéri a csodatételre, szinte meghökkentő módon visszautasítja: mi dolgod ezzel – nem jött még el az én órám! Aztán egy idő múlva váratlanul azt mondja: Töltsék meg a kőedényeket vízzel és már a vízből is bor lesz! Mert a csodatételnek is megvan a maga ideje. Amíg Isten nem adja az ő saját Fiának, addig nincsen csoda. Milyen nehéz kivárnunk bizonyos dolgokat! Mennyire szívesen vennénk csodákat, itt és most, gyorsan és rögtön, de ha Jézusnak nem jött még el erre az órája, akkor marad minden a régiben. Amikor pedig Istennel való beszélgetésében, imádságában megbizonyosodik arról, hogy igen, ez az óra az, amit az Úr adott erre a belátásra, föleszmélésre – akkor csoda történik….

Csak legyen, aki imádságban odafigyelve kivárja ezeket a pillanatokat! Azt Isten Fiának kell majd tekintenünk, amint mesterét is annak tudjuk és úgy is nevezzük. Ő mondja nekünk, hogy az Atya mind ez ideig munkálkodik, ezért ő is munkálkodik. És ő mondja azt is, hogy addig kell cselekedni, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor már senki nem munkálkodhat. Minden bizonnyal ez az akkoriban villanyvilágítás nélküli éjszakáról szólt elsősorban, amikor nem nagyon lehetett hatékonyan dolgozni, legfeljebb ha pislákoló gyertya mellett nem. De átvitt értelemben arról van szó, hogy egyszer vagyunk itt földi vendégeskedésünkben, és mindnyájunkra eljö az éjszaka, amikor már semmit nem tehetünk, sem jót, sem rosszat..Ezért kell nagyon megbecsülnünk az életet, és nem szabad rossznak vagy silánynak látnunk – legfeljebb mi magunk tesszük azt rosszá és silánnyá! A legjobban megajándékozott életet is lehet rongálni, mennyi példa igazolja, viszont a legrosszabb életet is lehet jobbá tenni.

Tegnap Recsken a köztársasági elnök avatta fel gyülekezetünk tagjának, Farkas Ádám szobrászművésznek a recskiek 56-os emlékművét. Arra emlékezett az elnök avató beszédében egyebek közt, hogy azok a megkínzott, kényszermunkatáborban kőtörésre fogott költők, írók, különböző emberek ott esténként előadásokat tartottak egymásnak a barakkban a maguk szakterületéről, hogy mindenki tanulhasson közöttük. Mert a legrosszabb életet, a szenvedés teli életet is meg lehet próbálni felemelni és átnemesíteni. Munkálkodjatok, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat.

Jézus maga olyan módon munkálkodott ebben a világban, hogy aki őrá valóban figyel, annak feltétlenül nemesedik és tisztul az élete. Ha felemeltetem, mondja magáról, mindenki magammal viszek. Merjük ezt hinni mi is! Ahová csak engedjük, hogy a kegyelem minket emeljen, oda másokat is magunkkal fogunk tudni vinni. Talán akaratlanul, talán észrevétlenül, talán nem sokakat, talán csak egyetlen valakit, nem baj.

Munkálkodjunk, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat. Ábrahám, az ősatya után ezért figyelünk Jézusra, mert benne látjuk, hogy egyetlen asszonytól született ember is mit adhat a többieknek.

A harmadik kép már nem az ősatyáké, nem a Fiúé, hanem a tanítványoké: itt két arc álljon most egymással szemben. Péter és Judás, mind a ketten tanítványok, mint ahogyan mi is azok szeretnénk lenni. A tanítványi, a követői élet két lehetősége. Ne feledjük, hogy minden ember tanítvány, legfeljebb nem a Jézusé, hanem más szellemi erőé. Nincs ember, aki valaki követője ne lenne, ha másé nem, láthatatlan szellemi vagy gondolati lényeké – mert embernek lenni annyi, mint tanítványnak lenni. Szomorú, ha valaki nem is tud erről, mert ez nagyon is így van. Szóval Péter is, Júdás is tanítvány, mindketten vétenek. Az egyik elárulja, a másik háromszor eskü alatt megtagadja, hogy sosem látta őt. Hát nem igen van ennél lejjebb.

És az egyik benne marad a bűnében, legfeljebb intézkedik tovább, mint addig is tette és visszaviszi a pénzt a főpapoknak, mert azt hiszi, hogy az intézkedéseken múlik az üdvösség. A másik nem intézkedik semmit, hanem sírva megbánja, amit tett és megfordul, vagyis megtér. Az egyik útja az életé, a másik a halálé. Tanítványnak, vagyis embernek lenni ugyanis nem az, hogy sosem vét az ember, mert ilyen csak Jézus volt egyedül, mióta ember él a földön. Ő mindent jól cselekedett, ahogy mondták róla. Mi emberek azonban mind vétünk, ki ebben, ki abban, ki nagyot, ki kicsit, kiről kiderül, kiről nem. De nem az a kérdés, hogy nagyot vétett-e valaki vagy kicsit, sokaknak ártott vele vagy csak egyetlen egy embernek, hanem az, hogy mit kezd a vétkével: bánkódik-e rajta vagy sem, tud-e felette sírni és bűnbánatot tartani, vagy sem. Mert Isten előtt csak annak van mentség, aki tud megfordulni, aki képes a megtérésre, aki nem keményedik bele a saját vétkébe.

Bele ne keményedjünk a vétkeinkbe, el ne hitessük magunkkal a feketéről, hogy fehér, át ne színezzük a valóságot, mert az nem az élet útja. Lehet a siker útja, általában nagyon is időleges sikeré, lehet a hatékonyságé, nagyon is kétes értékű hatékonyságé, de nem lehet az életé, amit példaként hagyhatunk gyerekeinkre, hogy ti is ekként cselekedjetek. Szégyellni fogják, ha ezt tesszük és magunk is megbánjuk, de talán túlságosan későn. Mert mindennek megvan a maga ideje. Ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak, ideje van az ölelésnek és az öleléstől való tartózkodásnak, ideje a szólásnak és a hallgatásnak – és megvan az ideje a szaggatásnak és a megvarrásnak, egyszóval – mindennek az ég alatt.

Boldog ember az, aki beszélget Istennel élete ilyen dolgairól, mikor minek is van az ideje és minek nincs, mint ahogy Ábrahám is tette. Áldott az Isten, és a mi Urunk Jézus Krisztus, aki nem csak néha nap beszélgetett az ő Atyjával ezekről a dolgokról, hanem egészen egy is volt ő vele. Meg is akarták ölni őt ezért, és végül ez is volt a kárhoztatása legfőbb oka – holott a legfőbb jótéteményt hozta el ezzel nekünk, hiszen gyermeki odaadásunkban mi is eggyé lehetünk immár Istennel, ahogyan Jézus is eggyé lett ő vele. A tanítványi élet lehetőségei pedig ott vannak felmutatva számunkra az evangéliumban, ha nem csukjuk be a szemünket, látjuk ezeket. Járhatunk a Péter útján és járhatunk a megkeményedett szívű Júdás útján is, egyik a halálé, másik az életé. Ezért legyen most ez az imádságunk:

 

“Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat, minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat!”  (512. dics. 2. v.)

Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy adod számunkra az emberemlékezet gazdag példatárát. Légy áldott a hitben hűségesekért, akik a kezdetektől és a romlásoktól fogva is megmaradtak gyermekeidnek. Köszönjük, hogy föltekinthetünk rájuk és elgondolkodhatunk életükön. Megvalljuk, hogy messzi vagyunk a hit óriásaitól. De azt is tudjuk, hogy mi is éppen úgy asszonytól születtünk, mint ők, és előttünk is nyitva vannak az ő lehetőségeik. Adjál nekünk áldott, imádságos és áhítatos perceket, a figyelés óráit, a vezetettség nagyszerű, engedelmességgel megkoronázott időit. Óvjál meg minket az önhittségtől, és attól, hogy a magunk feje után menjünk, vagy rossz példákat és rossz tanácsadókat kövessünk. Könyörülj rajtunk, hogy a te gyermekeidhez méltón járhassuk végig földi életünket. Légy áldott azért, akiről elmondhatjuk, hogy mindent jól cselekedett. Köszönjük, Urunk Jézus, hogy hozzád fordulhatunk, tehozzád mehetünk és a te közeledben minden olyan egyszerű és világos lesz. Nem csak magunkért, hanem közösségünkért, összetartozó életünkért is imádkozunk. Jöjjön el közénk szereteted, világosságod, békességed, igazságod, hadd legyünk javára egymásnak, amint te javára voltál minden kor minden emberének. Hazánk sorsát is elébed hozzuk ezekben a nehéz időkben. Tegyél jól velünk, terjeszd ki ránk áldó szeretetedet a most következő hét napjain is! Ámen.