A szent és ami szentséges

A szent és ami szentséges

Igehirdetés 2006. október 22.

A szent és ami szentséges

 

Lekció: Ézs 6,1-10
Textus: 3Móz 11,44-45

“Legyetek szentek, mert én szent vagyok. Ne tegyétek magatokat tisztátalanná semmilyen csúszómászó állattal, amely a földön mászik. Mert én vagyok az Úr, aki fölhoztalak benneteket Egyiptom országából, hogy a ti Istenetek legyek. Legyetek azért szentek, mert én szent vagyok!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, megköszönjük megtartó hűségedet. Nem adtál át bennünket az enyészetnek és egybehívtál most igédet hallani. Sokszor méltatlanná lettünk elhívásunkhoz, a tőled kapott áldásokhoz – bánkódunk bűneink felett. Szeretnénk méltóvá lenni választottságunkhoz: segíts igaz áhítatra, segíts találkozni teveled és önmagunkkal. Adj hírt magadról, éltető Istenünk! Közölj velünk útba igazító igét, és töltsd ki ránk Szentlelkedet, az örök mennyei lángot, mely az első pünkösd népén is ott világított. Segíts különböztetni szent és profán között, és add meg, hogy szentek lehessünk, amint te öröktől fogva szent vagy! Ámen.

 

Igehirdetés

Ezekben a napokban ünnepel az ország, de jól tudjuk, hogy az ünneplésben a sok gyász és fájdalmas emlékezés mellett nagyon sok kérdőjel is rejlik. Sokan emlékeznek szeretteikre, ismerősökre, és olyan is van közöttünk, aki maga személyesen is megszenvedte azokat az időket: de tudjuk, teljes bizonyossággal nehéz megmondani, mi is történt igazából, mi mozgatta valójában a történelmi eseményeket. A nemzet ma Magyarországon tragikusan megosztott. Vannak hivatalos ünnepek és vannak emberi beszélgetések, és a két világ nem fedi egymást. Régi barátok nem beszélnek egymással és nehéz tisztán látni, kinél mennyi igazság is van tulajdonképpen. Közben az ország helyzete inkább romlik, mintsem javulna, éspedig nem csak gazdasági értelemben: soha nem látott, brutális gyilkosságok hírét vesszük, ami felett értetlenül állunk – és azt kérdezzük, hova is tartunk mi tulajdonképpen.

Úgy tűnik, talán újra Nóé bárkájába kell vonulnunk lelki értelemben, meg kell próbálnunk átmenteni értékeinket családban, gyülekezetben a gyermekeink, és egy jobb kor számára. De tényleg csak ezt jelenti ma Isten gyermekének és Krisztus követőjének lenni? Hogyan igazodhatunk el egy bonyolult és nehezen átlátható, kaotikus világ eseményei közt, és egyáltalán: hol a helyünk, mi a dolgunk?

Amint a Bibliát a kezünkbe vesszük és egyetlen mondatát is értő figyelemmel elolvassuk, azonnal megérint bennünket egy másik világ, éspedig nem az, amiben élünk… Nehéz szavakba foglalni, miben áll a különbség, ám a legközelebb akkor vagyunk a valósághoz, ha azt mondjuk: a világ, amiben élünk szentségtelen, a Biblia igéje pedig éppen Isten szent voltáról beszél – ezernyi tükörcserép fénytörésében. A világ azt mondja, legyél olyan, mint mi is vagyunk, különben kinézünk magunk közül és elszigetelünk – az ige pedig azt mondja, legyetek szentek, mert Isten is szent. Amikor ezt meghalljuk, éspedig nem csak fülünkkel s még csak nem is az értelmünkkel, hanem a szívünkkel, akkor már tudjuk, merre tovább. Mint a kirándulók, akikre rásötétedett az erdő és az utolsó gyufaszál is elfogyott a fákon lévő útjelzéseket azonosítani, a lábukkal tapogatják, hol az ösvény. Már arra gondolnak, be kell rendezkedni az erdőn éjszakázni – amikor valaki közülük egy távoli fénypontot mégis megpillant: onnét kezdve tudják, arra haladva mégis hazajutnak majd…

Ilyen felvillanó fénypontnak gondolom a Szentről való beszédet, ami megmutatja nekünk, tévelygő embereknek az irányt. Ézsaiás próféta elhívásának története fontos támpont ebben. A látomásban Isten szent voltáról harsogó, angyalszerű lényeket, szeráfokat mutat az ige, akik megtisztítják a “tisztátalan ajkú”, vagyis hazug nép között lakó, s magát is hazugnak felismerő Ézsaiást – az oltár parazsával érintve ajkait…! Onnét kezdve, vagyis személyes megtisztulása után szólhatja már Isten igéjét!

Másik támpontunk Mózes 3. könyvében a “Szentség Könyvének” nevezett részlet ismétlődő felhívásaiban van, amikor azt halljuk, éspedig öt különböző változatban is, hogy szentek legyetek, mert én, az Úr szent vagyok. Itt már nem csak a megtisztulás megrázó mivoltát ismerhetjük fel, ami olyasmi, mint a parázzsal ajkakról leégetett hazugság, hanem egészen konkrét üzenetet kapunk arról, mit is jelent a “szent” s hogyan válhat az ember maga is szentségessé.

A Biblia több helyen egyértelműen leszögezi, hogy egyedül Isten szent. Ezt a csodálatos tulajdonságot, mondjuk így, minőséget ő nem akarja magának megtartani, hanem velünk, emberekkel közölni kívánja. Ebben a világban ezért az “szent”, ami Isten számára el van különítve, neki van félretéve és fenntartva, mert tulajdonképpen az övé. Ilyen maga az emberi élet. Nem a miénk, mi csupán egy időre kapjuk drága kincsként, megbízatásként, “sáfárságra” – de a tulajdonjog Istené. Ezért kellene minden embernek szentnek lennie: életünk minden pillanatában tudatában lenni annak, hogy igazából nem a magunké, hanem Isten tulajdona vagyunk.

Milyen másként élnénk bizonyos élethelyzetekben, ha ennek tudatában volnánk! Mennyivel több alázat és több emberi tartás lenne bennünk, ha nem feledkeznénk el arról, ki is a tulajdonos…! Mi csupán bitoroljuk életünket, valahányszor tulajdonosként lépünk fel benne, gőggel, követelésekkel, sérelmekkel, bosszúvággyal vagy éppen önhittséggel, íme vittük valamire, amire a többiek nem… Még az úgynevezett tehetségünket is magunknak tulajdonítjuk, sőt, azt leginkább – pedig ha van ilyenünk, akkor az végképpen nem a mi érdemünk. Szent ebben a világban csakis az, aki Isten akaratát cselekszi, minden erejével erre törekszik – és ilyen módon immár újra, tényleg, egészen Istené az élete. “Szentek legyetek, mert arra választottalak ki benneteket a népek közül, hogy az enyéim legyetek.” (3Móz 20,26)

Ha figyelmesebben elolvassuk Mózes 3. könyvében az igéket, amikben a “szentek legyetek” felszólítás található, nagyon is konkrét útmutatásokat találhatunk. Vegyük őket sorra.

Először is szent az, aki nem saját magából, a maga érzéseiből és vágyaiból indul ki, hanem Isten valóságából. Majdnem azt mondtam, hogy Isten lényéből, pedig ő rá nemigen alkalmazhatjuk a lény szót, hiszen ő sokkal több egy véges lénynél – ő örök szeretet, fény és jóság. “Én szent vagyok, ti is szenteljétek meg magatokat!” (3Móz 19,2) – olvassuk a Szentség Könyvében. Miért legyen az ember szent? Azért, mert az “vidám dolog” vasárnapra, amint egy szórakoztató műsorba hajló tévéadás sugallja…? Talán azért, mert az hasznos? Jutalmat kapunk érte? Nem. Azért, mert Isten szent. Nincs is más magyarázat erre az igényre. “Mert én szent vagyok, ti is szenteljétek meg magatokat”– vagyis az embernek nem magából, a saját érzéseiből kell kiindulnia, mint annyiszor tesszük, hanem közvetlenül Isten valóságából. Ő “…az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, aki van, volt és aki eljön!” (Jel 1,8) Egyedül ő méltó arra, hogy kiindulási pontunk legyen.

Amikor egy családi vita zajlik valahol, rendszerint nem lehet megállapodni, hogy kinek a sérelméről legyen inkább szó. Ezért szoktak hát az emberek egymással kiabálni: megpróbálják érvényesíteni, hogy arról legyen szó, ami nekik fontos, amiről ők beszélnének… Ilyenkor lenne fontos a rosszul megválasztott kiindulási pont helyébe azt tenni, ami tényleg méltó arra, hogy kiindulásul szolgáljon: Isten valóságát, az ő szent voltát. Ha innét indulnánk, egészen más eredményekhez vezetnének emberi megbeszéléseink. “Mert én szent vagyok, ti is szenteljétek meg magatokat.” Egyedül ő méltó arra, hogy kényes és bonyolult dolgok megbeszéléséhez – s az életben sok ilyen van – kiindulási alap legyen! Enélkül a beszélgetők a maguk mondandóját tekintik egyetlen helyes kiindulási alapnak, sőt feltételnek is a dialógus létrejöttéhez – és így lesznek aztán belőlük hamarosan ordítozók…

Vannak, akik magukat “középen állóknak” képzelik. Veszélyes illúzió, hiszen középen egyedül Isten állhat, mi emberek mindig valamely oldalon állunk. A középső hely az Úré. Az ajtók be voltak zárva, olvassuk, de eljött Jézus és megállt a középen. Az a hely egyedül őt illeti, nekünk embereknek nem jár! Amikor magunkat állítjuk oda, kisajátítva azt, akkor vagy saját magunkat, vagy – és többnyire ez a helyzet – a többieket is megpróbáljuk becsapni, amire aztán előbb-utóbb fény is derül: mert a középső hely nem a miénk.

Aztán ilyet is olvasunk: “Én vagyok az, aki felhoztalak titeket Egyiptomból, hogy Istenetekké legyek nektek, ezért szentek legyetek, mert én is az vagyok!” (3Móz 11,45) Ez a régi, jól ismert és mégis mindig újra elfeledett erkölcsi tanítást bízza ránk, hogy ne legyünk feledékenyek Isten szabadító szeretetével kapcsolatban. Még a Tízparancsolatban is megtaláljuk a hivatkozást erre, már a legelső mondatban, hogy az ember ne feledje, Isten az, aki kihozott minket “Egyiptomból.” Aki elfeledi az ő szabadító szeretetét, például miként is imádkozott legutóbb ezen szavakkal “csak most az egyszer hadd szabaduljak meg” – és Isten meghallgatta őt: az nem jár a szentség útján. Szent az, aki számon tartja Isten szabadítását, mert ez a szabadítás ad erőt az embernek, hogy képes legyen önmaga fölé nőni.

E szabadítást a golgotai kereszten hozta el nekünk Megváltó Jézusunk, hogy kivezessen az önzés, a szeretetlenség Egyiptomából. Ez a forrás, a szükséges erő ahhoz, hogy ne legyünk többé szentségtelenek, istentelenek, azaz ne legyünk önzők és szeretetlenek. “Aki hálával áldoz, az dicsőít engem, aki az útra vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását” mondja a zsoltáros: vagyis jó dolog emlékezni Isten szabadító szeretetére! (Zsolt 50,23)  Az emlékezés által a dicsőség, a fény növekszik a világban, ahol élünk! Ember az, aki emlékezik.

Tulajdonképpen a művészet lényege is az emlékezés, mégpedig a katartikus, megtisztító emlékezés: életünk egészének megpillantása. Nagy a különbség a nosztalgiázás és az igazi emlékezés között, mert az előbbiben csak megidézzük egykori énünket, és visszalopjuk a mába, de marad minden a régiben, vagy éppen rosszabb – elmélyülünk például egy hamis illúzióban – míg az igazi emlékezés, ahogyan a Biblia tanít minket arról, megtisztít és elkötelez. Emlékezz az egyiptomi szabadulásra – s akkor nem lesz más Istened rajtam kívül! Az emlékezés által megmérhetjük magunkat és megtisztulhatunk. Ezért fontosak az ünnepek s az, hogy általuk olyan módon emlékezzünk, hogy abban megtisztulás legyen.

Református Gimnáziumunkban ötödikben ismerkednek irodalom órán a “katarzis” fogalmával – most így van a tananyagban. Az elmúlt héten szép 56-os megemlékezés volt az egyik végzős, tizenkettedikes osztály műsorával, s a kis ötödikesek odamentek irodalom tanárukhoz s azt kérdezték: Tanárnő kérem, ez volt a katarzis?  Mosolygunk a gyermekien tiszta kérdésen, de ezek szerint valamit bizonyára megértettek az emlékezésből. Jó dolog mindenkor úgy emlékezni, hogy nem feledjük Isten szabadítását. “Aki hálával áldozik, az dicsőít engem…”

Végül pedig egy különös ige még, ami mellett akár el is mennénk: “Legyetek szentek, mert én szent vagyok, és ne tisztátalanítsátok meg magatokat csúszómászó állatokkal, amik a földön másznak.” (3Móz 11,44) Azt mondaná az ember, ez biztosan nem nekünk szól, hiszen általában eszünk ágában sincs csúszómászókat enni, megvan a mi szokásos napi étkezésünk, miről szól ez az ige egyáltalán. A régieknek a pusztai körülmények között még kellett ilyet mondani, hogy ha nagyon éhesek is: vakondot, rágcsálókat és a többi olyan állatot, amitől fertőzéseket lehetett kapni, ne egyenek meg.

De itt, az étkezés korlátozásával valami nagyon fontos kerül megfogalmazásra, ami akkor is érvényes, ha a dologgal a maga konkrétságában nem is nagyon tudunk mit kezdeni. Mert az ige azt mondja ki, hogy életben csak akkor maradhat az ember, éspedig nem csak a fizikai, hanem lelki értelemben, ha bizonyos önkorlátozásokra képes. Aki az élet összes lehetőségét ki akarja meríteni, képtelen magának gátakat szabni, tilalmakat önkéntesen magára felvenni s azokat megtartani, az valójában elveszett ember. Ahogy Jézus mondja, “…aki meg akarja tartani az ő életét, az elveszti azt….” (Mát 16,25) S ez pontosan így is van. Mennyien élnek sokat “megnyerve” az életből (E4 4,19-24) és rossz lelkiismerettel – vajon megérte? “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall – avagy micsoda váltságot adhat a lelkéért az ember?” (Mát 16,26) Igenis, a régi ételtilalmak elgondolkodtathatnak: vajon nem lenne-e néhanap szükségünk egy pár tilalomra magunknak is? Mondjuk ilyenekre: ne lopj, ne hazudj, ne vedd el embertársad házastársát…? Másként nézne ki a világ, de még országunk is, ha lennének, akik elgondolkodnak a csúszómászók étel–italán… Mi az, amit meg kellene tiltani magunknak, hogy “meg ne fertőztessük magunkat”, hanem szentek legyünk – hiszen Istenünk is az…!

Ma ezt hallottuk: akkor tesszük jól, ha nem magunkból, saját érzéseinkből, de nem is a mások vétkeiből indulunk ki, ahogy általában szoktuk, hanem – Isten valóságából. “Szentek legyetek, mert én az vagyok” – s erre más magyarázat és indok nincsen, miért is legyen szent az ember. Azért, és csakis azért, mert Isten maga szent.

De nem vagyunk mindig azok, és ezért rászorulunk a szabadításra: annyiszor meg is kaptuk már… Jézus keresztjében mindnyájan egyszer s mindenkorra kapjuk – éljünk végre vele. El ne feledkezzünk arról, ki hozott ki minket bűneinkből: “aki hálával áldoz, az dicsőít engem.”

S legyen hitünk lemondani az élet bizonyos lehetőségeiről, mert ha nem tesszük, annál kevesebb életünk lesz… Már csak ilyen az emberélet, így van öröktől berendezve. Térjünk vissza oda, ahonnan kiindulni egyedül érdemes, Isten szentségéhez: s kérjük őt, adjon belőle. Engedje meg, hogy mi az övéi lehessünk és boldogan mondhassuk magunk is:

“Szent, szent, szent a Seregeknek Ura:
Teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!
Ámen, Ámen!”   (176. dics.)

                                                Így is legyen. Ámen.

 

 

Fohász

Istenünk, messze vagyunk attól, hogy szentek legyünk s ezért azt kérjük, szentelj meg minket. Vedd el vétkeinket, taníts meg mindig onnan indulni, ahonnan egyedül méltó – a te szent voltodtól. Add, hogy tudjunk így tekinteni egymásra és magunkra is. Emlékeztess minket, hogy ne legyünk feledékeny gyermekeid, hanem szemünk előtt legyen Jézusunk megváltó szenvedése. És abban is segíts, hogy erkölcsi tartással élhessük életünket és megtartsuk azt, ami nélkül elvész az élet szépsége és öröme. Könyörülj vajúdó országunkon, adj nekünk hitet, jobb jövőt és lelki megtisztulást! Ámen.