Igehirdetés 2007. január 1.

Beosztás dolga

Lekció: Jel 5,1-14

Textus:  Mát 13,52

„Minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.”

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk téged, hogy új esztendő első útja templomodba vezethetett. Köszönjük, hogy egészségesek lehetünk, van otthonunk és eleségünk. Te örök szeretet vagy, mindig voltál és mindig leszel – míg mi emberek születtünk és meghalunk. Megfoghatatlan titok számunkra létezésünk, hát még a tiéd, Urunk, akiből annyit ismerhetünk összesen, amennyit magad megengedsz. De áldunk téged, erős és örök Isten, hogy mindent elmondasz magadról, ami az üdvösséges és boldog élethez kell. Azért adod a hívek seregét, anyaszentegyházadat, hogy ott közöld magad velünk, éhező és szomjazó lelkekkel, akik utánad vágyakozunk. Bocsásd meg lelki restségünket és mind azt, amivel szomorítottunk tégedet. Jöjj el hozzánk, adj világosságot és értelmet, hogy befogadhassuk igédet. Megváltó Jézusunk, áldd meg Lelkeddel újévi istentiszteletünket! Ámen.

Igehirdetés

Újév reggelén azt kérdezzük, vajon milyen esztendő áll előttünk. Nem ismerjük a jövőt, remények és szorongások egyformán ott vannak szívünkben. Ha visszaemlékezünk, azt kell mondjuk, volt olyasmi az elmúlt évben is, amit álmunkban sem gondoltunk volna újév reggelén, mégis eljött. Eljöttek boldog idők és eljöttek betegségek, talán eljött a gyász is, aztán eljöttek szép pillanatok, örömteli emberi találkozások, jó beszélgetések és eljöttek érthetetlenül viaskodó, ellenséges percek és órák is, amikor szinte az életünket sem szerettük már. Az előttünk álló, új évben is számos meglepetés vár ránk, jó és rossz dolgok egyaránt. Nem ismerjük a jövőt.

A régi ember is kérdezte minden újév napján, mi vár rá, s bizony hozzá is fogott a maga módján sorsa meghatározásához: mágikus rituálékat vitt végbe és jóslásokba bocsátkozott. Se szeri, se száma a néprajz leírta babonáknak és mágiáknak, amikkel az ember próbálta kezébe venni jövőjét. Az efféle szertartásoknak és mágiáknak az asszír-babiloni vallásokban, amiket a zsidók jól ismertek, kedvenc jelképe volt a könyv, amit ünnepélyes keretek közt a templomban újév napján megnyitottak, s ezzel azt fejezték ki, immár ismerik a “sors könyvében” megírt utat, s ahhoz is tartják magukat.

A Jelenések látnoka nem volt ilyen optimista. Álmában egy “hétpecsétes könyvet” látott, ami a sors könyve, s nagyon sírt, mert senki, de senki nem volt méltó azt felnyitni, pecsétjeit feloldani, de még ránézni sem. Ebből a nagy sírásból zengő, dicsőítő énekszó lesz a látomás során, éspedig azért, mert győzött a “Júda oroszlánja”, aki valójában egy feláldozott Bárány! Győzött, s így méltóvá lett arra, hogy felnyissa a hétpecsétes könyvet: a négy Élőlény és a Huszonnégy Vén leborul előtte, s hárfáikon új énekeket játszanak és aranycsészéikben füstölő fűszereket égetnek számára, amiknek füstje “a szentek imádsága”. Megrendítő kép, tele hatalmas szimbólumokkal; de mielőtt megpróbálnánk ezek mélyére hatolni, egy egyszerű jézusi mondás állítson meg bennünket.

A régiről és az újról van szó e mondásban, ami szerint „Minden írástudó, aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a gazdához, aki újat és ót hoz elő éléskamrájából.” Az első keresztyén évtizedekben nagyon sok múlott azon, hogy Isten népének tudósai, a korabeli írástudók, vajon megértik-e a Jézusban hozott új isteni kijelentést, és pártjára állnak a dolognak, vagy ellenségei lesznek, s mindent megtesznek a keresztyén hit kiiktatásáért. Róluk és nekik szól ez a mondás és valami olyasmit foglal egységbe egy hétköznapi képpel, ami segített áthidalni a korabeli kételyeket. Csak az lehet-e hitelesen Isten igazsága, ami mögött már ezer esztendő kipróbált hite és a közösség vallásos őrködése áll – vagy van Istennek ma is szava hozzánk? – ez volt akkor a nagy kérdés. A válasz pedig így hangzott: hiszen a házigazda, ha igazán jó vendégséget akar adni, újat és ót egyaránt előhoz éléskamrájából; hagymából az új a jó, meg a gyümölcs és a tej is akkor igazi, ha friss – de több sajt már akkor finom igazán, ha érett, s az óbornak sincs párja, mindenki tudja.

Azért gondolkodunk most a régi és az új összetartozásáról, mert a látomás egyik csúcspontja éppen az, hogy a négy Élőlény és a Huszonnégy Vén is “új éneket” énekelnek a mennyben a Bárány tiszteletére! Tudtak ők énekelni azelőtt is, de a Báránnyal találkozás, Jézus megismerése új világot nyitott meg számukra, s ehhez új ének tartozik, amit ezek az emberek megújult lényükkel énekelnek! Az írástudó ezért, aki tanítványává lett a “mennyek országának” – vagyis már nem csak a régi iratokkal foglalkozik, azok szakértője, hanem alárendeli magát Isten királyi uralmának – ahhoz a házigazdához hasonlít, aki újat és ót egyaránt előhoz éléskamrájából. Merítsünk egész évre szóló lelki üzenetet e végtelenül egyszerű és tömör szavakból!

Mindenek előtt azt vegyük észre, hogy a jézusi ige szerint egész földi életünk valamilyen értelemben “gazdálkodás” dolga. Gazdálkodás, ha úgy tetszik, “beosztás”, hogy amikor vendég jön, legyen az éléskamrában ó és új is. Egyikből ez a jó, másikból az – mind a kettőre szükség lesz. Gondolkodjunk először azon, tudunk-e majd az előttünk álló esztendőben „ót” előhozni, amikor arra lesz szükség. Mert bizony lehet rá szükség. “Ót előhozni” annyit tesz, mint ismerni és szeretni az évezredes igazságot, az igazi alapokat, amit Isten magáról kijelentett és meg is bizonyított.

Ma azt halljuk minden csatornán, nincsenek is örök törvények, egyéni választás és ízlés dolga az élet, és ennek jegyében aztán nincs olyan deviancia, aminek ne lehetne létjogosultsága, sőt kultusza. Ha anyagi haszon fűzhető hozzá, márpedig ez nem is olyan bonyolult dolog, akkor rövidesen pénzek mozdulnak meg, mint befektetők – mert bármiből lehet szerezni hasznot, ha a dolog “piacát” sikerül megteremteni. Így lesz a marketing a legdivatosabb, a „hagyomány” pedig a legsötétebb kategória; és így látjuk, egyik oldalon áll a „hagyományos mosópor”, a rossz, amit pirossal kétszer áthúznak – mellette pedig az új, ami ezért biztosan jó.

Borzasztó a nyelvi terror, amit a világ ránk kényszerít, és amiben gyermekeink felnőnek: a felületes tömeg-embert elhitetik s ő valóban el is hiszi, minden rossz, ami hagyományos – igazán csak egy dologtól kell távol tartsa magát az ember, s ez a hagyomány.

Pedig fordítva áll a dolog. „Ót előhozni” nem csak úgy lehet, hogy avatag, idejétmúlt és korszerűtlen dologgal hozakodunk elő, hanem úgy is, hogy az évezredek óta ismert, kijelentett, örök igazságot komolyan vesszük. Nem kell hozzá messzi menni, itt a kezünkben, és tudjuk róla, hogy akár hogyan akarták kiirtani az évszázadok alatt, például csak a legutóbbi évszázadban is, minden valóban fogékony lélek vigyázott rá. Még a Gulágon is ott volt, ahogyan az „Iván Gyenyiszovics egy napja” leírja – s ha csak titokban, lopva is, “féleszűnek” tartatva egy nyomorúságos, küszködő világban, ahol maga a fizikai megmaradás a tét – de olvasták e könyvet! (Szolzsenyicin)

Ugye látjuk, hogy valóban “beosztás dolga”, hogy ott legyen e könyv ne csak a polcunkon, de a mindennapjainkban is – merítsünk belőle, ott éljenek a szívünkben az idézetek, tudjuk egymást vigasztalni, ha kell a börtönben is; de este, munka után odahaza, amikor a társunk fáradt és elcsüggedt mindenképpen; vagy éppen akkor, amikor nem találjuk a gyermeknevelésben ránk váró, helyénvaló reagálás-módokat kamasz gyerekeinkkel. „Ót előhozni” nem csak úgy lehet, hogy avatag közhelyeket ismételgetünk, unalmat gerjesztve magunk körül, hanem úgy is, hogy a Nóé óta változatlan, örök tudáshoz térünk vissza, a valódi alapokhoz fordulunk! Azokhoz, amiket a teremtő szeretet vetett meg, ami nélkül nincs is igazi emberség, hit és szeretet, csak fogyasztói társadalom van, ahol mindent szabad, ha a meggazdagodást szolgálja – és semmi nem tilos, ami pénzért megszerezhető és szabott ára van.

Van-e kapcsolatunk ezekkel az “alapokkal”? Férkőzzünk csak újra közelükbe s fedezzük fel magunknak őket! Ne dobjuk el, ne unjuk meg őket, mert ez az életünk fundamentuma! Legyen időnk, hogy naponta merítsünk igazságából – és megtapasztaljuk, hatalmasan fog építeni. Mert a hagyomány nem a legrosszabb és legsötétebb szó, hanem éppenséggel a legfontosabb, ami vissza tud még vezetni minket az élő Istenhez, akitől elszakadtunk. “Jó beosztás”, helyes “gazdálkodás” életünk idejével elképzelhetetlen e nélkül!

Egy magyar gondolkodó azt írta, húsz, esetleg negyven évre volna szüksége ahhoz, hogy a munkatervét elkészítse a föld nagyobb könyvtáraiban. Aztán meg kellene tanulnia még hat-nyolc nyelvet, s csak azután következhetne a valódi tanulás, erre százötven évet szánna, napi tíz óra munkával számolva. Pihenő a zongora, a képtárak és fürdő a tengerben. További ötven évre lenne szükség, hogy utazzon; de nem úgy, hogy három napot tölt egy helyen, hanem legalább egy évet. Így hozzájutna néhány dologhoz, amiről azt mondhatja, ezeket már tudja; ezért így el lehetne kezdeni tanítania is, s nagyjából négyszáz éves korában hozzáfoghatna “műve” megfogalmazásához. Mert az a hatvan-hetven év, ami az ember rendelkezésére áll, hogy szellemi erőit kifejtse, édeskevés. Kedvező körülmények közt is csak napi nettó két-három óra ilyen idő jut az embernek, ami egy megszokott életidővel számolva is összesen öt év. Ezért nem lep meg, mondja, hogy amit ez alatt az emberek csinálnak, annak nagyobb része dilettantizmus. Elhamarkodott művek, nem megalapozott gondolatok és önkényes rendszerek. Ez alatt az ember semmit nem tud  komolyan megtanulni, még a kérdéseket sem tudja rendesen feltenni. (Hamvas B.) Ha mindebből egy kicsi is igaz, már pedig valószínűleg nem kicsi az, akkor tényleg megéri, hogy időt szánjunk “az alapokkal” való bensőséges kapcsolatra: olvasásra, tanulásra, a felőlük való gondolkodásra. Hogy tudjunk mi is „ót előhozni”….!

De mit jelent vajon újat előhozni “az éléskamrából”? Ezt is kétféle módon lehet, jól és rosszul; akárcsak az ót. Ma az öncélú újítás idejét éljük: minden autómárkának más legyen a legfrissebb évjárata, hogy látsszon már a karosszérián, ez valami új – akkor lesz jó piaca. Házat is sokan úgy terveztetnek a mérnökkel, valami olyan legyen, ami egyik szomszédnak sincs – és meg is születnek a hihetetlen építmények. A bibliai értelmű új nem ilyen. A látomás szerint „új éneket” szólaltatnak meg az evangélisták, akiket “Négy Élőlénynek” nevez az ige; meg a Huszonnégy Vén is, akik az elöljárókat, a lelkiekben felelősöket testesítik meg – tehát azokat, akikre a többiek figyelnek. Ők már nem a régi nótát fújják, ami – bízvást mondhatjuk a panaszkodás, mások vádolása, a viszonyok és közállapotok utálkozó felemlegetése és mind, a többi – amivel könnyíteni szoktunk elégedetlen lelkünkön. Ki-ki ízlése és műveltségi szintje szerint. Ezek az emberek azonban “új éneket” tudnak mondani, amire egyébként a Zsoltárokban éppenséggel hatszor hallunk felszólítást: “Énekeljetek az Úrnak új éneket!”

Mitől van ezeknek új ének a szívében? Attól,hogy megismerték a Bárány győzelmét. Nem ők győztek mások felett, amire oly nagyon vágyik minden ember – hanem a szívükben győzött “az oroszlán”, aki valójában bárány, mégpedig “megöletett Bárány”. Csak azok tudnak új éneket mondani, akik ezt a győzelmet, Jézus megáldoztatását már ismerik, és szívük közepébe is tették. Nekik már nincs szükségük alantas lelki “ventillációra”, hogy néhanap tüzet okádjanak mások ellen, magukat főfoglalkozásban sajnáltassák, vagy folyvást tüneteket és bajokat vizionáljanak, fóbiásan rettegjenek ettől vagy attól az életben; ezek az emberek tudnak már új éneket a régi nóta helyett!

Mi győzte meg őket, mi változtatta meg a lényüket? Meglátták, hogy a Bárány úgy volt oroszlán, azaz győztes, úgy törte fel a hétpecsétes könyvet, úgy oldotta fel a feloldhatatlannak tűnő sorsot, úgy emelkedett a megváltoztathatatlannak tűnő sorserők, az emberi tulajdonságok fölé, hogy a vére árán vásárolt embereket Istennek. S itt nem kegyes egyházi beszédről van szó, hanem a lényegek lényegéről. Ezt a Jézust, aki így szeretett minket, csak egyféleképpen lehet méltó módon “viszont szeretni”, ha követve őt, mi is a vérünk árán vásárolunk embereket Istennek. Ami azt jelenti, hogy nem félvállról vesszük követését, meg azt, hogy emberek hozzá találjanak, tehát a szeretet útját, a “bárányként való oroszlán-létet”, hanem az már életünk tengelye.

Lehet, hogy mindent megérteni talán ha ötszáz év alatt lennénk képesek, de erre nem kellenek évszázadok. Elég egy igazi pillanat, amikor az ember szíve megnyílik, és a nem-keresztyénből valódi keresztyén lesz, egy valamikor-volt keresztyénből újra és igazán keresztyén válik. Akkor tud majd “ót és újat előhozni”, és fog teremni a szívében is, ahol most talán dermedt csend van, új ének.

Hogyan alakul az új esztendő? Nem tudjuk. Egy bizonyos: lehet olyan is, hogy elmondhassuk majd a végén, nékem az élet Krisztus. És akkor nem kell félni sorserőktől, mert Jézus erősebb náluk. Nem kell félni a történelmi erőktől sem, mert győzött ezek felett, s erősebb náluk. És nem kell félni még a saját szívünktől sem, mert „nagyobb az Isten a mi szívünknél, és mindent tud.” (1Ján 3,20). Akik hát e Báránynak hódolnak, mind örvendezve mondhatják:  „Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek, minden törzsből, nyelvből, nemzetségből és népből: és királyokká és papokká tetted őket a mi Istenünknek, és uralkodni fognak a földön.”  Akik így gondolkodnak, így beszélnek és így cselekszenek már, azok jól gazdálkodtak. Jól osztották be szűkös élet-idejüket, mert megtalálták a lényeget, és mindenkor képesek is lesznek arra, hogy ót és újat tudjanak előhozni értelmük és szívük éléstáraiból – mások javára. Így legyen! Ámen.

Imádkozzunk!

 Köszönjük Istenünk, hogy mindent megismertettél velünk, ami üdvösségünkhöz szükséges és mindent elrejtettél, ami nem tartozik ránk. Légy áldott, hogy bölcsességedből nem ismerjük a jövőt, de ismerjük megváltó Jézusunkat, aki nekünk az élet. Add az ő Lelkét, hogy énekelhessünk neked új éneket, teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel, egész lényünkkel való, új éneket. Adj szent komolyságot, hogy vérünkkel vásároljunk embereket mi is teneked. Őrizd anyaszentegyházunkat, és könyörülj küzdő, megpróbált nemzetünkön és az egész vajúdó világon. Krisztus nevében kérjük, hallgass meg minket! Ámen.

Nyomtatás