Igehirdetés 2007. január 21.
Bölcsnek lenni
Lekció: Péld 3,1-14 Péld 3,19-23
Textus: Péld 3,5 Péld 3,7 Péld 3,11-12
„Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!”
„Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint, féld az Urat és távozz el a gonosztól!”
„Az Úrnak fenyítését, fiam, ne utáld meg, se meg ne und az ő dorgálását, mert akit szeret az Úr, megdorgálja, éspedig mint az atya az ő fiát, akit kedvel.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, áldunk téged az éjszaka nyugalmáért, testünk egészségéért és az ennivalóért, amit asztalunkra adtál. Áldunk téged az ige szaváért, ami lelki kenyerünk és bölcsességünk. Megvalljuk, amikor azt hittük, hogy bölcsek vagyunk, az igazi bölcsesség távol volt tőlünk, hiszen a te bölcsességed bolondság a világnak s nekünk is, mindaddig, amíg távol vagyunk tőled. Engedd, hogy közel jöjjünk most hozzád, aki jelen vagy tiéid közt minden napon a világ végezetéig! Szólíts meg, emelj föl értelmünkben és hitünkben is. Vedd el erőtlenségeinket és minden bűnt, ami eltávolít tőled. Tedd áldottá ezt az órát most vigasztaló Szentlelkeddel, a Krisztus Lelkével! Ámen.
Igehirdetés
Ha tartanánk valami felmérést arról, ma általában milyen emberi tulajdonságok fontosak, akkor a bölcsesség minden bizonnyal sokadik helyre kerülne. Előbb volna az ügyesség, rámenősség, a jó üzleti érzék, a kockázatvállalás, kreativitás és még sok más – a bölcsesség azonban alighanem a későbbi helyek valamelyikén végezne. Nem így volt ez a bibliai időkben. Minden korra jellemzőek az értékek, amiket az emberek szem előtt tartanak, s mivel háromezer éve a bölcsesség kelendő portéka volt az “irányultságok piacán” – elmondhatjuk, hogy akkoriban más típusú ember élhetett a földön.
Úgyannyira így lehetett, hogy az ókori keleten valósággal “nemzetközi megegyezés” volt a kultúrák közt, mi is a bölcsesség. Egyiptomban, Babilonban, Perzsiában és Izraelben is azt tartották bölcs az, aki figyeli az életet, törvényeit megismeri, s levonja az értelmes következtetéseket – aztán pedig azok szerint is él. A “tanulságokat” mondókákban, közmondásokban, versekben le is írták, s meglepő hasonlóságot találni a különböző országok fennmaradt bölcsesség-irodalmában. Nagyjából ugyanazt mondták Mezopotámiában, a Nílus vidékén, vagy Perzsiában: élj értelmesen, használd a fejedet, gondold át a dolgokat higgadtan és tanulj abból, amit megéltél – így hosszú élet, egészség és gyarapodás vár rád.
A bibliai bölcsesség-irodalom azonban, aminek pompás darabja a Példabeszédek, két ponton is meghaladja e felfogást. Az egyik, ahol többet mond az élj értelmesen tanácsnál az, hogy megkérdőjelezi, valóban mindig gyarapodás és lelki boldogság jár-e a helyesen megválasztott “bölcs” és értelmes élettel. Jób könyve például, ami maga is a bölcsesség-iratokhoz tartozik, arról szól “ellenpólusként” az optimista felfogásra, ami szerint bölcsesség egyenlő gyarapodás, hogy bizony van az a szenvedés, amit nem mi idéztünk magunkra, mégis eljöhet még a leghelyesebben élő ember útján is – ezért a próbában helytállni magasabb rendű magatartás, mint anyagilag gyarapodni és jó egészségben, hosszú és háborítatlan életet élni.
A másik ilyen pont az, ahol a Biblia azt is megkérdőjelezi, egyáltalán a gyarapodás és az élet örömeinek gyűjtögetése-e az ember számára a legjobb igyekezet. A Prédikátor könyve szerint Isten nélkül a gyarapodás, sőt minden más életvalőr is üres, “hiábavaló”, nem is vezet sehova (Préd 1,1-2) – ám az emberek későn veszik észre, mikor már leélték életüket – ezek jegyében.
Mindkét téma, ahol az ige túlmutat az ókori bölcsesség-irodalmon mintegy előkészíti az újszövetségi Krisztus-eseményt, ahol valóban valami egészen más – a szenvedés fölemelésének és átnemesítésének gondolata áll a középpontban. Éspedig radikálisan: az Újszövetség számára a “halálon át” vezet az út az életre, nem pedig az életörömök okos gyűjtögetésén át! Halálon át – mert a Krisztus áldozata nélkül nincs emberi üdvösség, és halálon át, mert ami üdvöt ő hozott, ahhoz nekünk ó-emberünket halálba kell adnunk, hogy vele együtt feltámadjunk az új életre, már itt a földön, s éljünk, itt és odaát is – “örök élettel.”
Mi már ezzel a szemmel nézzük a bibliai bölcsesség-irodalom gyönyörű épületét, s ezzel a látással faggatjuk a háromezer éves szöveget – annak persze csak néhány mondatát e vasárnap – hogy milyen bölcsességre is tanít minket.
“Bizodalmad legyen az Úrban” – mondja. Nevezhetjük ezt hitnek is, ám hűségnek is Teremtőnkhöz – aki közelebb van hozzánk, mint magunk a saját énünkhöz! A mindennapok szerint jól eltávolodtunk tőle: ezért van az, hogy nem találjuk a “közepet”, a lényeget… Kilengünk érzelmeinkben, céljainkban, egész értelmi világunkban is, amit jelez is lelkiismeretünk, ha még nem altattuk el egészen. De jeleznek az emberek közti zökkenések, a rosszkedv, ingerültség is, s mutatja a rengeteg ellenséges érzület. Ezért az Isten nélküli embernek egyetlen fontos dolga van: visszatalálni Urához. Vissza az “első szeretethez” a gyermeki bizalomhoz – vissza az élő Istenhez!
Ezt sehogy másként nem tehetjük, mint bízunk az ő szavában: az igében – amivel magához hívogat. Bízunk ígéreteiben, amikkel szépen kijelölte üdvösségünk útját; jóságában, hogy nem csak elindított minket a világba, hanem számot tart ránk – s amikor nem telik tőlünk hozzá közeledésre, ő jön hozzánk! Követ utunkon, ahogyan a népet is követte a pusztában. (1Kor 10,4) Ő nem csak Első Mozgató, ahogyan Arisztotelész, a görög filozófus nevezte, s nem is úgy áll a helyzet, ahogyan a huszadik századi bölcselő fogalmazott, hogy másként „bele vagyunk hajítva a Létezésbe” (M. Heidegger nevezetes Hineingeworfenheit fogalma), s az ellenséges és idegen világban magunkra hagyva kell megtalálni utunkat, amint egy gyermeket kitesznek a pusztába, csináljon, amit tud…
Amikor a Példabeszédek Isten iránti bizalomra int, mint a bölcsesség első lépésére – más helyeken egyenesen így fogalmazva “a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 1,7) – akkor azokra a segítségekre és támpontokra irányítja a figyelmet, amik nélkül valóban csak elveszni lehet. Magashegyi túrázóknak, a veszélyes csúcsokat meghódító sportembereknek életfontosságú tudni, milyen időjárás várható a nap első felében és milyen a másodikban – mert megeshet, hogy balgán elindulnak a szikrázó napsütésben, s délután már vihar sodorja le őket a szikláról…
Hiába jó sportember valaki, hiába a jó kondíció és a kitűnő felszerelés, ha nem figyelnek a hozzáférhető segítségekre és támpontokra, amilyen a szakszerű időjárás-jelentés is — életükkel fizethetnek érte. Hány ember veszi semmibe, amit az ige naponta segítségül és támpontként felajánl..! “Mi módon menekülünk meg” – kiált fel egy helyen a szentíró – ha “…nem törődünk ily nagy üdvösséggel!” (Zsid 2,3) Szeretném, ha értenénk: az Úr iránti bizalom nem csak szívbéli érzés, persze az is, legyen is mindig ott – hanem konkrét figyelés az ige és a Lélek vezetésére, mint a hegymászóké az időjárás-jelentésre! Életfontosságú, menteni és elveszteni képes figyelés, lelki alapállás, amiről itt szó van: senki alá ne becsülje, amikor a „bölcsesség kezdetének” az éber Istenre hallgatást jelöli meg a Biblia!
De egy nagyon radikális kiegészítést fűz még hozzá. “Teljes szívedből legyen bizodalmad az Úrban” mondja – és így folytatja: “… a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!” Hogy félreértés ne essék, azt is hozzá teszi, hogy “ne légy bölcs a te magad ítélete szerint” – egy másik helyen pedig ugyanebben a könyvben egyenesen így fogalmaz: “Láttál-e olyan embert, aki bölcs a maga szemében? A bolond felől jobb reménységed lehet, hogy nem ő felőle…” (Péld 26,12)
Itt hát valami nagyon fontos ügyről van szó, ha a Szentírás ennyire kemény szavakat használ. A Krisztussal együtt meghalás komolysága forog kockán. Nem lehet megtért ember, aki mindent mindenkinél jobban tud, mert ő abszolút szakember mindenben, s a véleményéhez nem férhet kétség semmilyen irányból. Jogászoktól lehet hallani egészen kiélezett helyzetekben a fogalmazást, hogy „…álláspontunk szerint” ez vagy az így és így áll – ami annak elismerése, hogy bizony lehetnek ehhez képest egészen más álláspontok is. Milyen jó lenne ezzel a minimális alázattal közeledni az élet dolgaihoz! Pál odáig megy, hogy neki egyáltalán nincs is saját igazsága semmi – ami van, az összesen annyi, hogy Krisztus érte is meghalt… Ehhez kellene visszatérni elmérgesedett vitákban, a családi perpatvarokban, még a nemzetközi konfliktusokban is – milyen más lenne a dolgok kimenetele! “Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál!” – tanuljunk alázatot újra, hisz messziről ismerjük is – éppen csak el kellene kezdeni megint a dolgok mértékévé tenni.
Végül még egy fontos szempont. Ha már megtanultál bízni az Úrban egész szíveddel, megtanultál nem támaszkodni a magad értelmére, mint végső igazságra: egy lépést érdemes még tenned. “Meg ne utáld az Úrnak fenyítését és dorgálását” – mert ezek Isten atyai szeretetéből valók! A Szentírás számos történetet tartalmaz, ahol azt látjuk, valakinek nem kellett “az Úr dorgálása”, semmibe vette azt – s akkor Isten azt mondta: rendben, menjél a saját fejed után. Ezekből a dolgokból aztán, amiket emberek nélküle tettek, nagy bajok származtak – sokszor egészen jóvátehetetlenek is.
Ott a Júdás példája: manapság szívesen értelmezik félre azok, akik szeretnék hitelteleníteni az evangéliumot. Azt mondják, “ő csak a Jézus utasítását követte, mikor elment a főpapokhoz – valójában társmegváltó.” Júdás ezzel szemben a megkeményedett szívű, megtérni nem akaró ember példája, aki három éven át hallgatta Isten igaz Fiát, s még mindig ott tart, hogy önhatalmúlag össze akarja hozni a főpapot és Jézust egy hitvitára…! Álljon valamelyik a felkelő seregek élére a rómaiak ellen, jöjjön vissza a régi dicsőség és katonai függetlenség, mert az az üdv! Pedig micsoda igéket hallhatott Jézustól: “Az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, amint a világ adja.” “Aki meg akarja tartani életét, elveszti, aki pedig elveszti értem és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg!” “Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, s nyugalmat találtok lelkeiteknek!’ “Aki újonnan nem születik, nem mehet be az Isten országába!” Soroljuk-e tovább a központi fontosságú, döntő, nagy igéket…?
Ezek szelíd szavak, ám Isten néha életünk eseményeivel is “dorgál bennünket”, amik nem mindig szelídek. Sokszor elmondtam már, nem szégyellem ismételni, hogy amíg Isten int a saját életünk eseményeivel, addig mindig atyai szeretetével néz ránk! Mikor már azt mondja, mint Júdásnak is: “Amit tenni akarsz, tegyed gyorsan” – akkor már átadott a saját terveinknek… Rendben, menjél és csináld – immár senki nem segíthet rajtad. Hát ezért fontos látnunk, hogy “Akit szeret az Úr, azt megdorgálja – éspedig mint atya a fiát, akit kedvel…!” (Péld 3,12 Zsid 12,6-14)
Nemrégiben társaságban egy idős ember, aki köztiszteletben állt a többiek előtt, azt mondta, saját életkorára célozva, kicsit keserűen, hogy nem lesz bölcsebb az ember az élete során. Megütközést keltett, mert éppen őt tartotta ott mindenki a leginkább bölcsnek. Mégis igaza volt mai igénk értelmében, mely arra buzdított: “Bízzál az Úrban egész szíveddel” – vedd komolyan üzeneteit, figyelj a vezetésére, használd a segítségeket és támpontokat, amiket számodra igéjében naponta felkínál! Ne légy önhitt – “…a magad értelmére ne támaszkodjál!” Nincs saját bölcsességed. Még ha ez olyan súlyú választás is, mintha a halálba adnád énedet: ne sajnáld – jobbat kapsz helyette! S végül: az Úr “dorgálása és fenyítése” el ne keserítsen – mert ő pontosan addig adja ezeket, amíg szeret! Ha elfogadod, megdől majd a pesszimista vélekedés, hogy nem lesz bölcsebb az ember egész hosszú életen át sem… Így is legyen! Ámen.
Fohász
Istenünk, nem vagyunk bölcsek, bár megvalljuk, sokszor nem ezt gondoljuk magunk felől. Arra adod földi életünket, hogy növekedjünk a te megismerésedben és lehetőségeink áldott birtokbavételében, s annyi ajándékot készítettél nekünk a rossz dolgokban is, hogy áldásunkra lehet még a nagy keserűség is. Imádkozunk szívbéli bizodalomért, hogy képesek legyünk a te értelmedre támaszkodni. Segíts meghalni a bűnnek, és feltámadni az életnek – segíts komolyan venni “elrendelt utunkat, minden parancsodat.” Imádkozunk a következő hét napjaiért, munkánkért, otthonunkért és a ránk váró feladatokért: hadd legyen velünk megszentelő jóságod, és adj nekünk valódi bölcsességet! Ámen.
