Igehirdetés 2006. február 11.

Ami hétszer szent

Lekció: Ez 43,18-27
Textus: Luk 12,22-23

„Mondta pedig tanítványainak: Azért azt mondom nektek, ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek, se testetek felől, mibe öltözködjetek. Az élet több, hogysem az eledel és a test, hogysem az öltözet.”

Imádkozzunk!

Istenünk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy szeretetedet. Minden változik ebben a világban és valóban nem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba, de a te jóságod és hűséged olyan, mint a hegy, amely meg nem rendül. Ráismerhetünk szeretetedre abból, ahogyan terelgetsz, olykor intéseddel és feddéseddel is, de csodálatos módon üzenetté válik az is, amikor rászolgálunk büntetésedre, ám vársz türelmesen, hátha megjobbítjuk útjainkat. Légy áldott a kegyelemnek ezekért a jeleiért és jöjj el népedhez „a naptámadat magasságából”, az örök ige igazságából, s formáld  szívünket. Vegyél el minden haragot, fásultságot és tisztítsd meg szívünket, hogy méltó módon figyelhessünk arra, amit te mondasz nekünk Krisztus által. Ámen.

Igehirdetés

Az egykori jeruzsálemi templomot kétezer éve lerombolták Titus római császár seregei, a helyén ma a középkorban épült muzulmán mecset található. Éppen ezekben a napokban zsidók és iszlám vallású emberek elkeseredetten küszködnek egymással azon a helyen, látjuk a híradókban. Meg nem értés, gyanakvás és ellenségeskedés lakik az egykori legszentebb helyen, fegyverek ropognak, öklök emelkednek a magasba és embervér folyik. Fáj a szívünk, amikor ezt látjuk, és eszünkbe jut, amit Jézus mondott: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, mint a kotlós egybegyűjti csibéit! Vajha megismerted volna, csak a mostani napodon is, amik békességedre valók! De most olyan, mintha el lenne takarva ez szemed elől!” (Mát 23,37-38)

Az egykori templom sehol; az oltár, amiről az előbb hallottunk megsemmisült. A néhai szentély feltételezett köveiből épült középkori támfal ma a zsidó emberek számára az imádság nagyon szent helye: a „Siratófal”, ahová eljönnek a világ végéről is emlékezni – az egykori templomra és oltárra. Ha azonban ott ennyire minden átalakult, ami valaha volt, miért jó nekünk, a Biblia mai forgatóinak, hogy Ezékielnél a templom oltárának felszentelésére vonatkozó látomásról olvashatunk? „Hogyan ige” számunkra a hét napon át tartó oltárszentelő áldozat?

Az Újszövetség felől nézve a „hétszeresen szent hely”, ami valamikor a templomi oltár volt immár a mi szívünk, ahol lelki áldozatokkal áldozunk – úgymint türelemmel, másokért viselt lemondással, gondoskodással és szeretettel. Az igazi, nagy engesztelő áldozatot Jézus hozta a kereszten – nekünk azt nem kell, és nem is lehet megismételni. Ám, aki az ő követője, akkor és csak akkor méltó őhozzá, ha maga is meghozza a tőle telő áldozatokat: hogy egyben maradjon a család, fölneveljük együtt a gyermekeket, akiket életre szólítottunk, hogy élhető legyen az élet a munkahelyen, hogy értékeket lásson maga előtt az újonnan érkező fiatalok generációja, hogy felemelkedjen egy elmerülőben lévő ország…

Az egykori jeruzsálemi oltárt hét napon át tartó áldozat elvégzése után, a nyolcadikon lehetett használatba venni: mert a hely „hétszeresen szent”, ahol Isten és teremtmény találkoznak! Emberi testünk a Szentlélek temploma (1Kor 6,19-20) – vagyis bennünk is ott a hely, ami hétszeresen szent: ma a szívben találkozhat egymással örök Isten és mulandó ember, mint egykor az a templomi áldozatban történt.

Rólunk van hát szó a hét napon át tartó oltár-szentelő áldozat látomásában: a mi szívünkről, amely rendeltetése szerint – szent hely! Most azonban mindez kérdésként szól: így áll-e a dolog…? Nem lett-e az ember méltatlanná a magas követelményhez, a hétszeres szentséghez? Nem födte-e be szívünk oltárát a köznapi gondok tömege? Nem tettük-e méltatlanná, sőt olykor szentségtelenné is megalkuvásainkkal, életmohóságunkkal és sok-sok mulasztással?

Alig hiszem, valaki is másként válaszolhatna: igen, méltatlanná tettük… A „hétszeresen szent hely”, ami a szívünk lehetne, telve haraggal, önsajnálkozással, másokra való engesztelhetetlenséggel, vagy egyszerűen szétforgácsolódott szándékokkal, meg nem valósult tervekkel – s kegyes sóhajokkal is, amikből nem lesz semmi, mert a megvalósítás már elmarad.

Ezért fontos újra hallanunk, amit Jézus mond: „…több az élet!”  Több a köznapiságnál, az indulatok és érzelmek világánál, több a híradókban hallott és látott borzalmaknál és szorongató kilátásoknál, s több a mi korlátozott emberi képességeinknél és lehetőségeinknél is. Az élet eredeti rendje szerint Istené – s nekünk mindent ettől a ponttól kell újrarendezni!

Ám halljuk meg az ebben rejlő evangéliumot is. Amint Isten egykor gondoskodott arról, hogy Jeruzsálemben legyen templom és legyen benne oltár, amit méltó módon fel is avattak – úgy ő ma is tud és akar is gondoskodni arról, hogy a te szívedben és az én szívemben is ott legyen a hétszer szent hely, a vele találkozás helye! Ez nem csak a mi vágyunk és szép emberi sóhajunk, hanem az ő akarata: „…a mi szentté lételünk”! (1Tessz 4,3) Azért adja nekünk ezt a szép kőtemplomot itt az istentisztelettel, azért adja a Szentírást telve hatalmasabbnál hatalmasabb üzenetekkel, azért küldte el Jézust és Szentlelkét a tanítványokhoz és azért gyűjti egybe népét az anyaszentegyházban, ahol ébresztgeti őket igéjével – mert akarja, hogy ott legyen a „hétszer szent hely” a szívünkben: találkozhassunk vele, ő pedig mivelünk!

Annál inkább szükségünk van erre a hírre, mert leggyakrabban nem hogy szent hely lenne a szívünk, de még a saját létezésünk felől is kétségeink vannak. Emberek vallanak arról, néha erőt vesz rajtuk az érzés, hogy semmit nem ér az életük. Mások úgy fogalmaznak: olyan érzésem van néhanap, mintha nem is lennék, annyira üres és céltalan minden. Voltak  egykor álmok, fényes célok és hitek – s lett belőle megélhetési harc, meg magasabb nyugdíjért való küzdelem; hírek lesése, hogy ne legyen egészen üres az élet, történjen már benne valami, ha mindjárt kívül is, amivel oly könnyű magunkat azonosítani, sőt összetéveszteni, hogy ez a mi életünk… Nem az vagyok, aki lehettem volna, nem az vagyok, akinek lennem kellene – hány ki nem mondott emberi vallomás szól éppen erről!

A mulandóság is napról napra közelebb jön mindenkihez, aki csak él, hisz egyszer tényleg el kell menni innen. „Vagyunk-e” egyáltalán? Talán a szerelmesek, mondja Rilke, akik egymásnak elegendők; de őket is illeti a kérdés, amint „túl vannak az első látás ámulatán, és az ablak előtt epedésen, s a legelső sétán együtt, egyszer, a kertben” – igen, őket is illeti a kérdés, hogy vajon „vagytok-e még?” (Rilke: Második duinói elégia) Maradt-e a csodából valami? Él-e az élet? A válasz sokszor ennyi: már a létezés bizonyossága is tovatűnt. Azt sem tudom, vagyok-e, s ha igen, meddig és mennyiben…

Mert az élet valóban „több” – s szánalmas koldus, aki ezt a többet nem találta meg. A test is több annál, mint amit a ruha körbevesz: csoda és megismételhetetlen tünemény, akár maga az élet. Ehhez méltón kell vigyáznunk rá, hogy tényleg a „Szentlélek temploma” lehessen – a hétszeresen szent hely…!

Jézus erről beszél végtelenül tömören, amikor azt tanítja, hogy „több az élet.” Ennek a többletnek, ha valaki megtalálta, tényleg nem lehet már kisebb nevet adni, mint hogy mi, emberek isteni természet részeseivé válunk általa (2Pét 1,4) – amint a szívünket átadtuk jogos tulajdonosának. Erről szól az egész  Biblia – de különösen az Újszövetség sok fontos igéje. „Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Ján 8,36) Aztán: „Aki őbenne marad, egy sem esik bűnbe.” (1Ján 3,6) Meg: „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.” (Ján 8,51) És: „Valakik befogadták őt, felhatalmazta őket arra, hogy Isten fiaivá legyenek…” (Ján 1,12) Kell-e magyarázni, milyen dologról van itt szó…?

Élet és halál dől el ott, ahol szívünk „hétszer szent helye”, az Istennel való találkozás helye van. Az ember kinyílhat az örök életre, mondja Jézus, hisz több az élet. S ha valóban az, akkor többé nem csak a születésünk és halálunk közé rekesztett napok száma, hanem Isten számára való létezés. Emlékezzünk, a nyomorult latornak a kereszten Jézus mellett egyetlen imára tellett: „Uram, emlékezz rólam, amikor eljössz országodban…” (Luk 23,42-43) – és Jézus az egész örökkévalóságra elfogadta a szívből fakadt imádságot! Az ember élete bármikor kinyílhat Isten számára, hiszen – „több az élet!”

Ha már értjük ezt, ne is elégedjünk meg kevesebbel. Az élet és a világ csalóka ígéreteivel, a mások elől eldugott örömökkel, a lehazudott élettel, a millió pótszerrel, amit az ember mindig is keresett, amikor el akarta hitetni magával, hogy ő Isten nélkül is van és létezik… A vasárnapi bevásárló kultusszal, ahol az ember az istentisztelet idején, a közösségnek hátat fordítva, csakis magának szerez és a kezét kinyújtja minden után, ami csak megszerezhető… Az életet pótoló silány lelki eledellel, amit a másod és harmadrangú könyvek és filmek jelentenek! Az anyagi gyarapodás és gazdagodás önáltató programjával, az újabb és újabb élmények és izgalmak sehova nem vezető ígéreteivel – mert ezek a maguk idején tényleg mind cserben hagyják az embert.

Legyen a most következő hét annak idejévé, amikor kezdjük figyelni életünket, szavainkat immár ebből a szempontból: a „több” vagy a nagyon is „kevesebb” jegyében volt ez vagy az az életemben? Súlytalanabb, üresebb lett-e a létezésem valami által, vagy megtelt örökkévaló tartalommal, „Istenben gazdagodással” (Luk 12,20-21), ahogy Jézus fogalmazza. „Aki meg akarja tartani életét magának, elveszti – aki pedig elveszti én érettem és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg azt.” (Mát 16,25  Ján 12,25)

A többhöz ugyanis a „megkevesbedésen” át visz az út – amint éltre is csak a halálon át lehet elérkezni. Jézus előttünk ment és győzött: amikor őt követjük, akkor járunk az élet útján! „Aki bennem hisz, ha meghal is él” – mondja. (Ján 11,25)   Ez legyen hát nagy „többletünk” a következő héten, s majd akkor is, amikor a testi elmúlás közel jön, testünk pedig porrá lesz, mert porból vétetett… Magunk azonban megyünk Megváltó Jézusunkhoz, aki ott vár bennünket, s magához is ölel majd a mennyben. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk,  rád bízhatjuk magunkat s nem kell csalatkoznunk, mert hűséges és ígéretet megtartó Úr vagy. Odaáldoztad magadat a kereszten, hogy megtaníts a végső szeretetre. Messze vagyunk attól, hogy szívünk oltárán feladjuk önző vágyainkat – de tudjuk, te a legkisebb odaadást is számon tartod és arról sem felejtkezel el, ha valakinek csak egyetlen pohár vízzel segítettünk, amikor szomjazott. Köszönjük az újabb és újabb lehetőségeket, amiket számunkra megnyitottál – segíts, hogy megbecsüljük ezeket, amikor fontos döntéseket hozhatunk, hogy a többet választhassuk, s ne a kevesebbet. Taníts odaszentelni magunkat; adj erőt a csöndes, derűs jósághoz, egymás iránt pedig a szeretethez! Ámen.

Nyomtatás