Tevékeny vagy tűnődő élet?

Tevékeny vagy tűnődő élet?

Igehirdetés 2007. október 14.

Tevékeny vagy tűnődő élet?

 

Lekció: Csel 10,1-16
Textus: Csel 10,17-20

„Amint pedig Péter azon tűnődött magában, hogy mi lehet a látomás, amelyet látott, azok a férfiak, akiket Kornéliusz küldött, Simon háza után kérdezősködve megálltak a kapu előtt, és bekiáltva érdeklődtek, ott van-e szálláson Simon, akit Péternek is hívnak. Amíg Péter a látomásról elmélkedett, ezt mondta neki a Lélek: Íme, három férfi keres téged: kelj fel, menj le és eredj el velük. Semmit se tétovázz, mert én küldtem őket.”

 

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, méltatlanságunk tudatában lépünk eléd, aki felséges Úr vagy. Megköszönjük ajándékaidat, melyekkel elhalmozod testünket és lelkünket. Külön megköszönjük neked ezt a vasárnapot, hogy megállhatunk nagy sietősségünkben és megpihenhetünk házadban. Segíts most minket, hogy megismerjük és felfoghassuk Szentlelked üzenetét, amit csak azoknak adsz, akik egész szívükkel keresnek téged. Add, hogy igédet helyesen hirdethessük és hallgathassuk ezen a délelőttön, itt és mindenütt, ahol csak a te nevedet segítségül hívják az anyaszentegyházban. Áldd és szenteld meg istentiszteletünket, ragyogja be a szívünket a te dicsőséged! Legyen közöttünk békességed, amit nem úgy adsz, ahogyan a világ adja, ezért nem is nyugtalankodik a szívünk és nem is fél. Jöjj el hozzánk örök szeretet, és taníts minket embernek lenni, jobban, mint az nekünk eddig sikerült! Ámen.

 

Igehirdetés

Ennek az igehirdetésnek lényege, hogy szembeállítunk két egészen eltérő életformát, és valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy bizonyára születési adottságok is meghatározzák, ki hova tartozik. Azok közé, akik mennek előre, teszik lendületesen a dolgukat és boldogok, hogy tehetik – vagy pedig azok közé, akik egy kicsit gyakrabban állnak meg, gondolkoznak el, és tűnődők is tudnak lenni. Nyilván nem lehet leélni egy életet tisztán az egyik, vagy csak a másik életmódban, de mintha az arányok manapság inkább a tevékeny emberek többségét mutatnák és kevesebben volnának, akik szeretnek, vagy egyáltalán tudnak még tűnődni.

Hasznosabbnak látszik ugyanis, ha az ember nem vacakol sokat különböző kérdésekkel, hanem amilyen gyorsan csak lehet a végére jár, mi a teendő és hozzáfogva véghez is viszi, amit akar. Ezt a dolgot hívják hatékonyságnak, a mai világkorszak emberét pedig Homo faber-nek, magyarul fabrikáló embernek. Mindig tesz valamit, azonnal intézkedik, lehetőleg létrehoz, alkot, megcsinál valamit, és az életét így szinte teljesen betölti a tevékenység. Állítólag azért van annyi baj a háromnapos ünnepeken, mert sokan nem tudnak mit kezdeni tétlenül magukkal ilyen hosszú ideig, és jobb híján belemennek egy rendesebb családi jelenetbe vagy valami más hasonlóba, úgyhogy az első napon az átlagosnál többen hívják a rendőrséget, mint egyébkor, a másodikon már a mentőket, végül a harmadikon pedig már a tűzoltókat.

Az egész gazdasági hatékonyság, sőt, még a politikai eredményesség is arra épül, ki ébred fel gyorsabban és tesz valami olyasmit, amivel borsot törhet a másik orra alá, és olyan helyzetbe hozza, hogy annak kelljen védekeznie. Tevékenység az egész vonalon, ha nem is mindig a legmagasabb erkölcsi nívón… Hát gondolkodjunk most egy kicsit a tűnődő emberről, aki éppenséggel pont azt nem tudja, hogy mi is volna a legjobb, mi volna a legcélravezetőbb. Nincs előtte eltántoríthatatlanul a cél, mert éppen azon elmélkedik, mi is volna egyáltalán a helyes cél. Nincsen kész igazság a fejében, amit mindenáron véghez akarna vinni, meg akarna valósítani, mert pont az foglalkoztatja, hogy mi is az igazság, vagy, ha úgy tetszik, mi is a valóság.

Ebben a dologban jól tesszük, ha Péterre figyelünk, mert olyan pillanatot nagyít ki számunkra a Szentlélek az ő útjából és az első keresztyének életéből, amikor évezredekre szóló döntések születnek. Miről is van szó? A keresztyénség maradhatna egy világvégi kis zsidó szekta Galileában, meg a tengerparti Cézárea vidékén, ahová menekültek a Krisztus követői: ennél messzebb Jeruzsálemtől már alig lehetett akkoriban menni az országban, ahol az igazán komoly végrehajtó hatalom a fővárosban székelt mind zsidó, mind pedig római tekintetben. Joppéban húzza meg magát Péter is, Jézus egykori tanítványa – itt éri a látomás, amit nem ért és azt olvassuk, hogy tűnődik rajta. Történelmi jelentőségű pillanat, mert római katonák érkeznek hozzá, hogy meghívják Kornéliusz századoshoz, aki hallani szeretné, mit mond Jézusról – és az a nagy kérdés, hogyan sikerül ez a találkozás. Ha rosszul, a keresztyénség marad parányi zsidó vallási csoport az ország egyik távoli zugában, ha pedig jól, akkor kétezer év múlva Szentendrén és Hollandiában és szerte a világon vasárnapról-vasárnapra Jézust hirdetik a lelki megújulásra vágyó másfél milliárd keresztyénnek és fiaiknak.

Ez a találkozás jól sikerült, éspedig nem kis részben éppen azért, mert ez a Péter tudott tűnődni. Nem volt egészen készen számára a megoldás, amit minden akkori vallásos ember Izraelben magától értetődőnek gondolt, hogy egy római katona házába pedig be nem teszem a lábamat, az asztalához való meghívást pedig biztosan nem fogadom el. Ezek vallásos normák voltak, mindenki számára evidens igazságok, miközben Péter azon tűnődik, miért is egyen ő meg valami olyasmit, amit a látomás szerint nyugodtan megehet: „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.”  Ha Péter a szokott „tevékeny üzemmódjában” lenne, pillanatok alatt tudná, mi a helyes – vagyis elküldené az érte jött küldöttséget, menjenek haza nélküle. Ám Péter – tűnődik! Aki a Biblia eredeti görög szövegét is tudja olvasni, ezen a helyen olyan szót talál, ami eredetileg azt is jelenti, hogy úton menni, átmenni valamilyen dolgok között, sőt: átmenetinek lenni!

Hát ez az, amit szembeállíthatunk a tevékenységgel, amiben magabiztosság és határozott tudás van: a tűnődő ember inkább keresi az igazságot, mintsem birtokolja! Erről az állapotról most azt halljuk, hogy bizonyos helyzetekben igenis többet ér, mint a magabiztosság, a céltudatos aktivizmus, mert tűnődni csak az alázatos ember tud. A tevékeny ember tudja mit akar, és kész. A tűnődő pedig lehajtja a fejét, és azt mondja: de jó lenne Uram, ha megmondanád, miben is áll az igazság. Mert némelykor tényleg magasabb rendű állapot a nem-tudás, mint a tudás. A nagy kínai gondolkodó, Lao-ce 2500 évvel ezelőtt szó szerint így mondta: „A tudást nem-tudásnak tartani a legmagasabb fok.”

De a tűnődés sem áll meg önmagában. Szükségünk van megállni, elgondolkodni – de ilyenkor még mindig csak magunkban vagyunk. Az ember kevés a szeretethez és kevés az igazsághoz is: mindnyájunknak égi segítségre van szükségünk ezekhez a végső nagy dolgokhoz! És pont ezt látjuk, Péter ezt az égi segítséget is megkapja. Igaz, csak azután, hogy valóban képes volt „úton járó” ember lenni, átmeneti gondolatokat és nem biztos igazságokat is megvizsgálni, tulajdonképpen egész lényét és gondolkodását alapjaitól újratárgyalni. Ebben az állapotában, még egyszer hadd mondjuk, alázatában már megszólíthatja őt a Szentlélek, azaz közvetlenül maga Isten, és megmondhatja neki, mi a teendője!

Mik a többletek, amikhez a tűnődő alázatán át vezet az út? Foglaljuk most össze igénk alapján így: A Lélek érlelte ember, a Lélek értelmezte valóság, és végül a Lélek egybeforrasztotta közösség.

Mindegyik külön is fontos, hiszen mire megy az ember, ha viszi magával a gyermekes dacot, az infantilis önközpontúságot és az éretlen versengést? Ezek néha még vallási köntösbe is öltöznek, amint az a számtalan fanatizmusban előttünk is áll a világ sok táján, és “Isten nagyobb dicsőségére” derék hívő emberek lövik és robbantják egymást, igaz, sokszor nagyhatalmi heccelésre és fegyver-utánpótlásukkal bőségesen ellátva… Péter mindenesetre kinőtt egy gyermekkorától természetes hitbeli szűkkeblűségből, hogy csak mi vagyunk igazhívők egyedül és Isten valódi gyermekei, senki más.  Hogy innen továbblépjen, egyedül Isten Szentlelke tudta elvégezni benne, ahogy bennünk is csak ő tud valódi lelki növekedést kimunkálni!

Tegnap még türelmetlen, sietős lény, akinek nincs ideje semmire, ő olyan fontos – ma pedig már nyugodt, megbékélt szívű embertárs, aki kiszakítja magát egy-egy jó beszélgetésre, sőt, tűnődni is jut ideje otthon vagy bárhol, amikor pedig annyi mindent el is intézhetne… Tegnap még tele volt sérelemmel, hogy őt nem szeretik és méltányolják eléggé, ma már azon van, kinek van szüksége rá, hol lehet nagyobb feltűnés és tolakodás nélkül hasznossá tenni magát. Ezeket a Szentlélek tudja elvégezni valakiben, és boldog, akit valóban maga Isten érlelhet lényében, tehet emberebbé és hitében is érettebb korúvá!

Aztán nem csak Szentlélek-érlelte ember, aki tud tovább lépni onnan, ahol állt – hanem Szentlélek értelmezte valóság is. Az élet bonyolult, nehéz valóban átlátni, és hiába kezdjük mondatainkat gyakran azzal, hogy „úgy áll a dolog” – valójában pontosan azt nem tudjuk, hogyan áll ez vagy az, mégis csalhatatlan véleményünk van róla. Csak a saját értelmünk szerint ítélünk, és így vagy túl szépnek, vagy túl ijesztőnek látjuk a valóságot. „Zavaros harcba sodródik az ember, most magával, majd a környezettel…” – mondja Goethe, és nagyon sokszor pontosan ez a helyzet. Még azt sem tudjuk, magunk kik is vagyunk, meg mit is akar a másik ember, miért mondja éppen azt, amit mond – egyszóval, ha valamire rászorulunk, akkor az éppen az, mutassa meg Isten Szentlelke, mi a valóság – mi belőle a képzelődés, amit megromlott immaginációnk termelt ki csupán, s amitől ezért nyugodtan megválhatunk.

Ahol Lélek-érlelte ember, Szentlélek adta hit van, ott elkezdjük tisztelni a valóságot, és megengedjük Isten Szentlelkének, hogy ő mutassa meg azt igazi mivoltában! Lehetővé tesszük, hogy ő értelmezze számunkra a valóságot, amit addig a zsebünkben hordtunk és azt hittük, a tulajdonunk. Most pedig már csak akkor ér valamit, ha ővele is megbeszéltük: jól látom én ezt itt, Uram…? Ilyen kérdést csak a tűnődni kész ember képes egyáltalán feltenni.

Végül pedig Lélek egybeforrasztotta közösség is – igen, mert ahol valaki a hitében növekedhet, vagy érlelődhet, ami ugyanaz, és a valóságot is az adja már kezébe, aki a Vagyok, ott nagyon szép dolgok történnek az emberi összetartozásban is. Péter örömmel megy el a megszálló római hadsereg századosához vendégségbe, mert már tudja, hogy “nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki őt féli és az igazságot cselekszi!” (Csel 10,34-35)

Mennyi vád volt azelőtt a zsidókban a pogányokkal szemben, és viszont! Lenéztek minket, azt mondjátok, senkik vagyunk! – így szólt az egyik oldal. Eljátszottátok elsőszülöttségeteket, semmibe vettétek az Atyához tartozásotokat, megbízhatatlan, komolytalan, erkölcstelen emberek vagytok! – így szólt a másik. És mindkettő igaz is volt a maga módján. De eljött Jézus, és a két nemzetség, zsidók és nem zsidók őbenne ismét megtalálhatták egymást, benne testvériségre juthattak – és ha van a világnak reménye, hogy túléli ezeket a mostani veszélyes időket, ahol a gyűlölet olyan nagyon megszaporodik és a szeretet olyan sokakban meghidegül, hát akkor az éppen és egyedül Krisztus!

Ezért nem csak Lélek érlelte ember, és nem csak Lélek megmutatta valóság, hanem Lélek ihlette emberi közösség is, amiről itt szó van – és ne is adjuk ezeknél alább. Kezdjük magunkon: Jövel Szentlélek Isten, töltsd el szívemet, hozd hozzám a feltámadott Krisztust, és újra élek majd! A többit majd ő elvégzi – lesz ebből tisztábban látott, valóban a Lélek megmutatta valóság, és lesz belőle szép emberi összetartozás, szeretetközösség, a legtágabb értelemben vett anyaszentegyház is. Így is legyen. Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, magadra vetted a világ bűneit és győztél, amikor ellenségeid legyőztek és te vállaltad a vereséget. Áldunk téged, hogy összetörésed a mi megépülésünkké lehetett, halálodból pedig a mi életünk fakad mindörökre. Köszönjük a reménységet, amit ápolsz bennünk, hogy elég nekünk a te kegyelmed, és a te erőd erőtlenség által végeztetik el. Adj bátorságot a tűnődéshez, és töltsd meg bizonytalan keresésünket tőled való mennyei tartalommal, igével és Szentlélekkel. Imádkozunk emlékező testvéreinkkel, akik ezen a vasárnapon tíz éve hazatért kedvesük után, a hitves és az édesapa után tekintenek. Adj számukra megszentelt emlékezést és lelki megbékélést. Adj mindnyájunknak szent komolyságot, hogy megbecsüljük a napokat és órákat, amikben szeretetben együtt lehetünk még egymással. Vezess megértésre és adj lelki növekedést. Igazgasd lépteinket a mindennapokban, hogy járhassunk igaz utakon és élhessünk a te békességedben. Ámen.