Igehirdetés 2008. február 10.

Egy elmaradt megtérés története

 

Lekció: Mát 14,1-12
Textus: Csel 20,20-21

„Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos, hanem inkább hirdettem és tanítottam azt nektek nyilvánosan és házanként; bizonyságot tettem zsidóknak is meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről, és a mi Urunkban, Jézus Krisztusban való hitről.”

 

Imádkozzunk!

Urunk megvalljuk, hogy tévetegen járjuk földi utunkat, ha nem vezetésedre figyelünk. Nem vesszük észre kincseidet, amikkel pedig naponta megajándékozol, és elmegyünk a rászorulók mellett is, akiken segíthetnénk. Rosszul értjük egymást, és süket a fülünk a te éltető igéd iránt. Kedvenc gondolatainkat forgatjuk magunkban és nem tudunk határt szabni érzéseinknek, amik aztán félre is vezetnek. Könyörülj rajtunk; adj megtisztuló szívet és olyan értelmet, amit Szentlelked átjár, és fölemel e világ dolgaitól egyenesen tehozzád! Várjuk az érintést, amit igéd, az örök szeretet ad lelkünknek. Prédikáltasd szent igédet, felséges Isten, ne hagyd szomjúhozni a mi lelkünket! Jézus nevében kérünk, hallgass meg bennünket! Ámen.

 

Igehirdetés

Heródes történetének nyugodtan adhatnánk azt a címet, hogy „Egy megtérés elmaradása.” Ahogy hallottuk, itt jóvátehetetlen dolgok történnek, házasságtörések és gyilkosságok – amik alapjában arra vezethetők vissza, hogy valaki nem akart megtérni. Heródes Kr.u. 4-től 39-ig uralkodott Galilea és Pérea felett, mert „negyedes fejedelem” lévén csak az ország negyed részén volt hatalma. Már saját apjától sem látott túl jó dolgokat, hiszen az volt a nevezetes betlehemi gyermekgyilkos, de ő maga sem gondolt túl sokat a Tízparancsolattal, holott ismerte gyermekkorától. Nem számított neki más ember házassága, sőt, még az élete sem. Ment előre a vágyai és érzelmei szerint, némelykor a helyzetek, főleg pedig a presztízs parancsolta kívánalmak mentén: lelkiismeret-furdalás nélkül megölette saját testvérét, Fülöpöt, mert így tudta elvenni tőle a feleségét, akit megkívánt.

Most éppen abban találjuk, hogy rémeket lát. Kísértetnek véli Jézust, amikor hall felőle, mert eszébe jut János, akit szintén ő öletett meg, s rossz lelkiismerete miatt azt hiszi, hogy az támadt fel a halálból… Saját maga is beszélt valamikor Keresztelő Jánossal, akiről Jézus azt mondta, hogy az asszonytól születettek közt a legnagyobb – hallotta  János igehirdetését is. Komolyan vehette volna, megtérhetett volna, de nem tette. Megmaradt a bűnben – és abban is halt meg.

Jól tesszük, ha először a rémeket látó emberből indulunk ki. Tudjuk, hogy lehet az ilyesmi ideggyengeség, öröklött terheltség és sok más, orvosi körbe tartozó jelenség, ám a Heródesé nem az volt, hanem egyértelműen lelkiismeret-furdalás. Eltagadott bűn, át nem világított, el nem takarított sötét folt, ami évek múlva jelenik meg. Tudjuk a Bibliából, hogy néha nem csupán saját bűnei terhét hordozza az ember, hanem harmad-negyedíziglen szülei és a nagyszülei vétkeiét is. (2Móz 20,5-6) A nagypapa volt alkoholista s az unokája lesz lelkileg terhelt; a dédnagyapa kártyázta el a család minden vagyonát és a gyermekei éltek súlyos nélkülözésben, hogy aztán a dédunokái szenvedjenek konkrét, testi hiánybetegségekben – s lehetne sorolni a fizikai következményeket, a lelkieket nem is említve…

De itt nem a generációs vétkek soráról van szó. Valaki megkapja az élettől, hogy Keresztelő Jánossal beszélhet, s Jézusnak, a világ Megváltójának kortársa lehet – mégis úgy hal meg, hogy nem tér meg! Kapott több évtizedet, hogy elgondolkodjon, miért is van ő, jó irányba megy-e egyáltalán – de “élt bele a világba” önmagával szembenézés nélkül… Az ilyenről a Biblia azt mondja, hogy nem lehet rajta segíteni. (Péld 26,12) Az embernek mindig ott a megtérés lehetősége, ám akinek nem kell, az a klasszikus “reménytelen eset.”

Az evangélista azonban nem csak Heródes konkrét bűneiről beszél, hanem azt is megmutatja, hogy az igazság útja nem mindig jár élet-előnyökkel. Heródes kivégeztette Keresztelő Jánost, s most rémlátomásait Jézusra vetíti – amivel azt mondja el a szentíró, hogy a Jézus élete is veszélyben forgott a kezdetektől. János és Jézus egyaránt azt példázza, hogy az igazság útján járni nem kényelmes, sőt, nem is mindig előnyös. Gazdagság, karrier, háborítatlan jólét nem követik feltétlenül Isten embereit. Azok a boldogok, vagy mondjuk pontosabban, azok élnek áldottan, akik képesek háborúságot szenvedni az igazságért…! (Mát 5,10)

Ezt a mélységes bibliai igazságot fordítsuk most le a saját életünk szintjére. Nem mérhetjük magunkat Jézushoz, Keresztelő Jánoshoz sem, azonban ránk is érvényes, hogy az igazság útja nem mindig jelent élet-előnyöket, kényelmet és háborítatlanságot. Ezt továbbgondolva elérkezünk egészen oda, hogy éppen a szenvedés ébreszthet fel, vagy semmi: igenis, az emberi megrázkódtatások és küzdelmek érlelhetnek valakit a leginkább! Akinek jól megy a sora, mint Heródesnek, az nagy veszélyben van, hiszen nincs, ami felébressze!

A próbákkal küzdő embert nem kell persze irigyelnünk, ez biztos – ám ha bajok közt sem ébredünk rá, mi igazán fontos az életben, akkor nincs, aki segítsen rajtunk. A belül elsivárosodott, megszólíthatatlan szívű ember van a legnagyobb veszélyben, mert azt hiszi, minél többet vásárolhat a bevásárló központokban, annál boldogabb lesz. Pont a fordítottja igaz: minél kevesebbel beéri valaki, annál könnyebb lehet a szíve! S minél többet faraghatnak le valakiről az őt ért szenvedések – igényeket, elvárásokat és követeléseket – annál derűsebb a szíve. Ahogy a költő mondja:

 

“Ha merő fény bent a szívünk,

Nap nélkül is megleszünk;

mit megtagad az élet,

Szívünk nyújtja azt nekünk.”

                                           (Gothe: Faust II. ford: Kálnoky L.)

 

Heródesről nem halljuk, hogy „merő fény” lett volna bent a szíve. Aki testvérét megöleti, hogy annak feleségét elvegye, s az egészet azzal tetézi, hogy még Keresztelő Jánost is kivégezteti – annak ugyan mi más legyen a lelkében, ha nem agyrémek…? Kevés ér annyit, sőt nem is igen van többet érő a világon, mint éppen a jó lelkiismeret!

Heródes esetében nem a bűnökkel volt igazán baj, noha  azok sem voltak akármilyenek, hanem a megtérés elmaradásával. Véteni minden ember vét, bűneink is vannak bőven, ha fizikai értelemben vett gyilkosok éppenséggel nem is vagyunk mind. Ám aki bűnös emberként nem is akar megfordulni, elutasítja önmaga megjobbításának szándékát is, az ilyen nevet visz majd magával az örökkévalóságba, mint Heródes: gyilkos. A meg nem térő nem csupán az új életet utasítja el, hanem azt is, aki azt adja – Istent. Az ő kegyelmét, melyről a zsoltáros ezt mondja: „Jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről-nemzedékre való az ő hűsége” (Zsolt 100,5), és: “A te kegyelmed jobb az életnél…!” (Zsolt 63,4) A prófétánál pedig ezt halljuk: “Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” (Sir 3,23)

Az elmúlt hetekben újraolvastam Goethe Faust-ját, éspedig Mahler 8. szimfóniája miatt, aminek nagyszerű előadását hallgathattuk a a budapesti Művészetek Palotájában.  A drámában, ami a zenemű alapjául szolgál, a reggel felkelő nap hozta emberi érzésekről ezt olvassuk:

 

„Frissen lüktet az élet érverése,
S az éteri hajnalpírt köszönti újra;
Ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se,
Üdén pihegsz a lábamhoz simulva;
Megkörnyékez derűd s mozdítja bennem
Az elszánást, hogy szakadatlanul a
Lét legfelsőbb fokára törekedjem.”

                                                          (Gothe: Faust II. ford: Kálnoky L.)

 

Reggel nem csak azt lehet érezni, hogy sötét van és hideg, vagy köd, s kell kezdeni megint a napi robotot, hanem azt is, hogy a föld „üdén piheg a lábunkhoz simulva.” Aztán: “megkörnyékez derűje!” És igen, még akár azt is el lehetne mondani minden reggel, amikor csak felébredünk s letesszük lábunkat a földre, hogy „Ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se!” Aki ilyen végtelenül jóságos, hűséges földet érez a lába alatt, mely ráadásul még derűs is, az nem csoda, hogy a maga részéről cserébe szakadatlanul “a lét legfelsőbb fokára törekszik!”

Az igazi vétek tehát a házasságtörésen és gyilkosságon túl az, hogy valaki nem veszi észre Isten hűségét és végtelen kegyelmét oly alapvető dolgokban, mint a föld, amit ő a lábunk alá ad, vagy a nap, amit megint felhozott ránk –  s nem tér meg…! Pál elborzadva kérdezi, hogy miként menekül meg az ember, ha megveti Isten türelmének gazdagságát, nem véve tudomásul, hogy az ő jósága megtérésre kellene indítsa! (Róm 2,4)

Mert az emberi egzisztencia igazi alapja nem a döntés és a szabadság, amivé szűkítették a kérdést a mai filozófusok, és sokszor még a moralizáló teológusok is – hanem Isten hűsége és a kegyelem, ami talapzatot ad létezésének, hogy egyáltalán álljon az valamin, ne pedig a levegőben lebegjen. Aki ezek tudatában is bizonytalanul érzi magát, annak más nem tanácsolható, mint hogy amint ráér, van erre egy kis ideje, térjen vissza ehhez, helyezkedjen rá, vackolódjon el rajta és oda építse élete házát, ne pedig máshova! Aki nem teszi, válogathat Heródes rémlátomásai, a felesége sötét indulatai, vagy annak lánya egészen tudatlan, állatias sodródása között. S akad még pár változat, de egyről sem mondható, hogy ott „merő fény volna bent a szív”, az bizonyos…!

Érdekes, hogy mióta a tudomány vizsgálja a világot, a valóság tartalmáról és szerkezetéről kizárólag anyagi tudásunk van, s nem azt tanuljuk az iskolában, hogy “derűs” a föld a lábunk alatt! Ugye, milyen butaság lenne ma ilyesmit mondani… Föl kell tudni sorolni, milyen fémekből és kőzetekből állnak a csillagok és miből áll a föld; a világűrről is csak azt halljuk, hogy csillagközi por, meg meteorok és bolygók vannak benne, aztán rengeteg gyilkos röntgen-sugárzás – de általában üres, és semmire nem jó. Az előbb említett költő azonban másként vélekedik, mikor ezt mondja:

 

„….ilyen szellem-eledellel van tele a szűzi éter,

Sosem múló Szeretettel, mely

az üdvösségre érlel.”

                                          (Goethe: Faust II. 5. ford. Kálnoky L.)

 

Hát ezen megint érdemes elgondolkodni. A világról nem csak azt gondolhatjuk, hogy üres vagy éppenséggel veszélyes, hanem azt is, hogy telis-tele van „szellem-eledellel” – vagyis lelki táplálékkal, ami kivétel nélkül mindenkinek hozzáférhető! Ehet belőle bárki, amennyit éppen csak akar. A lelki táplálék pedig, ami a világot mindenestől betölti: a sosem múló szeretet, „mely az üdvösségre érlel”…! S valóban azt látjuk, hogy üdvre csak ott érik meg az emberszív, ahol az örök jóság, Isten szeretete a mindennapos táplálék. Harapjunk belőle magunknak mi is jó nagyokat – táplálkozzunk vele! Járjon át, határozza meg szavainkat, döntéseinket, még érzéseinket is. Akkor nem kell majd féltenünk magunkat a rémlátomásos úttól, ami a Heródesé, sem a keserűség és a bosszúállás heródiási lelkületétől, sem pedig a tömegember módján sodródó, felelősség-nélküli Salómé cinkos útjától. Nem a kalandorok ösvényein megyünk majd, mint ezek, mindig keresve az újabb és újabb szenzációkat – hanem a zarándokok csöndes céltudatával, akik tudják, hova fognak egykor megérkezni. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, földet adsz a lábunk alá, amelyből szelíd derűd sugárzik, és napot a fejünk fölé, amely személyválogatás nélküli jóságodra emlékezetet. Nem vagyunk méltók az üdvre, hisz életünk megpróbáltatásaiból sem fogjuk fel tanításaidat, amikkel pedig javunkat munkálod. Áldunk téged minden reggel megújuló hűségedért, hogy lehetőségre lehetőséget halmozol, és valóban akarod, hogy a legmagasabb fokra jussunk el a létezésben. Köszönjük  a megtérés és új kezdet áldott lehetőségét, amivel megszólítasz és megerősítesz. Segíts tanítványi figyelésre és lelki éberségre, hogy ne romboljuk egymás életét, hanem építsük. Te mondtad igédben, hogy a tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít – segíts a szeretet útján járni családunkban, közösségünkben, mindenhol az emberek között. Gyógyítsad betegeinket, vigasztald a keserű szívűeket, és adj mindnyájunknak tőled való, éltető hitet Szentlelked által! Ámen.