Igehirdetés 2008. június 8.
Rajtam senki nem segíthet?
Lekció: Csel 3,1-10
Textus: Zsid 12,12-15
“A lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányába a békességet és a szentséget, ami nélkül senki nem látja meg az Urat: vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, nehogy a keserűségnek bármely gyökere fölnövekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztessenek.”
Imádkozzunk!
Istenünk, téged áldunk a sok jóért, amit elvehettünk: életünkért és egészségünkért, az otthonért és a naponta terített asztalért. Légy áldott, hogy szívünk gyógyulását is tőled kérhetjük. Töredezett bennünk a lélek, sokféle érzés és sokféle vágy űz, amik miatt nehezen találjuk az utat, amin járnunk kell. Te ismered félelmeinket és tudod szorongásainkat. Az sincs rejtve előtted, hogy olykor üresség és hitetlenség tölt el bennünket – most mindezt eléd hozzuk, aki áldott orvos vagy és a bűnösök barátja. Könyörülj rajtunk és hűségedből újítsd meg rajtunk jóságodat. Hadd tapasztaljuk, hogy itt vagy, eljössz, és ígéreted szerint nem hagysz minket árvákul. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
A lélekkel foglalkozó szakemberek szerint sokak szívében lakik rejtett elkeseredés. Mennek naponta a munkába, teszik a dolgukat szorgalommal, mosolyognak is egymásra, de odabent a szívben más lakik. Nem azért, mert éppen most valami nem sikerült, akadt egy kudarc, valami rossz a mai napon elrontotta a kedvet, hanem mert maga az élet nem sikerült úgy, mint sikerülhetett volna. Nagy és súlyos téma ez, sok költő beszélt már róla, legtöbben éppen az önsajnálkozás hangján – azonban a szívbéli érzésnek, hogy nem úgy alakult az élet, ahogyan alakulhatott volna, van bibliai tárgyalása is.
Annak története, aki rossz lábakkal született, de úgy, hogy nem volt munkaképes, naponta elviszik rokonai a templom legforgalmasabb bejáratához, hogy koldusként megkeresse a napi betevőjét, ezzel a súlyos témával foglalkozik: nem olyan lett az élet, mint lehetett volna. Pünkösd utáni történet – és jól tesszük, ha néhány héttel pünkösd után mi is foglalkozunk vele. Sántává, bénává lenni nem csak fizikai értelemben lehet: hitünkben és emberi törekvéseinkben is válhatunk “mozgáskorlátozottakká”, vagy éppenséggel bénává és tehetetlenné.
Ám egy születésétől sánta ember képe kiábrázolja a tényt, hogy mindnyájan hozhatunk, s bizony általában hozunk is magunkkal hiányosságokat. Az egyik hiú és önközpontú, mindig azt akarja, hogy neki legyen igaza. A másik erőszakos, a harmadik önsajnálkozó és nem lehet megvigasztalni. A negyedik hipochonder, az ötödik a kételyek tétova embere, nem tudja elhatározni magát és a hite soha nem igazi. A hatodik nem tud felejteni, a hetedik érzelmi analfabéta, azt sem tudja mit beszél vagy rombol a másik ember lelkében. A nyolcadik gyógyíthatatlan túlgondoskodó – nem is kell sorolni, hogy lelki értelemben hányfajta „rossz lábat” lehet magunkkal hozni. Még a szerencsésebb természetűek is bírnak tulajdonsággal, ha ez nem is feltétlenül látszik rajtuk, ami életre szólóan, mindig problémát jelent számukra – amit visznek magukkal, és nekik is nagy kérdés, meg tudják-e valaha válaszolni az alkatukba írt kérdőmondatot.
Itt mindenesetre olyan embert hoz elénk a Biblia, akiről a néhány vonással megrajzolt képből azonnal látszik, ő semmilyen ambíciót nem táplál, nincsenek ideái, nem törekszik sehova, hova is törekedhetne – számára immár összesen a napi bevétel fontos. Tartja a kezét, fel sem néz azokra, akik adhatnak alamizsnát. Abban az állapotban van, amikor az emberek megszűnnek egymással beszélgetni – már semmilyen kapcsolatot nem akar felvenni másokkal. Nem nehéz sejtenünk, hogy egy kiégett szívű, valóban koldus-lélekkel állunk szemben.
Sokan akadnak ma is, éspedig pontosan a templom körül, akik ugyanilyen véleménnyel vannak életükről: azt mondják „rajtam nem lehet segíteni.” Szomorú ez az alapállás, a „tragikus ember” gondolkodásmódja, mert néha valami rejtett öröm is kapcsolódik hozzá – eszünkbe juttatja az orvosi rendelők előszobájában versengő betegeket: mind sorolja a bajait, tüneteit, hogy aztán a másik rávágja: az semmi, az enyém mennyivel súlyosabb… A bajokba, sőt, a gyógyíthatatlanság érzetébe is bele lehet szeretni, és az ember eljuthat oda, hogy tulajdonképpen úgy boldog, ha boldogtalan. Neki szenvednie kell, sőt minél boldogtalanabb, titokban annál boldogabb. Így meg tud romolni a lélek, nem önmagától, hanem mert eltévesztjük az utat, mióta kiestünk valamennyien Isten közelségéből, nem lakunk többé a Paradicsomban. Mindnyájan utat tévesztünk – a kérdés összesen az, hogyan… Ki ebben, ki pedig abban – mindenhol ezt látni.
Az ige szerint a pünkösd, Isten Szentlelkének eljötte át tudja törni a kemény falat, ami a gyógyíthatatlanság – erről szól mai történetünk. A képben az a nagy evangélium, hogy már tényleg nincs segítség, a beteg is letett róla, hogy gyógyulhat: sőt, arról is, hogy egyáltalán akarjon gyógyulni. Nem véletlenül kérdezi meg Jézus egy másik történetben, hogy akarsz-e meggyógyulni! (Ján 5,6) Van, aki berendezkedett, elkönyvelte magát gyógyíthatatlannak, sőt megtalálta ebben a fajta állapotban az életét is valahogy – ám a Krisztus Lelke erősebb, és mutat valami sokkal jobbat!
Nagyon szeretném testvérek, ha mindnyájan hinnénk, hogy a Jézus Lelke tud mutatni nekünk mást, mint amire berendezkedtünk, amiről elhittük, hogy végleges, megszoktunk, elfogadtunk és reparálhatatlannak gondoljuk! Embereknél ez lehetetlen, igen, van ilyen. “…De minden lehetséges az Istennél” – folytatódik diadalmasan ez a hatalmas ige, amit Jézus mond az üdvösségről. (Mát 19,26) Itt fontos megjegyezni, hogy a testi egészség igenis része Isten üdvözítő munkájának, kiábrázolja azt, testet ad hozzá, hordozó edényt a váltságot munkáló Léleknek. Bele ne szeressünk egyetlen bajunkba, betegségünkbe se: ne engedjük, hogy hozzánk nőjön – mert a test arra született, hogy a “Szentlélek temploma” legyen, Isten lakóhelye! Ahol a Bibliában testi betegség gyógyulásáról van szó, az mindig az illető üdvösséghez közeledését is jelenti – amint ez az ember is dicsőítette Istent, amint meggyógyult testében! Az egészséges test, békességes, nyugodt lélek, valamint a megszentelt és tiszta gondolat szorosan összetartoznak az ige tanítása szerint.
Szomorú lenne, ha mi is olyanok lennénk, akik ott vannak ugyan a templom közelében, mint ez a koldus is, ám a közelség csak a “napi bevétel” ügyéig terjed, nem tovább. “Egy kis lelki könnyebbedés.” Mintha a Miatyánkban az az egyetlen kérés lenne, hogy adj nekünk ma is kenyeret, Urunk! Igen, szabad kérni ezt, de mennyivel többről van ott szó, amikor Isten országának eljöttéért, miránk kiterjedésért könyörgünk, jöjjön el a mi szívünkbe is – meg a bűnbocsánatért, amihez hozzátartozik a mi irgalmazásunk az ellenünk vétők felett! Még azért is könyörgünk, hogy ne a mi akaratunk legyen meg, hanem az övé…! Ugye, ezek mégiscsak magasabb ügyek, mint hogy menjen a napi üzem, legyen elég bevétel, hogy túléljük a mai napot is valahogy. A legfontosabb, amiért könyörögnünk kell az üdv, az ővele való kapcsolatunk – s még a betegségnek is azért kell gyógyulnia, hogy Isten üdvözítő szeretetét teljesebben tölthesse ki ránk!
A színvonalat, ahová mindnyájan süllyedünk Jézus nélkül, a napról-napra „valahogy túlélés” szintjét az töri át a történetben, hogy egy felszólítás hangzik: “Nézz mireánk!” A földre csüggesztett szem, a reménytelenségbe révedt tekintet kap egy hívást – nézz fölfelé! Emelkedj ki hitetlenségedből, a tehetetlenségre berendezkedett mivoltodból: te is nézhetsz fölfelé! Milyen kevés fölfelé vetett pillantása van olykor még a keresztyéneknek is – hiszen sokszor alig marad idő egy fohászra, a Biblia olvasása pedig már szinte luxusnak számít, olyan a napi rohanás, annyi az intézni való – pedig milyen áldott dolog felemelni a szemünket, látni valamit abból, amit Isten tett másokkal, és ha akar, tehet velünk is. Itt ezt látjuk: Isten Lelke ki tud hozni a tehetetlenségből, a véglegesnek hitt állapotból, mert ez a Lélek maga az erő, a szeretet és a józanság! (2Tim. 1,7).
Péter és János semmi olyat nem akar adni a sántának, ami nincs nekik. Ezüstről és aranyról itt egyszerűen nem lehet szó, de van valami értékesebb kincsük, és ez a Jézus neve. Annak a Jézusnak neve, aki bárkiben lakhat, és aki még a születésétől sántát is meggyógyíthatja, ha akarja, hiszen ő maga mondta: „Én tibennetek, és ti énbennem.” (Ján 14,20) Ha valaki közülünk a Jézus nevét tudja „adni” egy embertársának, ami valójában az ő ismeretét jelenti, akkor a legtöbbet adja. És pontosan erre van szüksége ennek a világnak! Ezüsttel és arannyal nem lesz gazdagabbá senki, ezt elég sok példa bizonyítja, de aki a Jézus „nevét kapja”, őt igazán megismeri, az meggyógyult ember. Annak van oka ugrándozni és Isten dicsérni örömében – mert az ilyen ember nem koldus többé…
Mivel gazdagabb az ilyen? Azzal, hogy van élő Istene. Az emberi lélek számára ő az Alfa, a dolgok kezdete. Aki őt elvesztette, az tényleg koldus. Lehet tudós, kiváló művész, sikeres üzletember vagy politikus, de ami a legfontosabbat illeti, mégis koldus. Mert az emberi lélek nem áll meg önmagában: nem is tud mit kezdeni önmagával, és nem is jut el sehová. A léleknek meg kell találnia forrását, eredetét, és ez Isten. De meg kell találnia célját, iránypontját, a beteljesedését is – és ez is ő. Aki a Jézus nevét megismerte, az már tudja, hogy kicsoda az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, aki van, volt és aki eljön – mert az Atya és a Fiú egyek a – Szentlélekben!
Az ilyen ember megtalálja belső békéjét, ha vette a Szentlelket. Az Atya közelségét és a Jézus közelségét a Biblia együttesen ugyanis így hívja: Szentlélek. Ahol ő jelen lehet, ott békesség is van, éspedig nem csak a háborúmentesség, hanem a teljes élet értelmében – amibe beletartozik a test egészsége, a lélek békéje és a szellem, a gondolkodás szentsége egyaránt. Megkapó a bibliai történet, amint ugrándozni látjuk benne a gyógyultat. (Mát 11,5-6) Ez nem csak a konkrét, testi gyógyulásnak szól, nem is csak a lelki felépülést jelenti, hogy a „rajtam nem tud segíteni senki” tehetetlenségének vége, hanem – ami ezeknél is fontosabb – ez a lélek eljutott az Istent önfeledten dicsérők, mondjuk ki, a valóban üdvözülők táborába! Mert amit az üdvösségről és a mennyről tudunk, az összesen annyi, hogy ott a lelkek Isten színe előtt, az ő közelében lehetnek – és nem szűnnek meg őt dicsérni… (Jel 7,9-17)
Ez a fajta, dicsőítő élet az ember földi útjának igazi beérkezése. Aki ide nem jut el, üresen marad az élete vagy bálványokat imád – legtöbbször embereket, vagy éppenséggel saját magát. Az Istent dicsőítő azonban el tud felejtkezni önmagáról, megválik bálványaitól, feledi a világ gyarlóságait, ki tud emelkedni az önsajnálkozásból vagy a másokat megítélő, gyanakvó, mindig kárhoztató emberi alapállásból, mert szívét már a lehető legpozitívabb tartalom tölti el – Isten jelenvalósága. Aki Istent dicsőíti, az szívében eggyé válik vele. Az ilyennek elhalványulnak félelmei, megszűnik szorongása, s még az eljövendő testi elmúlását is boldog hazatérésnek tekinti, aminek megvan a maga Istentől rendelt ideje.
Az ilyen embernek lesznek barátai, bensőséges, örömteli kapcsolatai is. A sántáról azt halljuk, amint meggyógyult bement a templomba és fölismerték a többiek, ő volt az, aki azelőtt az Ékes-kapunál koldult. Úgy is mondhatjuk, hogy a közössége számára is rehabilitálódott, újra elnyerte helyét a többiek között. Ez az igazi gyógyulás, amikor az elszigetelődött, bajával külön élő ember ismét teljes jogú, boldog tagja lesz az istentisztelő gyülekezetnek. Nincs semmi immár, ami elválassza Isten népétől. Sem régi titkok és régi, megoldatlan és megválaszolhatatlan kérdések, miért kellett ennek éppen így lennie, sem pedig a jövő iránti reménytelenség, hogy nincs hová továbblépni, be vagyok zárva a “sorsomba.” Nem kell már különállnia. Van az embernek saját helye, ahová Isten állította – van békéje és egészsége is, már ő adhat másoknak mindezekből!
Ennek jegyében fogadjuk szívünkbe az igét: “A lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányába a békességet és a szentséget, ami nélkül senki nem látja meg az Urat: vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, nehogy a keserűségnek bármely gyökere fölnövekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztessenek.” Legyen az ilyen embernek imádsága:
„Lelkem, teljes üdv a részed, hagyd a bút s a gondot el,
Légy vidám, ha meg-megérzed: tenni kell még s tűrni kell.
Gondold el, ki Lelke éltet, milyen Atya mosolya:
Megváltód meghalt teérted – mit bánkódnál, menny-fia..?”
(426. dics. 3. v.)
Így is legyen! Ámen.
