Hogyan nézzünk a jövőbe?

Hogyan nézzünk a jövőbe?

Igehirdetés 2008. október 19.

Hogyan nézzünk a jövőbe?

 

Lekció: Márk 13,1-8, Márk 13,23-27, Márk 13,31
Textus: Márk 13,32-33 Márk 13,13

„Azt a napot, vagy azt az órát senki sem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya. Vigyázzatok, legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő!”

„Aki mindvégig kitart, az üdvözül.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, magunk sem értjük pontosan a világot és annak eseményeit, amiknek részesei vagyunk. Mindnyájan csak tapogatózunk a homályban, és vélekedésekre hagyatkozunk, mert nincsenek igazán szilárd pontjaink, amikre építhetnénk. De amikor feléd fordulunk és a te Lelked eljöhet hozzánk, akkor minden megváltozik. Elmúlik az aggódás, és bizonyosság költözik a szívünkbe. Le tudjuk tenni terheinket, és újra minden egyszerű és világos lesz. Ezt a csodát kérjük most tőled. Adj nekünk csak egyetlen szót is, ami tőled való, hadd legyen az éltető igévé, ami utat mutat és vigasztal. Emeld fel az összetört szíveket, adj világosságot minden keresőnek, és bíztass meg minket azzal, hogy üdvünk jó kezekben van tenálad. Áldd meg a mi közösségünket új látással, hogy hatalmasan megerősödhessünk a te Lelked által a belső emberben! Ámen.

 

Igehirdetés

Vannak idők, amikor hirtelen fontos témává lesz a jövő: mi vár ránk, mi következik. Most is ilyen időket élünk. A jövő mindig ismeretlen, még a holnapi napról sem tudjuk, milyen lesz. Ezzel az ismeretlen jövővel kapcsolatban sokféle alapállást vehet fel az ember. Van ezek közt több szín, és sok, különböző hangulatú megoldás is. Egészen patetikus például a váteszi prófécia, amilyen volt egykor a trójai főpap jóslata a görögök falováról. Annyira komor jövőt prófétált, hogy mindenkinek kedve támadt ellenkezni, végül mégis neki lett igaza. Egészen más ezzel szemben a könnyed világfi, akinek akad költeni való pénze, s aki fogadást köt a jövőbeli események felől, mert nyerni akar, de azt se bánja, ha éppen veszít. Ő játéknak nézi a jövendőt, s nem komor és súlyos szavakat mond felőle. Aztán a megfontolt és magát komolynak gondoló ember, ilyen is akad elég, ezzel szemben tervet készít, és ahhoz aztán szigorúan tartja magát. Minél komolyabb valakinek tekinti magát, annál nehezebben lehet rávenni, hogy változtasson azon, amit egyszer ő eltervezett már a jövőre nézve. Megint más változat az aggódó, akinek van veszteni valója. Ő biztosítást köt, s inkább fizet rendszeresen, hónapról hónapra, évről évre, csak baj esetén legyen hova nyúlnia. És olyan is akad elég sok, aki versenynek gondolja az életet és teljesítménynek a jövőt. Őket semmi más nem érdekli az életben, csak az eredmény, és néha mindent feltesznek egyetlen lapra, mert meg akarják mutatni, hogy mire is képesek.

Színes tehát a kép, ahogyan az emberek viszonyulnak a jövőhöz, de alapjában véve mégis csak két nagy típusa van ezeknek a viszonyulásoknak. Az egyikben az ember csupán a jövővel áll szemben, és vérmérséklete szerint viszonyul hozzá, jól vagy rosszul, derűsen vagy aggódásokkal. Mainapság nehéz kihúzni magunkat például azok alól a nagy gondok alól, amik megjelentek a világban, és aki a saját országát szereti és odafigyel rá, az tudja, hogy nálunk sem egyszerűbbek a kérdések, mint egyebütt, sőt, ha lehet, még aggasztóbbak, mint sok más országban. Ilyen összefüggésben ezért nehéz kivonni magunkat a válság-hangulat alól.

A keresztyén ember is benne él ebben a világban, rá is hatnak az események, de ő tud még valamit, éspedig az evangéliumból. Tudja azt, hogy elkerülhetetlen, hogy háborúk és természeti katasztrófák legyenek ebben a világban, de azt is tudja, hogy Jézus eljön. És ezért még ezek az ügyek sem szemlélhetők csupán önmagukban, mert más a jelentésük akkor, ha Jézus nélkül nézzük őket, és egészen mások akkor, ha ővele együtt.

Erről a kétféle közelítésről szeretnék tehát most beszélni, mert életünk minden dolga szemlélhető önmagában is, Jézus nélkül, az ő eljöttére sosem gondolva, de szemlélhető vele együtt is. Így van ez a jövővel is. Vonatkozik ez a kétféle közelítésmód természetesen a munkánkra, az emberi kapcsolatainkra, sőt még a lelkiismeretünk kérdéseire is – vagyis van egy profán, Jézus-nélküli mód, ahogyan közeledhetünk ezekhez, ahogyan foglalkozhatunk velük, és van egy olyan, amiben már ő is jelen van. Legyen mai gondolkodásunk középpontjában a jövő kérdése, mert ez most nagyon is aktuális.

A profán közelítés előnye a tárgyszerűség, vagyis az, hogy megpróbáljuk látni a dolgot minden értékelő szempont nélkül, csak önmagában. Nevezhetnénk ezt akár tudományos közelítésnek is, de legtöbbször messze vagyunk attól, hogy valóban komolyan és minden részletre kiterjedően, minden tényezőt valóban tekintetbe véve nézzünk meg valamit. A műtrágyázás például magas termés-hozamokat jelent a mezőgazdaságban, de hosszabb távon és rendszeres alkalmazás mellett úgy el tudnak tőle savanyodni a földek, hogy évtizedek alatt sem képesek maguktól rendbe jönni. Vagyis tudományosnak tűnik valami, amit bevezetünk, s aztán csak később derül ki, hogy nem volt mégsem „eléggé tudományos”, vagy mondjuk így, eléggé körültekintő az a dolog, mert az élet még a mezőgazdaság szintjén is bonyolultabb annál, ahogyan azt mi elképzeljük. Ennek ellenére érdemes megbecsülni a tárgyszerűséget, mint emberi közelítést, csakhogy éppen nehéz azt megmondani, mikor is vagyunk mi eléggé azok, s mi is volna tulajdonképpen az igazi tárgyszerűség.

A profán közelítésből nagyon sokszor hiányzik tehát a bölcsesség, a valóban nagy távlatok jelenléte, egészen eluralkodik viszont a haszonelvűség. Ennek a jelszava az, hogy ami pénzt hoz, az jó, ami pedig nem hoz pénzt, az nem jó. Így kerülnek hozzánk más országokból, most már a harmadik világból is, szennyező gyárüzemek, mert hát miért otthon rontsák vele a saját levegőjüket – de itt nekünk pénzt hoz, tehát jó.

Amikor mainapság a jövő felől gondolkodunk, minden tárgyszerűségünk mellett is hasonló dolgok jutnak eszünkbe, mint amikről Márk evangélista beszél: vannak ebben a világban, ahol élünk háborúk, természeti katasztrófák, vagy éppen gazdasági bajok, sőt éhínségek is. És ha ezeket a dolgokat csak önmagukban szemléljük, akkor van okunk az aggódásra, meg az elkeseredésre is. De így voltak ezzel már a tanítványok is. Nem véletlen, hogy Jézus arra figyelmezteti őket: nem ez a vég. Nem ezektől kell igazán félnetek, nem ezeket kell a legfőbb helyre tenni életetekben – ezeknek meg kell lenniök. A vég sokkal inkább az, amikor az ember eladja magát, mert megvásárolták, s lesz ugyan pénze, de jó lelkiismerete már nem. Meg ne rémüljetek, nem az a vég, nem attól kell igazán félnetek, amikor anyagi nehézségeitek támadnak. Az a vég, amikor anyagi nehézségeitekből nem tiszta eszközökkel vágjátok ki magatokat. Nem számít a csalás, a hamisítás, semmi, csak pénz legyen… Ez tényleg a vég: mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall? Milyen váltságot adhat az ember a lelkéért? Hogyan vásárolja vissza a maga eladott lelkét?

A világ dolgaival Jézus nélkül foglalkozó ember vagy illúziók után szalad, mert elhiszi a hitetőnek, amit az hazudik – olyanok lesztek, mint az Isten! – vagy pedig csalódott és kiábrándult, összetört lelkű és kétségbeeső ember, aki azt mondja, ha tudtam volna…

Valóban más-e a jövőhöz közelítése annak, akinek ott a szívében a Jézus eljötte iránti reménység, s nem csak e világ dolgait látja? Igen, több ponton is, éspedig lényege szerint más. Az ilyen mindenek előtt bír élete számára egy fundamentummal, amit nem renget meg sem földrengés, sem árvíz, sem pedig tőzsdekrach. Ez az alap az a bizonyosság, hogy az életünk tulajdonosai nem mi magunk vagyunk. „Nem vagyunk mi magunkéi, hanem Jézus vére bére!” – mondja szép énekünk, s régi Káténk első kérdése is abban látja egyetlen vigasztalásunkat, éspedig mind életünkben, mind pedig halálunkban, hogy nem a magunkéi, hanem a mi hűséges Megváltónknak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyunk! Aki innen indul, s élete dolgai mellé mindig odateszi e bizonyosságot, az nem fog mértéket veszteni az örömben, és nem fog véglegesen nekikeseredni a veszteségben sem. Mert vannak veszteségek, amik nem kerülhetők el. Ki kell engedni a kezünkből a legdrágább kincseinket is, ha annak jött el az ideje – mert semmit nem hoztunk a világra, és ki sem vihetünk innen semmit. A háborúknak és a katasztrófáknak is „meg kell lennie” – nem tudjuk elérni, hogy ne legyenek ilyenek. De nem mindegy, hogy miként vagyunk hitben felkészülve ezekre. Mint Isten gyermekei állunk ott, amikor sok minden elvész, vagy teljesen nélküle, profán egymagunkban.

Aztán az is nagy különbség, hogy a hívő ember tudja, neki magának is része van abban, miként vészeli át a saját veszteségeit. „Aki mindvégig kitart, az üdvözül!” – mondja Jézus. Vagyis nem adhatjuk át magunkat minden további nélkül annak, ami körülöttünk van. Ha nagyon sokan megengedhetőnek tartanak is bizonyos dolgokat, Isten gyermekeinek legyen tartása. Tud-e valaki jó anya lenni önfegyelem nélkül? Lehet-e elérni valamit művészetben, tudományban komoly helytállás és tartás nélkül? Épülhet-e az ember lelke másképpen, mint a gyönyörű Áprily-versben olvassuk, mélyre ásva? Hallgassuk csak:

 

 

“Tompul a hang,
fogynak a vallomások.
Titkom felé
mindig mélyebbre ások.
Az akna szűk,
sebesre zúzza vállam,
de ércemet
lenn meg kell, hogy találjam.
Rég hóba fúlt,
ordas erdélyi őszön
rejtette el
bennem egy ötvös-ősöm.
Tán vén leszek,
hajszálaim fehérek,
ha egy napon
arany-kútfőhöz érek.
Vér lesz pecsét
a zengő kőtörésen,
de kincsemet
körülragyogja mécsem.
S amint magam
mindig mélyebbre ásom,
tompul a hang,
de nő titok-tudásom.
A hangomon
sötét zenéjű lelkek:
gyökereim
kórusban énekelnek.
Nem hallik át
a föld feletti zajba,
rajtam kívül
talán más meg se hallja.
Én is csak úgy,
ha kripta-némaság van
s még egy tücsök
sem sír az éjszakában.”

(Áprily Lajos: Mély, tompa hang)

 

Igen, ez a mindig “mélyebbre ásás” – ha kell sebesre zúzott vállal: de ha tompul is a hang, nő közben a titok-tudásunk! Az ember igaz értéke ez a belső tudás: kimondani is alig tudja, mégis fontos. A napokban mondta valaki, hogy bár felnőtt, kereső ember, de valójában az elmúlt héten volt nyolc éves. Igen, mert előtte mindig összetörte életét az ivás, s immár nyolc esztendeje, hogy megszabadult – azóta képes akarni, nemet mondani a kísértések óráján is. Felépült a lelkében egy mélyebb tudás, amit csak ő ismer igazán, s az ott van benne, ez az ő “megtalált aranya” ahogyan a költő nevezi – s azóta nincs ereje rajta a gonosznak.

Vajon ásunk-e mélyebbre magunk is? Halljuk-e már, hogy „…gyökereink kórusban énekelnek” – tudunk-e róluk egyáltalán, vagy pedig kapkodunk a világban, gyökértelenül? Meggyökerezhet-e bennünk az ige, amit hallunk, amit olvasunk – a Jézustól jött üzenet, s életünk szerves része lesz-e, elidegeníthetetlen tudásként? Ezek az igazán fontos kérdések!

Mert ha igen, akkor nem csak az ismeretlen jövendőt látjuk, ami rémisztő, hanem az ég felhőivel eljövő Emberfiát is, aki magához gyűjti a négy világtáj felől, vagyis mindenhonnan, a választottakat… Ezt a választottságot sokan félreértik, azt gondolva, hogy valami kizáró dolog. Némelyeket kiválaszt, másokat meg nem választ ki az Úr… de itt a hangsúly egészen máshol van! Nem a többi emberhez képest üzenet, hogy választott vagyok, hanem saját magam silányabbik énjéhez képest! Ne másokra gondolj, hogy ők nem választottak, hanem örvendezz saját magad felől, hogy mennyi jót kaptál már eddig is életed Urától. Kaptál egészséget, kaptál otthont, ma reggel is volt mit egyél, van rajtad szép és jó ruha, vannak szeretteid, van dolgod a világban, és legfőképpen: ott van benned a láng, a Lélek lángja – Isten jelenvalósága! Mit akarsz még? Nem tudsz örülni ennyi jónak? Amikor veszteséged volt, ugye, megkaptad hozzá a vigaszt, mert szükséged volt rá! Hát várjad te is, várjuk együtt őt, aki Eljön! (Jel 1,8)  Akiről a Hitvallásban azt mondjuk: “lészen eljövendő…” Igen, ő eljön, amiként a hit is eljön. Legyen szemünk előtt az ő eljövetele, s imádkozzuk az ének soraival:

 

“Emeljük Jézushoz szemünk,

Jön már királyi győztesünk!

Mennyből leszáll, s együtt leszünk:

Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön,

Felséges várástól feszüljön,

Az álmot űzd el, készen állj:

Krisztus nép, jön, jön a Király!

                                                         (367. dics. 1. vers)

Így legyen! Ámen.

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, abban is szeretetedet láthatjuk, hogy elrejtetted előlünk a holnapi napot. Megvalljuk, gyakran aggaszt a jövő, amit nem ismerünk, de hitünk által mégis tudjuk, jó helyen van az tenálad. Bocsásd meg felesleges aggódásainkat, amivel mérgeztük lelkünket és olykor még másokét is. Adj valódi, lelki éberséget, hogy készen álljunk eljöveteledre, akár a szív csendességében érkezel, akár a történelem ítélő bírájaként, a végső számadáskor. Adj helytállást és lelki tartást, hogy el ne vesztegessük a napokat, amiket nekünk adtál, az alkalmakat, amiket elkészítettél a veled találkozásra. Imádkozunk szomorú szívű testvéreinkkel, akik a hitvesre és az édesapára emlékeznek ma közöttünk. Adj Szentlelked csöndes vigasztalásából és erejéből ma ezen a napon mindnyájunknak. Nemzeti ünnepünk előtt imádkozunk édes magyar hazánkért: vigyázz ránk, s adj előmenetelt dolgainkban! Őrizz a most következő héten, s áldd meg kegyelmedből életünket, otthonunkat és anyaszentegyházunkat! Ámen.