Igehirdetés 2008. december 7.
Ki van az ajtónk előtt?
Lekció: Ézs 9,1-7
Textus: Jel 3,19-20
“Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát és térj meg!Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok és ő énvelem!”
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük a várakozás időszakát. Szeretnénk az ádventet csendesen, befelé figyelve tölteni, amikor elhallgathat a világ s tisztábban halljuk, amit te mondasz. Vegyél el szívünkből mindent, ami túl hangos, és elválaszt tetőled. Add, hogy megnyithassuk bensőnket számodra, aki az ajtó előtt állsz és zörgetsz. Lépj be hozzánk, ülj az asztalunkhoz – tölts el minket érkezésed örömével! Ámen.
Igehirdetés
Gyermekkorom talán legkorábban meghallott igéje, ami a zörgető Jézusról szól. Hozzánk sokan bejöttek akkoriban, mert édesapám is lelkipásztor volt, s a parókián kerestek az emberek jó szót, támogatást, vagy egyszerűen anyagi segítséget. A kapu csak éjszakára volt bezárva, ám az érkezők legtöbben nappal is kopogtattak. Ilyenkor mi, gyerekek szaladtunk leghamarabb megnézni, ki az. Ismerős, ismeretlen? Gyermek vagy felnőtt – a postás, vagy más valaki? Volt valami izgalmas és titokzatos abban, ugyan ki is állhat a kapu előtt, aki nemsokára bejön majd. Esetleg hoz is valamit, nekünk, gyermekeknek. Talán régen látott kedves rokon, aki rejteget valami ajándékot a csomagjában…!
Ez lehet a magyarázata, hogy amikor kicsi gyermekként először hallottam, hogy Jézus “az ajtó előtt áll és zörget”, akkor az megragadta a képzeletemet, s számomra a mai napig ott bujkál e pár szóban a gyermeki érzés: milyen is, amikor maga Jézus áll – az ajtónk előtt…!
Pedig azt halljuk, hogy ő nem biztos, hogy éppenséggel cukorkával érkezik. “Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát és térj meg!” Ez vezeti be a zörgető Jézusról szóló jó hírt. Intésről, megtérésre felszólításról van szó benne – s ez igazából a végtelenül nagy evangélium. Mert mindig a Jézus szeretetének jele, amikor intésre méltat minket. Az Ószövetség lapjain is ott rejlik a gondolat – szinte kérlelő hangot hallunk a Példabeszédek könyvében: „Az Úrnak fenyítését fiam, ne utáld meg, se meg ne und az ő dorgálását!” (Péld 3,11)
Szeretetének jele, amikor meghallhatjuk a hangját – még ha feddő hang is az. Akinek ő nem szól, már mehet a maga feje után, arról levette a kezét. “Igyekezz, és térj meg” – ez a felszólítás maga az evangélium. Azt jelenti ugyanis, hogy tényleg van megtérés, lehet újulnia bárkinek! Keresztelő Jánosról olvassuk, hogy “hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára” (Luk 3,3) – mert ahol a megtérés, ott már a bűnök bocsánata is jelen van. Szokták kérdezni, milyen bűnre nincs bocsánat. A Biblia válasza, hogy az el nem ismert, a meg nem bánt, az el nem hagyott bűnre. Amit elismertek, megvallottak legalább Istennek – és amit megtérés formájában elhagytak, arra a bűnre van bocsánat!
Azért fontos ezekről szólnunk, mert ha Jézus egyszer valóban bejön hozzánk, akkor ott talál minket, ahol vagyunk. Talán éppen „sok bűn alatt”, vagy kiégetten, hitünket vesztetten. Az is lehet, hogy betegen és kétségek között, s az is, hogy fáradtan, a kimerülés szélén. A zörgető Jézus hozzánk készül bejönni, személyesen hozzánk, vagyis pontosan oda, ahol élünk. Amiben vagyunk. Amit talán nem szívesen részleteznénk még a legjobb barátunknak sem. Azért fontos ez az ige, mert a lényegről beszél: Megváltónk ott keres fel minket, ahol vagyunk. Ne bújjunk el előle!
Lehet, hogy nagyon is szükségünk van erre a szavára: “Térj meg!” Ez a felszólítás a Biblia legfontosabb mondanivalója. Eleget mentél elfelé az Úrtól, fordulj csak meg, és – élsz! Akinek e feddés nem kell, az nem szereti eléggé az életét Tulajdonképpen a saját ellensége, hisz arra mond nemet, amire leginkább szüksége lenne. Minél nagyobb a baj, annál inkább megtérésre van szüksége az embernek. Mindegy, hogy az adventben zörgető Jézus milyen otthonba fog belépni. Lehet, hogy hangos, veszekedős az az otthon. Sajnos akad ilyen elég. Esetleg kihalt és üres, mert valaki nagyon hiányzik belőle. Lehet, hogy tehetetlenség tölti el az ott élőket, éppen nem találják a kiutat egy nehezen megoldható helyzetből. Mindegy. Jézus odajön, ahol mi éppen állunk. Ezt jelenti az, hogy ő “az ajtónk előtt áll” és zörget. Engedjük, hogy bejöjjön, s a vakok szemét megnyissa, a sánta járjon, a halott feltámadjon és a szegényeknek az evangélium hirdettessen! (Mát 11,2-6)
Aztán nem kisebb ígéretet kapunk: ő leül az asztalunkhoz! A keleti ember számára a gesztus a legfontosabb dolgok közé tartozott, amivel nagyon csínján is bántak. Akivel egy asztalhoz ültek, az nem lehetett többé ellenség, ha addig esetleg az lett volna is – immár szövetséges! A zsidó ember számára ezért volt tiltva pogányt a családi asztalához invitálni. A baráti közelségnél is fontosabbnak számított az asztalközelség. Amikor Jézus azt mondja, aki meghallja hangját és megnyitja az ajtót, ő bemegy ahhoz és vele vacsorál, akkor nem kevesebbet mond, mint azt: legyünk szövetségesek! A vele “egy asztalhoz ülés” gyönyörű és hatalmas ígéret. Annak lehetőségéről szól, hogy mi szövetségesként tartozhatunk hozzá – akiket ő, mint erősebb fölemel, ha elesünk, erőt ad, amikor lankadunk és megbiztat, amikor elfogyatkozóban a hitünk. Számíthatunk rá! Ő több, mint a legjobb barátunk: a szövetségesünk. És megtartja “szövetségét” – mert azt a maga részéről a vérével pecsételte meg…!
Vele vacsorálok és ő énvelem – ennél nagyobbat igazán nem kaphat az ember az Úrtól. Az ünnepi lakoma az emberi élet legszebb pillanataihoz tartozik. Gyermekeink keresztelője, az esküvőnk, érettségi, vagy diplomaosztás a család valamely tagjának, kitüntetés, kerek évfordulók – egyszóval amikor van okunk az örömre, szoktunk nagyobb asztalt teríteni a szokásosnál. Ám amikor vele vacsorálhatunk együtt, aki az Egyetlen, aki Isten igaz Fia, aki a legnagyobb áldozatot hozta mindnyájunkért, akkor tényleg minden okunk megvan az örömre – mert az akkor már valóban a bűnbocsánat és az új élet asztala, ahová az egész embervilág meghívott. Olyan asztal, amiről az “örök élet kenyerét és italát” kapjuk, éspedig azért, mert e vendégségben ő saját magával, örökkévaló mivoltával táplál bennünket, s azt mondja: “Aki eszi ezt a kenyeret, és issza e poharat, él örökké!” (1Kor 11,23-25 Ján 6,51) Legyünk most mindnyájan újra az ő szövetségeseivé, így és ebben az értelemben – mert erre szól az ő hívása. “Aki meghallja az én hangomat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő is énvelem.”
Ám az “ajtót” senki ki nem nyithatja helyettünk számára. Ezt a méltóságot megadta nekünk, egyedül nekünk, embereknek: szabadok vagyunk a szívünk ajtaját kinyitni, s szabadok vagyunk azt zárva is tartani. Ekkora méltóságot egyetlen lény sem kapott kívülünk a teremtett mindenségben. S pontosan az rajzolja meg minden ember lelki arcát, hogy miként él ezzel a szabadságával. Az él jól, aki kitárja szíve ajtaját az adventben most is zörgető Jézusnak, hisz olyan életet más nem tud adni nekünk, mint amilyet ő. “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én – megnyugosztalak titeket.” Kitől kapunk mástól ilyen megnyugvást? “Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok, s nyugalmat találtok lelkeiteknek” – ki ad ennél többet a zaklatott emberszívnek? “Az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, amint a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” Lehet ehhez még valamit hozzátenni?
És mégis, minden egyetlen pillanaton, egyetlen döntésen múlik: kinyílik-e az az ajtó, vagy pedig zárva marad. Ő ott áll, és zörget – ez biztos. Milyen jó, hogy ezt teszi! Amíg zörgetését halljuk, még nem vette le rólunk a kezét, még számon tart. Jó lenne nem elaludni, mint a “tíz szűz” példázatában öten, olaj nélkül, vagyis a dolog komolyan vétele nélkül…! (Mát 25,1-13) Mindnyájan a vele való ünnepi vacsorára vagyunk meghívottak! Nem azért alkotott minket, hogy eltaposson, vagy boldogtalanságba és meghasonlottságba taszítson. Ha ezekben volnánk, nem ő vitt minket oda. Az ő akarata az, hogy “minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,4) Teremtő szeretetével nekünk egy csodálatos kertet adott, harmóniával, örömmel és feladattal – nem rajta múlik, ha mi ezt eljátsszuk.
Mert eljátsszuk, ez sajnos tény. Ezért kell a szívünk ajtaját újra és újra, bánkódva kemény tagadásunkon és istentelenségünket felett, előtte kinyitni. Hogy eljöhessen hozzánk ő, aki úgy szeretett, hogy önmagát adta értünk a kereszten!
A világ nem ismeri őt. A pénzt, a hatalmat és a hírnevet ismeri – de ez egyik sem a világosság. “A világosság eljött ebbe a világba, de a sötétség nem fogadta be őt… Pedig a világosság a sötétségben fénylik.” (Ján 1,5-12) Itt van, átjár mindent, ki sem tudjuk kerülni. Eljön a házunkhoz, megáll az ajtónk előtt és bekopog… Mit tehet ennél többet? Ő, “aki Istennek formájában volt, nem tekintette azt zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő…” (Fil 2,6-11) Lehet ezt az igét mitológikusan érteni, hogy ő “Istennek formájában” volt testté létele előtt, mint örök Ige – s ez bizonyára így is van. Ám úgy is érthetjük, hogy ő Istennek érezhette magát a megkísértés hegyén, amikor a Gonosz megmutatta neki a világ minden országát és azok gazdagságát – és nem élt vissza a pillanattal, nem használta ki a helyzetet, nem aratta le a felkínált gazdagságot és hatalmat. Sőt, “magát megalázva, engedelmes volt, halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ezért Isten olyan nevet adott neki, amely névre minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus úr, az Atya Isten dicsőségére.” Mi ezt a Jézust fogadjuk a szívünkbe, mikor megnyitjuk számára az ajtót! Ő Úr, és lehet – a mi szívünk ura is.
Ahol ő uralkodik, ott nincs többé erőtlenség, meghasonlottság, és nincs békétlenség sem. Uralma alatt minden világossá, tisztává és egyértelművé válik. A zűrzavarok eloszlanak, a feszültségek megoldódnak. Ahogy valaki szépen fogalmazta: Onnét kezdve minden homály kitér előled. S nem baj, hogy nem tudunk mindent, hiszen itt még tükör által, homályosan látunk. De eljön az idő, amikor úgy ismerünk, amint ő is megismert minket! (1Kor 13,12) Készüljünk erre egész életünkben! Erre kaptuk, ilyen magas rendű életre, földi utunk minden napját. Töltse be ezt az adventet is szent várakozás, az ő eljöttére készülődés. S annak meghallása, miként zörget ő – az ajtónk előtt állva… Ámen.