A konfirmáció virágai

A konfirmáció virágai

Igehirdetés 2009. április 5.

A konfirmáció virágai

 

Lekció: Márk 11, 1-11
Textus: Zsolt 118,24-26

„Ez az a nap, amelyet az Úr rendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Ó Uram, segíts most, ó Uram, adj jó előmenetelt! Áldott, aki az Úr nevében jön! Megáldunk titeket az Úr házából.”

 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük neked virágvasárnap szent ünnepét, életünknek ezt az újabb örömét. Köszönjük, hogy sok-sok ajándékkal halmozol el bennünket a mindennapokban is, de most nem csak ajándékaidban, hanem tebenned magadban örvendezhetünk, aki mindig voltál és mindig leszel. Eljöttél hozzánk, hogy megválts minket a bűnből, szenvedésből és halálból, és Krisztust adtad a világnak, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Ő érte kérünk, áldd meg mai istentiszteletünket. Szeretnénk, ha megváltó Jézusunk lehetne a mi királyunk is. Adj ehhez most mindnyájunknak szívbéli alázatot és engedelmességet! Ámen.

 

Igehirdetés

Gyülekezetünkben régi szokás, hogy virágvasárnap van a konfirmáció, amikor gyönyörűen feldíszített templomban kérjük az áldást hitvallóvá nőtt ifjainkra. Ez a sok virág itt most a templomban, az úrasztalán, a padokon és még a templom udvarán és kapuján is először is azokról az ifjakról szól, akik tegnap még gyermekek voltak, ma pedig felvesszük őket úrvacsorai közösségünkbe.

Ezek a virágok azonban az első virágvasárnap örömét is idézik, amikor a megtalált Messiást a mezőn vágott ágakkal, zöld pálmaágakkal köszöntötték a Jeruzsálembe tóduló zarándokok. Micsoda ünnep volt ott! Akit az atyák is csak reméltek, akiről a próféták jövendöltek, íme – itt van! “Áldott, aki az Úr nevében jön” idézték a zsoltárt, és hozzátették: “Áldott a mi atyánknak, Dávidnak eljövendő országa!”

Aztán a Jézus elé hintett pálmaágak, amikről az óegyház Palmorum-nak, pálma-vasárnapnak nevezte el a virágvasárnapot, egészen ellentétes jelentésűvé fordultak. Jézust elfogták, megkínozták, kigúnyolták, s mert a hatalom vetélytársat látott benne, a fejére kötözték a pálmaágakat, kigúnyolt “makkabeus szabadságharcos királyt” csinálva belőle. Ez volt az, amit később töviskoronának neveztek. Aki fogott már kezében pálmaágat, az tudja, hogy valóban felvérzi az ember homlokát, ha odakötözik rá. A világ Megváltójának szenvedésből volt a koronája!

Ez most arra int bennünket, hogy ma sincs dicsőségesebb korona. Az ember ékessége nem az összerabolt vagy összeharácsolt vagyonából áll, nem is a tisztségei és titulusai tesznek valakit dicsőségessé, hanem az, hogy mennyi szenvedést visel másokért. Ezt tudják rólunk az emberek, és ha nem is tudnák, mennyei Atyánk számontartja rólunk. Úgyannyira, hogy ez az, ami megmarad, hiszen a “megmaradó” dolgok, a hit, remény, szeretet közül is legnagyobb a szeretet! Ha volt bennünk, jön velünk az örökkévalóságba. Az minősít majd egyedül, s nélküle semmik vagyunk – ezt tudjuk.

Hódoljunk hát virágvasárnapon a Nagy Király előtt, akinek fején a legszebb korona van! Róla joggal mondja az ének:

 

„Ó nagy királyom, minden kor Királya,

Hűségedet hogy hirdethesse hála?

Nincs emberszív, melyben tanács fakadhat:

Néked mit adhat?

 

Ha trónusodnál, Jézusom, Vezérem,

Fejem ragyogva fürdik majd a fényben:

Énekelek, hol szentül zeng az ének,

Dicsérve téged!”

                            (340. dics. 7-8. vers)

 

Csakhogy az ember gyarló, s nem szeret szenvedni. Honnan vegyünk erőt ahhoz, hogy képesek legyünk mások terhét hordozni, vagy akár csak szeretteinkért is szenvedéseket viselni? Az ószövetségi idézet, amit a virágvasárnap népe énekelt, szépen megtanít erre, figyeljünk csak rá.

Így kezdődik: „Ez az a nap, amelyet az Úr rendelt – vigadozzunk és örüljünk ezen!” Vagyis a hívő ember fontos erőforrása az ünnep, azon belül pedig a tudat, hogy az ünnepet nem mi, emberek találtuk ki, hanem abban az Úr rendelése van jelen – abban ő közeledik hozzánk! Ő adja a vasárnap megszentelt idejét hétről-hétre, mert azt akarja, hogy hat nap munka után megfrissüljön a szívünk, s visszataláljunk Istenhez. A túlhajszolt ember nem hallja Isten hangját. Betölti fülét a napi zakatolás, az igyekezet, a mások meg a saját elégedetlenségének hangjai, a mindig aggódás és a nagyon is gyakori panasz. Ahhoz, hogy őt újra halljuk, meg kell állni, ki kell szakadni a teljesítmények világából. Ezért volt az első kísértés éppen az, hogy “változtasd a köveket kenyerekké” – vagyis dolgozz keményen, teljesíts. Mert ha már nem marad vasárnap a vasárnap, pontosan azokat az igéket nem hallom, amik Isten szájából származnak, s amik által “él” az ember…!

Az igazi ünnep az, hogy megértem: Isten akarata, hogy ünnepelhetek. A családok hálaadása is akkor igazán teljes, amikor neki köszönjük meg gyermekeink egészségét, bontakozó hitét és jelentkező értelmét. Vigadozzunk ma az ő örömével: ő adja nekünk azt. Ő a teljesség és az üdv Istene! Ez a nap pedig, a mostani új virágvasárnap is – az ő ajándéka és rendelése. Ebből igenis lehet erőt meríteni, mert Isten hűsége közelít általa a szívünkhöz. Vigadozzunk az ő örömével!

Ám bármilyen nagyszerű dolog is az öröm, az első virágvasárnapon felhangzó idézetben egy fohász is van: “Ó Uram, segíts most, ó Uram, adj jó előmenetelt!” Az imádság mindenkor aktuális, az öröm idején is. A napokban olvastuk a Kalauz szerinti igénkben: “Aki pedig azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen!” (1Kor 10,12) Az ember élete magától bezárul, mintha láthatatlan lelki burok venné körül: ilyen a lelkünk természete.

Az sem túlzás, hogy olykor megkeményedik a szívünk, vagyis egészen megszólíthatatlanná válunk. Hány és hány ezer ember él így! Ott a Biblia a polcon, ki sem nyílik hónapszámra, csak amikor baj van – akkor is inkább valami babonás jóslás-jelleggel, nem pedig napi lelki táplálék gyanánt. “Ó Uram, segíts most, ó Uram, adj jó előmenetelt!” – a fohász, ami a céljához érkező zarándok-csapatból tört fel, amint a jeruzsálemi templomhoz megérkeztek, a lehető legaktuálisabb pár szó, amit mi, modern emberek is elmondhatunk, sőt el is kell mondanunk.

A múltkorában egy többórás munkába fogtunk bele valakivel, s az illető ajkán ez a pár szó szaladt ki, mielőtt hozzákezdtünk: “Segíts meg minket, Istenem!” Igen, így kell belefogni a napi munkába! Egészen más az így végzett munka, mint az köznapi taposómalom. Gyermekkoromban volt alkalmam a gödöllői templomtoronyban megfigyelni, miként fogott hozzá a harangozó a kötelek húzásába, mert akkor még nem volt elektromos harangozás. Ő így fohászkodott: “Segíts, édes Jézusom!”

Ám ez a fohászkodás nem csak a nehéz munkák előtt időszerű. Minden bezárult szív kinyílhat egyszer, és minden eltikkadt lélek visszatalálhat Istenhez – ez az evangélium lényege! Nem kell embernek úgy meghalnia, hogy forog ezzel a világgal együtt annak “keserű levében.” Van megtérés és van új élet! “Aki bennem hisz, ha meghal is él” – mondja Jézus.

Bárcsak sokan lennének, akik ma újra indítják elakadt ima-életüket, s megint kezdik keresni az Urat! “Közeledjetek Istenhez és közeledni fog hozzátok” – olvassuk az igében. (Jak 4,8) Lehet, hogy nem minden kérésünket teljesíti, mert jobban tudja nálunk, mire van valóban szükségünk. Egy kérésünket azonban soha vissza nem utasítja: ez pedig a Szentlélekért mondott ima. “Ha ti gonosz létetekre nem adtok követ gyermekeiteknek, amikor kenyeret kérnek tőletek, mennyivel inkább ad a ti Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle!” (Luk 11,13) Aki már tud Isten Szentlelkéért, Urunk jelenvalóságáért imádkozni, az bizonyos lehet abban, hogy már meg is hallgattatott imádsága. A baj ott van, hogy sokszor el sem jutunk az imádságig, csak küszködünk magunkban. Hát “kérjetek, és megadatik, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek!” (Mát 7,7)

Végül egy szép áldás, ami külön erőt ad az első virágvasárnapból. A királyként bevonuló Jézust zsoltáridézettel köszöntők ezt mondják: “Áldott, aki az Úr nevében jön!” Ebből a mondatból lett az óegyház Benedictusa – a derűs és örömteli liturgiai elem, amit a legnagyobb zeneszerzők is mindig boldog, áldásmondó hangokkal idéztek meg.

Csakhogy van ennek az (azóta már szinte egyházi zsargonná lett) bibliai fordulatnak egy mellőzött, valójában el is feledett rétege. Az „Úr nevében jönni” nem azt jelenti, hogy az Úr nevét hangoztatom, emlegetem, hanem azt, hogy ismerem az ő igazi nevét! Azt, amit csak azok ismernek, akik közel állnak őhozzá. Senki más nem tud az „ő nevében” jönni, csak aki ismeri az ő nevét, s meg tudja velük azt ismertetni. Pontosan ezt mondja Jézus magáról: “És én megismertettem velük a te nevedet, s meg is ismertetem; hogy az a szeretet legyen bennük, amellyel engem szerettél, s én is ő bennük legyek.” (Ján 17,26)

Kiről lehet azt mondani, hogy “az Úr nevében jön”? Aki, mint Jézus, úgy ismerteti meg velünk Isten nevét, hogy pontosan az a szeretet lehessen bennünk is, amivel az Atya szerette a Fiút. Nem más és nem kisebb szeretet! Hogy Jézus így ismerte az Atya nevét, azt tudjuk. De lehetünk-e mi is az Atya nevének ilyen ismerői? Igen – s ez az evangélium legszebb üzenete! “Amiket én cselekedtem, mindazokat cselekedni fogjátok, sőt, még nagyobbakat is fogtok azoknál cselekedni, mert én az Atyához megyek!” – mondja Jézus. (Ján 14,12)

Nincs hát határa a lelki növekedésnek – mindig van tovább. Sose higgyük, hogy már egészen készen vagyunk. Az ő “nevének megismerésében” mindig lehet előre lépni! Különösen szükség van elmélyülésre a felületes, média uralta világban. Komolyabban és megalapozottabban hinni, ezért erőfeszítéseket tenni, erre időt áldozni – erről van itt szó!

Sok megfeneklett, elakadt lelki fejlődést látni – embereket, akik valamikor szépen elindultak, ám egyszer csak zátonyon találják magukat, s most ott tátognak, mint szárazra vetett hal. Mindenkivel megeshet, sőt, nem is egyszer életében. Talán éppen azért kellett ma eljönnünk a templomba, hogy ezt meghalljuk – ha így lennénk, nem kell így is maradnia! “Áldott, aki az Úr nevében jön!” – igen. Valaki igazán és valósággal az Úr nevében jött, a virágvasárnapi Király. Aki őhozzá megy, azt ő semmiképpen ki nem veti (Ján 6,37), hanem megismerteti vele az Atya igazi nevét – s az a szeretet lesz onnan kezdve az ilyen emberben is, amellyel az Atya szerette Jézust! Van-e ennél nagyobb dolog a világon? Alig hiszem!

Onnét kezdve mi is “jöhetünk majd az Úr nevében.” Nem azért, hogy mindig őt emlegessük, vagy mindig rá hivatkozzunk, hanem azért, hogy képesek legyünk őt mélyebben megismerni, s aztán másokkal is megismertetni az ő háromszor szent nevét. Emberek vívódnak valami megoldhatatlan problémával, nem találják a kiutat egy bonyodalomból, nem értik a feladat megoldását – aztán betoppan valaki a szobába, s friss szemmel rátekintve a helyzetre, mond valami fontosat, ami mindent világossá tesz – és kiderül, hogy mégis van megoldás. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy “Isten küldött most hozzám!” S a nagy többlet, amit valaki behozhat életünkbe pontosan az, hogy az illető közelebb van Istenhez, mint mi magunk.

Hát vegyük észre, amikor így üzen az élet Ura. Lehet az ilyen akár a saját tiszta szívű gyermekünk, lehet egy értünk csendben, hűségesen imádkozó rokon, lehet egy testvérünk a gyülekezetben – mindegy, kicsoda. Csak kapjunk kedvet és erőt általa, hogy mi is „az Úr nevében”, s ne csak a magunkéban jöjjünk végre másokhoz…!

Az ünnepet Isten adja: ő az öröm, a teljesség és az üdv Istene – így tekintsünk erre a mostani virágvasárnapra is. Istenünk akarja és adja is nekünk az örömöt, fogadjuk hát az ő kezéből! Legyen a mai nap a felfohászkodás, a megújuló imádság ünnepévé, s ne szégyelljünk így könyörögni: “Ó Uram, segíts most, ó Uram, adj jó előmenetelt!” S ha valóban újra az imádság embereivé lettünk, megtapasztaljuk majd, hogy jobban ismerjük őt, mint eddig, s jövünk majd mi is az „ő nevében” – amint megváltó Jézusunk is jött mindnyájunkhoz azon az első Virágvasárnapon. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Mennyei Édesatyánk, megköszönjük gyermekeinket, akik ifjúvá serdülhettek, és most színed előtt hitvallást tettek. Te őrizted őket születésük előtt, aztán kisgyermekként az anyaölben – s azóta is minden órán, minden esztendőben. Köszönjük életüket, egészségüket, szüleik és kereszt-szüleik szeretetét, a gondoskodást és a tanítást, amely révén elindulhattak a te megismerésedben. Kérjük, adj nekik további lelki növekedést és elmélyülést a Krisztus követésében! Segítsd szüleiket, hogy életük példájával és egyházukhoz való hűségükkel mindenkor erősítsék őket a jóban. Áldd meg a gyülekezetet, melynek úrvacsorai közössége most befogadja őket, hogy mi is méltó módon adhassunk példát abból, mit jelent Isten gyermekeként és Krisztus követőiként élni. Vigasztald őket szomorúságukban, adj tanítást nekik naponként igédben – és Szentlelkeddel igazgasd őket az igaz úton életük végéig! Ámen.