Elkülönülés vagy összekapcsolódás?

Igehirdetés 2009. október 25.

Elkülönülés vagy összekapcsolódás?

 

Lekció: Jak 3,1-12

Textus: Jak 3,2

„Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.”

 

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk most olyan csöndben lenni, amiben meghallható a te hangod. Megtisztulásra van szükségünk, ezért azt kérjük, hogy bármennyire is hozzánk nőtt volna egy érzés, egy gondolat vagy akár törekvés is, mutasd meg annak az igazi értékét. Hadd lássuk, mennyit ér a te igéd fényében, javunkra van-e – vagy pedig kárunkra. Azt is tudjuk Urunk, hogy amit a te szavadra áldozunk fel életünk kincseiből, az nem szegényebbé, hanem gazdagabbá tesz. Részeltess most abban a csodában, hogy Jézus Krisztus által bekapcsolódhatunk a te mennyei, örök és nagy szeretetedbe! Ámen.

 

Igehirdetés

Nemzetközi felmérések kimutatták, hogy nálunk, magyaroknál a legkisebb a bizalom szinte az egész Európában ember és ember között. Ugyanakkor a perek indításában viszont élen járunk, és a magyar társadalomra élvonalbeli mértékben jellemző az egyéni érdekekért való kíméletlen harc. A mindennapokban megszokott a türelmetlenség. Ritka a szolidaritás, a másokért, vagy közös ügyekért hozott áldozat, viszont óriási a korrupció. Mindehhez rengeteg az elmagányosodott ember, amit az idén huszonöt éves Református Telefon-lelkigondozás adatai is alátámasztanak, mert a hívások jókora hányadát a társtalanságtól, közösségnélküliségtől és magánytól szenvedők hívásai teszik ki. Széttöredezett közösségek szinte mindenhol, ahová csak nézünk. Ha mindezt össze akarjuk foglalni, azt kell mondanunk, hogy egy mindenestől fogva beteg és szétesett, értékeit vesztett társadalom tagjai vagyunk, amit csak tetéz a gazdasági élet romlása, de a bajok gyökere sokkal mélyebben van a anyagiaknál.

Mai igénk, amit majd szerdán fogunk olvasni Kalauzunk szerint, a “nyelv bűneivel” foglalkozik. Hogy jön ez ide? A beszéd megromlottságát hozza elénk Jakab levele, és azért fontos ez ebben az összefüggésben, mert ha valami, hát akkor a szó elvileg éppen arra volna jó, hogy összekapcsoljon bennünket. Azt szolgálhatná ez a csodálatos ajándék, hogy emberek megértsék egymást, s egy társadalom minél összeforrottabb közösséggé válva egészséges szövetté álljon össze. Teremtőnk úgy alkotott meg minket, hogy egy kifinomult és bonyolult jelzőrendszert adott, ez áll rendelkezésünkre, a beszédre való képesség, amiből, látjuk, nem csak egyetlen nyelv, hanem mint egyetlen magból sok virág, a földkerekség sok száz nyelve is meg tudott teremni. Emberi életünk egyik legfontosabb, valóban Istentől való ajándéka az, hogy tudunk beszélni és van nyelvünk. Egy közeli ismerőst agytrombózis ért, negyedik hete nem tud beszélni – mindnyájan azért imádkozunk, hogy csak még egyszer újra egyenértékű lehessen a többiekkel és tudjon úgy beszélni, ahogyan régen tudott.  Nagy érték a beszéd!

Mégis azt látjuk, hogy bármilyen csodálatos, isteni ajándék is a szó, elsőrendű terepe az emberi gyarlóságnak és megromlásnak – és most azokról szólok, akik hibátlanul tudnak artikulálni, semmi baj egészségileg vagy technikailag a beszédjükkel. Hallottuk az előbb, hogy a nyelv kicsi tag, de kihat egész lényünkre, mint az apró kormánylapát a hajó távlatos útvonalára. Vagy, amint parányi tűzzel egész erdőt föl lehet gyújtani, hát úgy tudja lángba borítani a beszéd is, ha valaki olyan szavakat hall, egy ember lelkét és életét.

Nem csoda, hogy Jakab levelének szerzője arra a következtetésre jut, aki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember. Miért mond ilyen túlzónak tűnő kijelentést? Azért, mert „a szív teljességéből szól a száj”, ahogy Jézus is mondja (Mát 12,34) – s mivel nincs szív, amiben ne lennének vétkek és megromlottságok, hát nincs emberi beszéd sem, amiben ne lennének fogyatkozások…

Igen, baj van az emberek egymás közti összekapcsolódásával, a közösséggel. A társadalom valóban a szétesettség ezer jelét mutatja, s ezenközben néha meg egészen másként értjük egymás beszédét, mint azt valaki mondani akarta, és nagyon is mérges és ellenséges szavakat mondunk egymásnak, amik pedig egyáltalán nem szolgálják Isten igazságát. (Jak. 1,20) Kimondhatjuk, hogy mindnyájunknak sok bűn-bánni valónk akad a beszédünket illetően. Hallgatunk, amikor szólni kellene, máskor pedig nem tudunk hallgatni, s kimondunk dolgokat, amikért kár, és nem lehet visszaszívni többé.. Ami a közös élet gyógyulását, a közlést szolgálná – éppen a maga megromlottsága miatt nem hogy gyógyítja, inkább rongálja közös életünket.

Mindezek mellett, hogy még nehezebb legyen az életünk, a korszellem parancsa, amit pedig nem igen tud megkerülni senki, éppen így szól mainapság: “Legyél egyéniség, legyél individuum!” Nem bújhatsz el a többiek mögött, vállalnod kell, hogy önálló, felnőtt emberré legyél, aki helytáll magáért. Néha látunk híradásokban bennszülött törzseket, amint a tagjai vállt vállnak vetve tökéletesen egyszerre lépve szaladnak, egyszerre mozdítják a lándzsájukat, a fejdíszeiket – félelmetes erő van egy ilyen közeledő csoportban. Azt mondhatjuk róluk, hogy láthatólag senki nem gondolkozik közülük a saját fejével, mert a „csoportlélek” döbbenetesen megteszi helyettük. Ők ott abban az együttes szaladásban nem annyira egyének, mint inkább egyetlen élő közösség, egyetlen nagy közös test és lélek. Hát ez igen ritka dolog a modern nyugati embernél: nálunk mindenki csak a saját személyes ügyét képviseli, legfeljebb a családjáét – aztán szinte nincs is tovább. Közöttünk nagyon is hangos ez a parancsszó, hogy legyél egyénné, legyél önmagaddá. És amint az ember “egyénné” válik – óhatatlan ki is szakad a maga csoportjából.

Valódi kérdés tehát, hogy elkülönülés vagy összekapcsolódás inkább a dolgunk. Melyik van közelebb Teremtőnk örök akaratához? Melyik méltóbb az emberhez, erőfeszítéseket tenni a felnőtté válás, az egyénné válás irányába – vagy pedig elmerülni a többiek között és szívvel-lélekkel tartozni valahová?

Az első válasz, amit erre a kérdésre találtam, paradox módon hangzik, de igaz és igei. Így szól: Tanulj meg hallgatni, hogy aztán értékesebb tagja lehess a magad közösségének. De így is fogalmazhatjuk: a szó és a beszéd leküzdése, a “hallgatás tudományának” megtanulása révén tegyél szert valódi belső felismerésekre, s ezek révén aztán fényesedjék ki a lelked nemesebb tartalmaktól, mint azelőtt. Ahogyan egy régi mondás tartja, beszélni megtanulunk, mi emberek három év alatt, hallgatni viszont gyakran harminc év alatt sem.

Gandhi-ról, India nagy tanítójáról jegyezték fel, hogy a heti böjti napján kívül tartott “hallgató napokat” is, amikor egész nap nem beszélt. Németh László így ír erről a róla szóló drámájában: “…Jó dolog az embernek időnként a fogak rácsa mögé vonulni.” Igen, mert a beszéd is cselekvés, sőt, azt mondhatjuk, hogy mai életünkben, a “beszéd-cselekvés” összes tetteinknek legnagyobb hányadát teszi. Folyton telefonálunk, elektronikus leveleket írunk, egymás közt is állandóan beszélünk, hallgatjuk a rádiót, nézzük a tévét – vagyis a “cselekvések” nagy része szóban, beszédben vagy írásban zajlik – tehát nyelvi természetű. Nehéz az embernek áldozatot hozni e téren, s például nem kimondani valamit, ami a nyelvén van… Pedig a hallgatás, a nem-kimondás révén valódi belső felismerésekre nyílik mód: nem elvesz, nem szegényebbek leszünk általa, hanem éppenséggel meggazdagít. Talán erre gondoltak az angolok is, amikor megalkották a „splendid isolation” kifejezést – ami ragyogó, vagy még inkább „méltóságos” magányként fordítható magyarra…

A hallgatás önmagában még csak az ember egyéni előrelépésének záloga, ami fontos ugyan, de nem minden. Amikor valaki már ilyen lelki áldozatot képes hozni, hogy valóban csak „gyökeres szavakat” mond, amikért Áprily is imádkozik egyik szép versében (Kérés az öregséghez) – akkor ennek révén még többre nyílik módja: bekapcsolódhat Isten nagy és örök szeretet-áramkörébe is. Mert úgy áll a dolog, hogy minden ember egy-egy villanykörtéhez hasonló: egy olyan izzóhoz, amit sorba lehet kapcsolni a többiekkel, és akkor mind fényesen világítani kezd. Ilyen az a közösség, ahol az emberek szeretik egymást, és nem gyanakodva szemlélik a másikat, mit akar már megint, biztosan meg akar károsítani. A bizalom és a méltányosság egymással összekapcsoló légkörében nem lehorgasztják a fejüket az emberek, hanem bátran egymás szemébe néznek és kifényesedik a arcuk, mint az első keresztyéneké is, akiknek homlokán „tüzes nyelveket” láttak a többiek!

Mert a Szentlélek, vagyis maga Isten ott jön el, ahol emberek a magányukban szerzett felismerések révén már meg tudják fogni lélekben egymás kezét, s nem maradnak meg mégoly ragyogó vagy “méltóságos” elszigetelődésükben sem, hanem testvérei lesznek egymásnak. Ez történhet családban, a munkahelyen, történhet az iskolában, bárhol, ahol emberek vannak. Emlékezzünk csak, a Gonosz első dolga volt, hogy mindenkit szembefordított a másikkal. A teremtményt Alkotójával, a férfit az asszonnyal, a testvért a testvérrel – és ha sikerült, dörzsölte a kezét. Mi gyógyíthatja meg ezt a szomorú állapotunkat? Semmi más, mint bekapcsolódni Isten szeretetének örök és nagy áramkörébe, amiből valamennyien kiestünk – s akkor világítani kezdenek majd azok a villanykörték, amik magunk vagyunk…!

Azt olvassuk, hogy aki már meg tudja regulázni beszédét, az örömmel tapasztalja, hogy olyan erőkhöz jut, amik az „egész testére”, teljes személyiségére kihatással lesznek. Így kell értenünk a mondatot, hogy „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” Aki életének ezen a nagyszerű ajándékokkal teljes, mégis megromlásra hajlamos felületén uralmat biztosít a Lélek erejének, vagyis a beszédét, a szavait az ő főhatalmába helyezi, az döntésének, és főleg megvalósításának élete egészen más területein is nagyszerű gyümölcseit fogja tapasztalni. A nyelv megregulázása ugyanis a lélek megregulázását jelenti, önfegyelem nélkül pedig senki semmilyen eredményt elérni nem tud. Nézzük meg a sikeres sportolókat, a komoly tudósokat, az igazán nagy művészeket, micsoda önfegyelemmel dolgoznak – s a maga idejében meg is lesz annak az eredménye. „Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” Törekedve erre meg fogjuk érteni, hogy a nyelv kicsiny tag ugyan, ám egész lényünkre kihat: „kormányozza” életünket, ami részleteiben a mindennapjainkban zajlik.

“Tökéletes ember” – van olyan? Érdemes arra egyáltalán törekedni? Sokan itt elvesztik kedvüket. Eligazít azonban az itt szereplő bibliai szó eredeti, mondjuk így „gyökeres” jelentése, ami így hangzik – “célhoz érő.” Ne adjuk ennél alább! Ahová Teremtőnk elindított, oda érdemes megérkezni is. Higgyünk abban, hogy pontosan ehhez kaptuk most a tanácsokat: tanulj meg hallgatni, ami egyáltalán nem lesz könnyű dolog. Meglátod, nagyszerű felismeréseid lesznek általa. Aztán lépj tovább: kapcsolódj be csendeddel Isten mennyi áramkörébe s meglátod, meg fogod találni testvéreidet is, és együtt sokkal szebben fogtok világítani, mint egyedül, csak te magadban. Végül pedig hidd el, hogy mindez azért van, hogy te is elérd a célt, ahová az örök szeretet elindított, és ahol atyai szíve várja megérkezésünket. A „célhoz érő” ember titkát egy mai költő tömören így fogalmazza meg, legyen ez mai igehirdetésünk záróköve is:

 

„Mostanra már úgy gondolom,

az az igazi vitéz,

aki estéből újra felkel;

esendő, mégis messze néz.”

                                     (Rába Görgy: Messze néző)

 

Igen, valóban az az „igazi vitéz”, aki estéből is újra felkél – s noha esendő, mégis hittel – messze néz. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Jó Atyánk, hosszú az út és nehéz a harc. Éretlen szívvel jövünk a világra és félig érett szívvel járjuk végig útjainkat. Köszönjük megszólításaidat, amikor egyértelmű számunkra, hogy nem csak mi gondolunk a magunk növekedésére és lelki nemesedésére, hanem ez a te akaratod is velünk. Köszönjük, hogy nem csak a mércét állítod fel, hanem Szentlelked erejével képessé teszel arra, hogy emlékezzünk, honnan estünk ki. Légy áldott, hogy visszavársz atyai szeretetedbe, és Jézus Krisztusban utat is adsz a hozzád térésre. Segíts a nyelv bűneit legyőzni, hozzád kapcsolódva egymást megtalálni és a magunk életét egészen neked szentelni! Vezess a most következő napokban, s áldd meg otthonainkat, munkánkat és gyülekezetünket – vergődő és küzdő, édes hazánkat – mindnyájunkat!  Ámen.