Igehirdetés 2009. november 1.
Isten előhozza azokat, akik elaludtak
Lekció: Róm 8,28-39
Textus: 1Thessz 4,14
„Mert amiképpen hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, ővele együtt.”
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott az újbor ünnepéért, amit ebben az esztendőben is elhoztál. Köszönjük, hogy nem csak tápláló kenyeret adsz asztalunkra, hogy erősítsd testünket, hanem bort is, amely megvidámítja az orcát, hogy fényesebb legyen az olajnál. Köszönjük az ünnepi örömöt, amely egybeesik a reformáció újborának emlékezetével. Áldunk a Biblia újrafelfedezéséért, amit megigazításunkra adtál magyar nyelven a reformáció gyümölcseként. Megemlékezünk elhunyt szeretteinkről, hazatért kedveseinkről is, akiknek életét neked köszönjük. Add, hogy emelkedett szívvel és méltó lélekkel ünnepelhessünk, az ige által pedig megerősödjünk Krisztusban, Megváltónk szeretetében! Ámen.
Igehirdetés
Mai ünnepi istentiszteletünkön egymástól távolinak tűnő, ám mégis összetartozó élettémákat érint az ige. Az egyik az ember általános jóléte, amire mindenki vágyik. Jó egészség, kielégítő napi tevékenység, szép család és a boldog emberi együttlétek teszik ezt. Újbor hálaadó ünnepén erről szól minden. Azt mondja igénk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van – vagyis a hívő embernek akkor is van egy meghatározó boldogság az életében, ha nem minden sikerül úgy, mint szeretné. Az újbor erre emlékeztet: ha Istent szeretjük, minden előbb-utóbb javunkra lesz – ez a mi alapboldogságunk.
A második téma a reformáció. Öt évszázada fordult a világ, s az egyház mindenható tekintélye és üdvöt osztó hatalma helyébe az egyénnek Istennel való személyes kapcsolata lépett. Hiába próbálták az újonnan megjelenő embertípust a régi keretek közé kényszeríteni, olyasminek bizonyult, mint amikor a gyermekre már kinőtt cipőjét próbálják ráerőltetni…
Harmadik témánk pedig, ami szintén mai vasárnapunkhoz kapcsolódik, a halottak napja. Hol vannak azok, akik már elmentek közülünk, s mi lesz sorsunk, amikor a testünktől nekünk is meg kell majd válni? „Sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők… nem szakíthatnak el minket Istennek attól a szeretetétől, ami Krisztusban jelent meg” – így szól az ige válasza! (Róm 8,38-39) Azt mondhatjuk hát, hogy mai ünnepnapunk témái, mint élet-fontosságú kérdések – ugyanabban az Úrban lelnek választ, akitől mi mind elszakadtunk, s akihez visszatérni az élet újraépülésének döntő feltétele.
Vegyük sorra ezeket, s figyeljünk arra is, hogy bár a lényegi válasz a nagy kérdésekre ugyanaz, vagyis a megtérés Istenhez – mégis, egymást kiegészítő mondandókról van szó, amik kölcsönösen gazdagítják a másikat.
Az első tehát az emberélet jóléte és boldogsága. Mindenki küzd érte a maga módján, akadnak győzelmei és vereségei is – lassanként mégis mindenki „fejlődik” valamilyen irányban. Lehet, hogy egyre ingerültebb lesz, amint az évek múlnak felette, több és több szemrehányással fordul mások felé, ha nem úgy viselkednek, ahogyan szerinte viselkedniük kellene – ám az is lehet, hogy egyre békésebb és derűsebb emberré válik. Mindenki mozdul valamilyen irányba. A teljesen elmagányosodott, végletesen rosszkedvű, ingerült lény, meg az egyre melegebb szívű, boldogan kiegyensúlyozott ember lehetősége egyaránt ott rejlik mindnyájunkban! Ki miért indul mégis erre, vagy éppenséggel arra…?
Az „örökölt természet” a kiindulás, amit mindenkinek sok és értelmes munkával kell magában megszelídítenie, túlzásaitól megtisztogatni, és jóságosan gondoznia ahhoz, hogy a lénye végül értékes, mások számára is jót jelentő ajándékká válhasson.
Ebben az igyekezetben pedig egyáltalán nem mindegy, hogy valaki Istent szerető életet él, vagy nem. Aki csupán magát szereti, az élete legfontosabb rendeltetését véti el. Ott ugyanis, ahol az örök szeretet jóságának megnyugtató, végső nagy ténye lehetne, az ilyen embernek nincs más a lelkében, csak saját vágyai, önmaga zűrzavara, kudarcai és győzelmei. Ezek pedig nem tudják helyettesíteni, amit az ige így fogalmaz: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” A megszégyenülések, kudarcok, a veszteségek és igen, a nagy elhagyatások is…! Minden – nem csak a jó napok és a sikerek. A sok boldogtalan, életét nem találó ember számára egy a kérdés: miért is nem szereted Istent – hiszen ő szeret téged…! Lásd, némelyek rádöbbentek már, őket Isten elve kiválasztotta, elrendelte, el is hívta, meg is igazította, sőt meg is dicsőítette. Pedig éppoly vergődő emberek voltak, mint a boldogtalan, mindig másokat vádoló többiek!
Forduljon hát az ember újra teremtő Istenéhez. Tükröződjön szívében csak egy parányi szeretetet abból, amit Isten rápazarolt, mikor Jézust adta a világnak – s meg fogja tapasztalni, hogy „…aki tulajdon Fiának nem kedvezett, hogyne adna vele együtt mindent neki is!” Nem az a baj, hogy Isten nem elég jó hozzánk, hanem az, hogy mi rosszul számolunk: csak az egészség, siker és a boldogság érdekel – s elfelejtkezünk a legnagyobb ajándékról: Jézusról! Ezért vagyunk elégedetlenek, boldogtalanok és tesszük egymás életét is ilyenné. Amint elfelejtkezünk magunkról, és rácsodálkozunk az ő ajándékára – arra, hogy ő tényleg „adta” legnagyobb kincsét e világnak, és nekünk is – akkor elkezdjük viszontszeretni őt, meg az embereket is – s ez már valóban a boldog változat. Nem csak ideig-óráig, mint egyéb győzelmeink és sikereink teszik – hanem véglegesen, mint akiktől senki már el nem vehet semmit. Ez életük „alapboldogsága”, erről szól a kiforrt új bor is, mint jelkép – és így kell értenünk, hogy „…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van!”
A következő a reformáció újborának témája. Idén ünnepeljük a református reformáció nagy tanítójának, Kálvin János születésének ötszáz éves jubileumát. Genf városához kötődik neve, ahol élete nagy részét leélte, de eszünkbe juthat nagy erdélyi magyar követője, Bethlen Gábor fejedelem is, aki a hagyomány szerint negyvenkétszer olvasta végig a Bibliát. Ez a nemzetét és hazáját szerető s felvirágoztató főúr halálos ágyán, 1629. november 29-én már nem tudott beszélni, ezért papírra írta fel az igét: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Aztán egy kis idő múlva még ezt is odaírta: „Senki, bizonyára senki nincsen.” S így halt meg… Ilyen példáink vannak történelmünkből, mit jelent a reformáció jegyében hívő embernek lenni! Miért ne követnénk őket? Miért ne mondhatná ezt bárki közülünk is: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Vallhatjuk mi is, amit Pál apostol kétezer éve, Kálvin János ötszáz éve, Bethlen Gábor pedig háromszáznyolcvan éve vallott! Erősít, és nekünk is hitet ad az egyszerű, kristálytiszta ige. Ne engedjük, hogy a „feledés szárnyai” messzire röpítsék lelkünkből az odatartozó, isteni igazságot, s megteljünk a szokásos, hitetlen köznapisággal…!
Végül utolsó témánk, a halottak dolga. Hová lettek ők? „Mi némű testtel jőnek ki?” – ahogyan a Károli fordítás szerint kérdezi az apostol. „Balgatag, amit elvetsz, az nem elevenedik meg, csak ha szétomlik. És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Éppen így a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban.” (1Kor 15,35)
Sokan kérdezik, miként lehet élet a – halál után. Hol leszünk utána…? Ezzel az erővel kérdezhetjük azt is, hol voltunk a születésünk előtti évmilliárdokban…! Azt ugyanis éppúgy nem tudjuk – csupán annyit tudunk, hogy Isten szeretetében voltunk. Ez pontosan elegendő is az „élet utáni” kérdésének megválaszolására – ott is Isten szeretetében leszünk! „…Ilyen módon mindenkor az Úrral leszünk – vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel!” – olvassuk. (1Tesz 4,17-18)
Hallgassunk jól oda mai igénkre is: „Amiképpen hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, ővele együtt.” E pár szó képessé tesz arra, hogy kiszabaduljunk lelki-szellemi tehetetlenségünkből, vagyis abból, hogy magunkat képzeljük a világ közepének. Ott ugyanis nem mi vagyunk, hanem az élő Isten! Ő rejlik minden dolgok „közepén” – belőle ered az egész létezés – és benne teljesedik is ki minden a világon. A feltámadás sem önmagában áll, hanem kifejezetten – Isten cselekedete!
Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor saját feltámadásunk felől sincs okunk kételkedni. Nem önmagában „van feltámadás” – ami sok embernek értelmi okokból gondot jelent – a feltámadás ugyanis kizárólag Isten tetteként lehetséges. Nem a „feltámadásban” hiszünk, hanem az élő Istenben! Ő elő tudja hozni azokat, akik elaludtak – Krisztus által, és vele együtt! Ha Jézus nem lett volna, feltámadás-hitünk sem lehetne. Mivel őt előhozta az Atya és jobbjára is ültette, így abban is bátran hihetünk, hogy minket sem hagy a halálban, hanem általa és vele együtt előhoz majd minket is!
A minap egy beszélgetésben arról volt szó, hogy valójában bűnös, újrakezdő, vagy pedig megigazult az ember. Valaki nagyon szépen úgy fogalmazott, hogy szerinte mind a három jelen van az ember életében. Bűnösök, újrakezdők és megigazultak is vagyunk – egyszerre, egy időben. Így áll a dolog a hitünkkel is: hívők, hitetlenek és hitben elindulók vagyunk – egy időben. Sokat jelentett számomra a szép mondás, amit egy idős keresztyéntől hallottam: „Nem a nagy hitetlenséget kell komolyan vennünk, ami ott van mindnyájunkban, hanem a parányi kis hitet, ami szintén ott van.” Erre gondolhatott Jézus is, amikor azt mondta: „Ha annyi hitetek volna, mint egy mustármag, azt mondanátok a hegynek, ugorj a tengerbe, s meglenne nektek.” (Mát 17,20)
Vegyük hát komolyan parányi hitünket a nagy-nagy hitetlenségünk helyett, s mindjárt más lesz a „világnézetünk” is. Nem a hibát fogjuk keresni, hanem észrevesszük egymásban a jóra való igyekezetet. Nem a gyanakodni valót gyűjtögetjük mások ellen, hanem méltányolni kezdjük a nemes törekvéseket, amik ott rejlenek mindenkiben – még a legalámerültebb lélekben is.
Újbor, reformáció és halottak napja… Micsoda témák, s ma együtt gondolkodhattunk róluk. Összetartoznak, mert Isten világában semmi nem véletlen. Gondoljunk az újbor, ha úgy tetszik az emberi boldogság ügyére, éspedig ennek jegyében: „Akik Isten szeretik, azoknak minden javukra van.” Gondoljunk a reformáció óriásaira ebben a bizonyosságban: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki nincsen, bizonyára senki!” Halottainkra pedig azzal a hittel emlékezzünk, ami saját halandóságunk nagy kérdésére is az egyetlen helyes, igei válasz: „Amiképp hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, úgy Isten is előhozza azokat, akik elaludtak – Jézus által, vele együtt.” Így is legyen! Ámen.
