Igehirdetés 2010. július 25.
Hibátlan áldozatot hozzatok
Lekció: 3Móz 9,1-7
Textus: 1Pét 1,18-19
„Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.”
Imádkozzunk!
Istenünk, jó lenne most elmondani előtted, hogy a hit bajnokai vagyunk, de csak arról tudunk vallást tenni, hogy sokféle fáradtság van testünkben, lelkünkben, hogy értelmünkben ott vannak a kételyek és a kérdőjelek, hogy egész lényünk nem mentes az önellentmondásoktól, a hiányosságoktól, mulasztásoktól, sőt, azoktól a homályos és sötét foltoktól sem, amik a te színed előtt mind bűnnek minősülnek. Köszönjük Urunk, hogy mégis megállhatunk előtted, hiszen azért jöttünk, hogy indítást vegyünk tetőled, hogy meghalljuk, amit te mondasz nekünk, s az megtisztítson, erőt adjon, és új hittel töltsön el bennünket. Kérünk, ne hagyj minket magunkra. Add a te áldott, szent igédet, örök, teremtő Lelkedet, azt a lángot, ami tisztává, erőssé és igazzá teszi a szívünket. Jöjj el, Urunk, úgy, ahogy megígérted azoknak, akik akár ketten vagy hárman vannak együtt a te nevedben. Ámen.
Igehirdetés
Amikor az ember a Mózes 3. könyvét olvassa, mint ahogy hiszem, hogy sokan közülünk református Bibliaolvasó Kalauzunk útmutatása szerint éppen ezt tesszük ezekben a napokban, akkor azon gondolkodhat, miért is jó nekünk háromezer éves kultuszi rendtartásokkal foglalkoznunk, amik ráadásul kétezer év óta mind hatályon kívül is vannak, hiszen a templom Kr. u. 70-ben történt lerombolása után mindenestől megszűntek az áldozati szertartások Jeruzsálemben, és magát a szentélyt is lerombolták. Mit tud kezdeni a mai olvasó, a modern ember azzal a bibliai útmutatással, hogy vegyél egy kecskebakot a vétekáldozatodhoz, egyéves és hibátlan legyen, hogy azt levágd az Úr színe előtt?
Amennyiben az ember saját magát tekinti a maga élete mértékének, mint ahogy sokan így vannak ezzel, és a kiinduló pontja az, hogy az egész Világegyetemben minden mozzanat annyiban számít, amennyiben őt közvetlen anyagi előmenetelében vagy vágyai beteljesedésében szolgálja, a többi dolog pedig egyáltalán nem érdekes – úgy természetesen semmit nem mondanak ezek a háromezer éves kultuszi rendtartások. Elég sokan tekintenek így a világban mindenre: hoz-e valami közvetlen hasznot vagy sem, lesz-e belőle anyagi gyarapodás. Még politikusaink sem tudnak jobb dologgal előállni, mint hogy majd lesz anyagi gyarapodás. És hogyha valamiből nem lesz, ha semmi ilyen vonatkozása – akkor hát egyszerűen nem érdekel. Így esik kívül maga a Biblia is sok-sok ezer ember érdeklődésén – hol vagyunk már attól, hogy háromezer éves kultuszi rendtartásokat olvasgassunk…?
Csakhogy erről a háromezer éves kultuszi rendtartásról a világ Megváltója azt mondta tanítványainak, hogy “…az ég és a föld elmúlnak, de ebből a törvényből egy pontocska sem múlik el, hogy be ne teljesedne.” (Mát 5,18) Úgyhogy mindenki, aki őt valóban Megváltójának vallja, jól teszi, ha elgondolkodik azon, vajon “hogyan ige”, hogyan üzenet ez a háromezer éves kultuszi törvény és rendtartás. Mi benne az időfölötti, örök, ami nem veszti érvényét a korok és történelmi időszakok változásával, ami túl fogja élni még az ég és a föld elmúlását is?
A válasz egyszerű: a régi törvényből, ahogy az előbb is énekeltünk, igenis ma is lehet és érdemes „harcolni tanulni”, tudniillik a lelki harchoz, a lehúzó erőkkel való küzdelmünkhöz erőt meríteni. Mert akár krónikát olvasunk ebben a mi nagy könyvünkben, akár nemzetségtáblát, vagy éppen himnuszt, esetleg legendát, sőt, horribile dictu mítoszt vagy tanmesét – mert ilyen műfajok is mind-mind léteznek a Szentírás lapjain – azokból mindig ki lehet hámozni valamit, ami az életünk megjobbítására való. Az „örök rend”-ről (Jób 38,2 Jób 42,3) szóló üzenetet a szentírók, mert az a Biblia lényege, hogy minket a helyes emberi alapállásra visszavezessen, számtalan műfaj köntösébe burkolták, hogy aztán ránk, az olvasóra bízzák, küzdjünk meg magunk a mondanivalóért – akár gyötrődve is, de értelmezzük a szöveget – és valóban az életünk megjobbítására alkalmazzuk. Azért írták. Ezt az általános „használati utasítást” nem lehet megkerülnünk, ha valaki mintegy az utcáról bejövet kíváncsian kezébe veszi a Bibliát, mert e nélkül az egyszerű, mégis lényegi útmutatás nélkül hamar el szokták veszteni az emberek a kedvüket, hogy egyáltalán próbálkozzanak ennek a hatalmas könyvnek az olvasásával.
A részletes áldozati szertartásból állítson ma meg bennünket összesen egyetlen szó, ami így hangzik, az előbb hallottuk, többször is fölcsendült: az áldozatra szánt állat legyen hibátlan. Elvileg mindenki tudja azt, hogy ha mi valamit Isten ügyének, vagy főleg, ha neki magának szánunk, az csakis hibátlan lehet. Mégis hányszor megtörténik, hogy egy kicsit anekdotikusak legyünk, emberek, akik három-négy évtized óta itt élnek a városunkban, de eddig nem tartottak semmiféle kapcsolatot lelki családunkkal, a gyülekezettel, általában Isten népével, amikor adódik odahaza egy nagytakarítás, egy lomtalanítás, vagy akár egy haláleset után el kell valahova takarítani az elhunyt ruháit, felhívnak telefonon. Nem volna-e szüksége az egyháznak egy használt kredencre, vagy néhány viszonylag jó állapotban lévő zakóra, mert ők szívesen odaadják – ha mi elszállítjuk tőlük. Évtizedek óta itt laknak városunkban és elnézték, hogy a templomhoz hűséges maroknyi nép a maga áldozataiból fenntartja ezt a házat, gondoskodik erői szerint a sok-sok milliós renoválásokról, míg ők maguk egyetlen fillérrel ebből ki nem vették a részüket – de azért meg vannak hatódva attól, hogy az egyébként is kidobásra szánt kredenc felől megkérdeztek bennünket, nem szállítanánk-e el tőlük ingyenesen a lomtalanító vállalt helyett. Igen, adni akartak valamit, áldozat ez, csak éppen nem hibátlan. Valami olyasmi, amikor egy kecske vagy egy juh lesántult a bibliai időkben, előbb-utóbb úgyis elpusztult volna – és a gazdája azt mondta, akkor tehát jó lesz templomi áldozatnak. Épet hozzatok, mondja a törvény – mégpedig az a törvény, amiből hallottuk, egy pontocska sem múlik el, mert a valóság törvénye – még akkor sem, amikor pedig az ég és a föld is elmúlnak! Amiben keletkezés van, abban elmúlás is van, így hát az ég és a föld is elmúlnak – de Isten igéje örökre megmarad. Mert aki a fölöslegéből vet, ami már neki sem fontos, az igazából nem áldozatot hoz, legfeljebb alamizsnát lök oda.
És így van az időnkkel is. Nem érünk rá, persze, nem érünk rá semmire. Így aztán nem marad idő a barátságra, egymás felkeresésére, hogy derűsen és jó szívvel elbeszélgessünk egymással, de nem marad idő szolgálatra sem, talán a közösségben való egyszerű tevékenységre, sőt még sokszor magára a részvételre sem, esetleg még karácsonykor vagy húsvértkor sem. Legfeljebb a nagyon maradék időnkből, amivel már egyáltalán nem tudnánk mit kezdeni, amikor minden vendég elment – ünnep második napján délután vagy este.
Áldozatot hozni még az időnkből is csak az épet, a hibátlant lenne szabad, a javát, ami nekünk is fontos, az értékeset, nem pedig a maradékot, az amúgy is feleslegest, amikor már végképp nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Ugye, nem is olyan ósdi törvény ez a Mózes 3. könyve? Hiszen a létezés egyik legfontosabb törvényét találjuk meg elrejtve benne: az áldozat legyen igazi áldozat, nem pedig a selejtes, maradék, az amúgy is fölösleges: hanem ami nekünk is értékes volna.
Nekem személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban egyébként, hogy bármi, amit igaz szívvel tudok odaszánni, azt mennyei gazdám ezerszeresen szokta visszatéríteni, szinte megszégyenítő gazdagsággal. Aki csak itt, Mózes 3. könyve 9. fejezetében tovább olvasgatja a szöveget, azt találja, hogy mivel a nép tagjai meghozták a maguk valóban hibátlan áldozatát, megjelent nekik Isten dicsősége! Ezt kapták cserébe. Az Úr jelenvalósága eltöltötte nem csak szemüket, hanem szívüket, lelküket, életüket is. És akinek ily módon ott van már életében az örök fény, az nem fog rettegéssel gondolni arra, hogy ezt a földi porhüvelyemet egyszer majd le kell tenni magamról. Mert nem csak megláttam Isten dicsőségét, hanem befogadtam a szívembe, azzal élek. “Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem?” – vonja le az egyik legfontosabb következtetést az ige. (Zsolt 56,5) Igen, aki hibátlant áldoz, az megtapasztalja, hogy százszoros és ezerszeres a válasz. Tudnék sok történetet mesélni erről, de bárki, aki odafigyel a maga életére, hasonló dolgokról tudna beszámolni. Pontosan úgy, ahogyan az ige mondja, ki mint vet, azt is fogja aratni. “Aki szűken vet, az szűken is arat, aki pedig bőven vet, az bőven is arat majd.” (2 Kor 9,6)
És nehogy azt gondolja valaki, hogy itt csak az anyagiakról volna szó, bár éppen talán ránk férne, hogy az éves jövedelmünk legalább egy százalékánál ne becsüljük azért alább a gyülekezetünk fenntartását, és ezt az egy százalékot egyszer magunk tisztességesen, korrektül ki is számoljuk, hogy mennyi is az valójában – hiszen magyarországi református egyházunk Zsinatának határozata erre buzdít bennünket. Ha nem a tized, akkor legalább a tized tizede, az egy század, az egy százalék legyen – és még kilencvenkilenc százalékát mindig magam és a családom használhatja fel…
Az anyagiakkal azonban legalábbis egyenértékű, ha nem még fontosabb azoknál, hogy emberi kapcsolatainkban is meg tudjuk hozni a magunk hibátlan áldozatait. Mi ez a tisztes és hibátlan áldozat? A lélektan arra tanít, hogy viszonylag enyhe ellenszenvet is azonnal megérez belőlünk a másik ember, és mi is megérezzük ő belőle, ha ilyesmit hordozna – mert a metakommunikációnk elárul – még a szemünk pillantása, a kezünk, a lábunk tartása is. És mire tanít bennünket az ige? “Egymást alázatosan különbeknek tartsátok magatoknál!” (Fil 2,3) Vagyis a szívünkben kell „áldozatul adni” azt a sajnos gyakran megnyugtató érzést, hogy tudom ám barátom, milyen komisz tudsz lenni – bezzeg én nem vagyok olyan silány ember, mint te.
Az ilyen érzéseket föladni ott bent cseppet sem könnyű művelet, főleg annak, aki természettől sok negatív érzéssel született. Kezdjük ezért ott, hogy észrevesszük és elismerjük ezeket a negatívumokat magunkban, mint olyasmit, amit ki kellene onnan takarítani, „áldozatul kellene adni” – akár sok van belőle, akár csak néhány, kiszemelt emberre vonatkozik belőle valami. “Semmit se cselekedjetek hiúságból vagy dicsőségvágyból” – mennyi mindent kellene áldozatul adni az embernek, ha csak ezt az egyetlen igét komolyan vennénk! És meglátjátok, tisztább és nyugodtabb lesz a szívetek, fogtok tudni önfeledten örülni az élet dolgainak, egymásban is észreveszitek majd azt a jót, amit azért mindig lehet egy kicsit szeretni, és lelkileg is otthonosabb, lakhatóbb lesz számotokra a család és minden közösség, ahol csak megfordultok – nem lesznek ellenségeitek. Hozzátok meg a nagylelkűség áldozatát, és legyen az áldozatotok hibátlan, vagyis személyválogatás nélkül való: magatoknál különbeknek tartva a többieket.
Miért? Azért, mert örök Atyánk is meghozta a nagylelkűségnek ezt az áldozatát értetek, ami bibliai szóval irgalom. “Legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok is irgalmas.” (Luk 6,36) Örök Atyánk irgalmából hozott hibátlan áldozatot értünk, amikor a Fiúban testet öltött, emberként itt járt közöttünk és odaadta magát vétkeinkért – hibátlan áldozatul. Mivel ő így adja magát, ezért kell nekünk is erre “rátanulnunk” és a nagylelkűség áldozatait meghozni szívünkben. Leghamarabb érzelmi tekintetben, kigyomlálgatva magunkból azokat az érzéséket, amelyeket egy-egy kiszemelt emberre, talán éppen gyermekkori, ifjúkori emlékeink feldolgozatlansága miatt ráhúzunk, és elfogadjuk, ő most már mindenkor ellenségünk lesz. Mert még mindig nem békültem meg saját édesapámmal, édesanyámmal, testvéremmel, így hát ott van bennem egy feldolgozatlan görcs, s a másik ember nem is tudja, ugyan miért haragszom rá. Valaki mást illetne, valójában őhelyette van. Mennyei Atyánk a nagylelkűség áldozatát hozza akkor is, amikor nem ítél, nem hozza el még az utolsó ítéletet, vár, kegyelmes irántunk, hátha megjobbítjuk életünket, és ezzel vált ki bennünket a mi “atyáinktól örökölt hiábavaló életből.” (1Pét 1,18-19)
Az égi dolgok földi tükröződése – ha ebből csak egy kicsi is megjelenik valahol! Ahogy a költő is mondja: “nem a valóság, annak égi mása, mitől függ a versnek varázsa.” (Arany J.) Az élet legnagyszerűbb pillanatai, amikor az égi békességből valami megvalósul itt a földön. Amikor emberek kedvet kapnak ahhoz, hogy az égi világban uralkodó szeretetet itt a földön is megvalósítsák – az égi dolgok tükrözése!
Tegnap este Martonvásáron szabadtéri hangversenyen Beethoven Hegedűversenyét hallgattuk, és a nagyszerű virtuóz szólója közben egy kis madár a szomszédos fán a közönség legnagyobb derűjére megszólalt, szinte utánozva a hegedű szavát. Visszhangzott valamit abból, ami a pódiumon elhangzott. Milyen jó lenne ilyen kicsi madarak módjára hallani és visszhangozni az égi kórust, amelyben egyszer magunk is részt veszünk majd a színről-színre látásban! Milyen jó, hogy mi is tükrözhetjük Jézus áldozatát, valamit megvalósítva belőle a mindennapokban. Hát erre vonatkozik az, hogy “hozzatok hibátlan áldozatot.” Így is legyen! Ámen.
Fohász
Köszönjük Istenünk, hogy semmi olyasmit nem vársz, amire nem vagyunk képesek, ami nem telik tőlünk. Segíts minket, hogy megtegyük mindazt, ami rajtunk áll. Köszönjük, hogy nem hagysz ebben minket magunkra, hanem közel jössz és erőt adsz, önmagadat közlöd velünk. Hadd tapasztaljuk meg újra, hogy egybekapcsolódhat szívünk teveled, égi világod pedig itt lehet és tükröződhet földi cselekedeteinkben. Köszönjük, hogy adni akarod nekünk nagy békességedet, irgalmadat és nagylelkűségedet. Segíts, hogy meg tudjuk üresíteni magunkat, amint te megtetted ezt értünk, és segít engedelmességre, amint Megváltó Jézusunk is az volt, hogy mind azt, amit te mondasz nekünk, valóra tudjuk váltani. Köszönjük, hogy a te parancsolataid nem nehezek, hanem ránk szabtad azokat, a mi életünket akarod megigazítani általuk. Imádkozunk a betegekért, a gyászolókért, azokért, akik nem találják az utat, akik, rettegnek a jövendőben hozandó döntéseiktől, akik nem tudnak megszabadulni a saját tulajdonságaiktól. Könyörgünk hozzád, hogy ami nálad lehetséges, az a mi életünkben is valóra válhasson. Ámen.