Igehirdetés 2010. október 17.
Isten haragja
Lekció: Jel 15,1-8
Textus: Ján 3,36
„Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, megrettenve hallgatjuk a végidőkről szóló próféciát, és tudjuk, hogy ezek a végidők mindig itt vannak. Egyetlen pillanatunk sem tér vissza többé: amit kimondtunk, azt nem lehet többé ki nem mondottá tenni, és amit megtettünk, azt sem tehetjük meg nem történtté. Bocsásd meg Urunk, hogy sokszor elfelejtkezünk életünknek erről a végleges nagy komolyságáról. Azt kérjük tőled, tedd ezt az órát most tőled megszentelt idővé, amiben találkozhatunk önmagunkkal és találkozhatunk teveled. Ne engedd, hogy lehúzó erők elválasszanak tőled, segíts minket küzdelmünkben a Krisztusban való életért. Őérte kérünk, hallgass meg minket imádságunkban! Ámen.
Igehirdetés
Akik folyamatosan olvassák a Bibliát Kalauzunk napi útmutatása szerint tapasztalhatják, hogy nem marad egyetlen apró kis szeglete sem e hatalmas könyvnek, ahová be ne tekinthetnénk, vagy elkerülhetné a figyelmünket. Ez a legnagyobb haszna a folyamatos igeolvasásnak, mely során három év alatt az egész Szentírást végigolvashatjuk. Egyébként marad néhány kedvenc olvasmányunk, amiket szívesen forgatunk, biztatást és erősítést találunk bennük, de ezek révén el is kerülhetjük a kevésbé kellemes igei üzeneteket – holott azok is éppen úgy a Szentírás részei és Szentlélek ihlette mondanivalók, amik nagyon is épülésünket szolgálhatnák.
Így “kényszerülünk rá” most a folyamatos igeolvasás során a Jelenések könyvének tanulmányozására, ami önmagában sem könnyű olvasmány. Ezen belül, ha kénytelen-kelletlen, de szembesülünk azzal, ami aztán igazán nem tartozik a legkedveltebb ügyek közé – ez pedig Isten haragjának a témája. Érdekes tény, hogy a vallástörténet tud különböző pogány istenekről, akik kifejezetten a haragjukról ismerszenek meg: így India sok-sok ezer istene közt is ott vannak a haragvó női istenek, Durga és Káli – akiknek azonban a lényéhez van hozzákötve a harag, ez legsajátabb és legjellemzőbb vonásuk.
Eszünkbe juthat azonnal a modern lélektan tanítása is, hogy mindnyájan hordozunk egy “csomagot” a hátunkon, aminek tartalma egész életünkre szóló kérdést jelent. Bizonyos emberek csomagjában például jó adag harag vagy éppen gyűlölet rejlik, ilyen vagy olyan okokból: születési tulajdonságok, gyermekkori lelki sérülések, csalódások, vagy az életút során feldolgozásra nem került más feszültségek miatt – és jaj annak, akire a csomagjuk tartalmát rá tudják zúdítani. Mások gyanakvást vagy érzelgősséget hordoznak “csomagjukban”, esetleg leckéztető hajlamot – és akad még jó pár verzió.
A Biblia Istene azonban nem úgy haragszik, mint az említett indiai istenségek, sem nem úgy, ahogyan a lelkükben sok haragot hordozó emberek, tehát a lényükből fakadóan. A Szentírásban azon a néhány helyen, ahol egyáltalán leírva találjuk ezt a szóösszetételt, hogy “Isten haragja” – ez mindig felelet valamire! Történik valami: az emberek, elsősorban maguk Isten emberei tesznek valamit, amiben súlyos hitbeli vagy erkölcsi fogyatkozás rejlik – s erre válaszol az ő haragja. „Nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát” – olvassuk a prófétánál (Sir 3,33), és Jézus is azt mondja az Emberfiáról, hogy nem azért jön, hogy elveszítse az emberek életét, hanem hogy megmentse azt! (Luk 9,56)
Ha vesszük a fáradtságot és alaposabban utánanézünk, milyen összefüggésekben jelenik meg egyáltalán a Bibliában, akkor azt látjuk, szócséplés és szóismétlés nélkül a lehető legkoncentráltabban, s kizárólag „alapesetekben”, amiket az ige mintegy példatárban elénk kíván rajzolni. Ilyen az, amikor Ákán ellop a zsákmányból, ami Istennek volt szentelve – mert a gátlástalan anyagiasság népe gyermekeitől számára egyszerűen elfogadhatatlan. (Józs 7,1) Ilyen az, amikor Dávid saját elhatározásából, égi útmutatás nélkül népszámlálást tart, mert látni akarja, hány hadra fogható férfi van Izraelben – vagyis hatalomra szomjas és háborúzhatna, holott az Úr nem küldi őt sehova. (2Sám 24,10-15) Ezeken a helyeken olvassuk, hogy a történtek Isten haragját hívták elő. Ilyen az is, amikor Ezékiás királynak fejébe megy a dicsőség, mert az asszírok váratlanul elvonulnak Jeruzsálem alól, ám ő ezt nem az Úr szabadításaként fogadja, s nem aszerint becsüli meg. (2Krón 32,25) Az eredmény az, hogy az asszírok elmennek ugyan – de jönnek a babilóniaiak, akik lerombolják a templomot és az egész várost. Ilyen továbbá az is, amikor emberek a “teremtett dolgok értelmes vizsgálatából” nem jutnak el a Teremtő örök hatalmáig és istenségéig, és a teremtményeket imádják a Teremtő helyett, ahogy a Római levélben olvasunk erről. Az eredmény pedig, hogy gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatják ki magukat (Róm 1,18-32) – amint arra sajnálatosan a mai élet is épp elég példát szolgáltat.
Ezekben a bibliai példákban „Isten haragja” mindig olyasmik során jelenik meg, amikor az ő népének tagjai harácsolnak, hataloméhesek, amikor nem becsülik meg az Úr szabadítását, amiben pedig részesültek, és amikor teremtményeket vagy a saját kezük alkotásait bálványozzák. Elég világos beszéd – nem kell sokat hozzátenni. Nem arról van tehát szó, hogy „összejönnek a dolgok” – vagy, hogy ez sem, az sem sikerül. Nem is arról, hogy betegség, gyász és munkanélküliség jönnek – hanem arról, hogy nyilvánvaló erkölcsi hiányosságok kerülnek égi “visszaigazolásra” bizonyos események által – éspedig azért, hátha felébred még ezek által az ember! Amikor erről beszél a Biblia, mindig a huszonnegyedik órában vagyunk, az egészen jóvátehetetlen romlások előtt – vagy pedig már azok közvetlen következményeinél…. Ezek a trombitaszók, vagy hatalmas hangok minket kívánnának ébreszteni, és csak azok nem hallják, akik kifejezetten bedugják a fülüket. Nem tudjuk úgy bekapcsolni a tévét, vagy meghallgatni a híreket, hogy erkölcsileg ébresztő üzenet ne harsogna a hírekből felénk. Az egyik azt üzeni, nem lenne szabad gátlástalanul anyagiasnak lenned, mert kárt okozol másoknak. A másik azt mondja, ha gyűlölsz, hát előbb-utóbb majd magad is lőni vagy robbantani is fogsz te is, s ha nem TNT-vel, hát legalább szavakkal kárára leszel az együttes életnek. És jönnek a hírek, és szenvednek az emberek, és összeharapják a nyelvüket a szenvedések közepette – de nem térnek meg…! (Neh 9,35 Mát 11,20 Jel 9,20-21 Jel 16,9-11)
Hát ezért kell tanulmányoznunk a Jelenések könyvét, s benne olvasnunk “Isten haragjának hét poharáról”, hogy nehogy azok közé tartozzunk, akik nem térnek meg, bármi is történik ebben az országban, vagy akármi történik is a világban. A „harag poharának” csapásai mindig üzenetek, hogy jobbítsuk meg életünket és térjünk meg – amíg még megtehetjük!
Különös módon, a súlyos és ébresztő üzenet párjaként – nem csak trombitaszót és „nagy hangot” hallunk, hanem hárfák hangjait is. Ez aztán igazán meglepő, erre nem számít az ember. A Jelenések könyve azonban nagyszerű dramaturgiával van megírva, és csodálatos ritmusban szólalnak meg egészen más és más hangok a fejezetek során. Tehát hárfaszót hallunk itt az emberektől, akik valami üvegtenger-félénél állnak, ami tűzzel van elegyítve! Azt hiszem, nincs az a számítógépes animáció, ami ilyen hátborzongatóan szép képet tudna produkálni: üvegtenger-féle tűzzel átjárva, vagyis valami belülről sziporkázva világít! Talán a szürrealista festészet sem egészen mai találmány, ha jobban meggondoljuk. Itt valami nagyon fontos és rendkívüli dologgal állunk szemben – erről szól a kép.
De hát kik azok, akik ott állnak az üvegtenger mellett és hárfaszóval énekelnek? Azt halljuk azok, akik legyőzték a Fenevadat. Akik nem hódoltak be a Gonosz hitető és hazug beszédeinek, hanem egyenes maradt a gerincük és egyedül Istent imádták. Az ő éneküket „Mózes énekének” nevezi a könyv írója – ők is olyan éneket énekelnek, mint Mózes, amikor a Vörös-tengeren átkelt, és megszabadult a nép az egyiptomiaktól. Amikor az Úr „…lovat lovasával együtt a tengerbe vetett….” (2Móz 15,1) Ennek az éneknek óriási üzenete, hogy az Úrról szól, nem pedig az emberekről. Énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét: “…Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya. Ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet, hiszen egyedül te vagy szent: mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid!”
Ilyen éneket csak az tud, aki saját magát már képes elfeledni, s bele tud feledkezni élete szabadító Istenébe. Ezek az emberek nem arról énekelnek, hogy ők milyen sikeresek, vagy milyen sokat szenvedtek, mennyi fájó sebük van, milyen félretaszítottak voltak, amíg végre legyőzték a Fenevadat, hanem arról, hogy milyen nagyok és igazak az Úr tettei. Egyedül ő szent, és méltó arra, hogy a népek leboruljanak előtte. Jó lenne a „régi nóta” helyett, ami mindig magunkról szól, a mi gondjainkról és fájdalmainkról, jobb esetben a mi emlékeinkről és győzelmeinkről – végre valóban az Úrról szóló éneket énekelni!
Ez itt arról szól, hogy lehet győzni a Fenevad felett is – de az az Úr győzelme lesz, nem a miénk. Mi csak annyiban lehetünk győztesek, ha engedjük őt győzni. Ez a harc nem “test és vér ellen”, vagyis nem emberek ellen zajlik, hanem belül, a saját szívünkben. „Győztes leszek, csak légy Uram velem…!” – mondjuk szép énekünkben. (511. dics.4.v.) És valóban nincs is más titka e világra szóló győzelemnek. Amennyiben mi ővele vagyunk, annyiban leszünk győztesek – másfajta győzelmet nem ismer az ige. Az nem győzelem, mikor hatékonyabbnak és erőszakosabbnak, vagy éppen „okosabbaknak” bizonyulunk másoknál. A „fürge huncutok” győzelmei mindig időlegesek, és már egyetlen emberöltő távlatában kiderül, mennyit érnek valójában.
Itt azonban nem az időleges, „pirhuszi győzelmekről” van szó: akik az üvegtengernél hárfával énekelnek, azok az üdvözült seregek, akik az Úr előtt állnak! Ők már az örök napsugárban fürdenek, és boldogságukat nem rendítheti meg semmi. Hogy lehetnénk tagjai annak a seregnek? Egyetlen útja van: nézzünk az emberi tettek helyett az Úr tetteire. Amikor saját tetteinket szemléljük, van okunk a bánkódásra. Ha egymásét nézzük, ott is akad bőven ilyesmi – úgy annyira, hogy bele is keserednénk néhanap. “Nincsen csak egy igaz is” mondja az ige – és ebben a mondatban semmi túlzás. Csak mi szoktuk kinevezni magunkat igazaknak, ám őszintébb pillanatainkban azért nagyon jól tudjuk, hogy mi sem vagyunk azok.
Nézhetnénk arra, aki valóban győzött. Ha őt komolyan vesszük, a kereszten Szenvedőt – akkor mi is szabaddá válhatunk. Szóljon énekünk erről a megszabadulásról!
Amikor eljönnek a „harag poharának” keserű pillanatai, el ne veszítsük hitünket. Ilyen időket mindig arra kapunk, hogy felébredjünk, ha még nem aludtunk el végleg…! Felébredni és megtérni – azaz megjobbítani útjainkat. Az Apokalipszis-beli “keserű poharak” sora az egyiptomi csapásokat idézi: arra emlékeztet, hogy a fáraót egyik kataklizma sem ébresztette fel – ő nem akart megtérni. Meglett a következménye nem csak a maga, hanem a rábízott ország lakóira nézve is. Vajon őt követjük, vagy pedig meghalljuk a trombitaszókat és a „nagy hangokat”…? Mert ha igen, legyőzhetjük a Fenevadat, éspedig az Úr erejével: mi is énekelhetünk hárfával az üvegtenger mellett a megszabadultak énekével…! Akkor már „az Úr jókedvének esztendejéről” (Luk 4,19), s az új életünkről szól énekünk: arról, hogy megnyíltak szemeink, és meggyógyultak betegségeink. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk Jézus, ha a magunk erejére és cselekedeteire kellene építenünk üdvösségünket, akkor soha, senki nem üdvözülhetne. Te legyőzted a Fenevadat a sötét éjszakán, amikor tusakodva értünk imádkoztál a kertben. Áldunk téged az üdvözültek seregeiért, akik szeretetedből merítve ott állhatnak már az üvegtenger mellett és téged dicsőítenek énekükkel! Segíts minket is a harcban, amit a sötétség erőivel kell folytatunk. Imádkozunk lelki békességért, egymás iránt méltányosságért, közösségünkben pedig szeretetért. Könyörgünk a betegekért, hogy gyógyulást találjanak, a munkájukban helytállókért, hogy el ne veszítsék hitüket, és mindnyájunkért, hogy helyünkön állva örvendezve szolgálhassunk a te dicsőségedre! Ámen.
