Méreg és méz

Igehirdetés 2010. november 14.

Méreg és méz

 

Lekció: 5Móz 8,1-20

Textus: 5Móz 29,17

„Ne legyen azért közötted olyan férfi vagy nő, nemzetség vagy törzs, amelynek szíve ma elfordul az Úrtól, Istenünktől, és elmegy, hogy szolgáljon e népek isteneinek. Ne legyen köztetek mérget és ürmöt termő gyökér!”

 

Imádkozzunk!

Istenünk köszönjük, hogy eljöhettünk szent házadba téged keresni. Te mindenütt jelen vagy, mégsem találkozunk veled, úgy elfoglal életünk ezer eseménye és betöltenek szívünk érzései. Jó arra gondolnunk, hogy mindenkor eléd hozhatjuk gondjainkat, csalódásinkat és félelmeinket is, mindent, ami csak fontos számunkra. Tisztítsd meg szívünket az ige által, ami az életnek beszéde s tőled való igazság: nyisd meg értelmünket Szentlelkeddel, és add a mi lelkünkbe Megváltó Jézusunkat, a fénylő Győztest! Az ő szeretetére hivatkozunk: tedd áldottá ezt az órát most mindnyájunknak! Ámen.

 

Igehirdetés

Több mint egy évtizede annak, hogy egy balatoni pihenés idején a szomszédban nyaraló elektrofizika professzor odaintett magához a kerítésen át, s megmutatta a darazsat, amely egy perccel előtte megszúrta a karján. Kezében fogta a kis állatot, és összesen ennyit mondott ő, a természettudós: A darázsnak kevés a hárommilliárd év arra, hogy magától tudja, milyen mérget kell a fullánkjára gyűjtenie hatékony működéséhez. Megegyeztünk ebben: ő bement a házba és ecettel lohasztotta a dagadó darázscsípést, én pedig egy évtizede gondolkodom mondásán.

Valószínűleg a természetes kiválasztódás és a spontán evolúciós elmélet kritikája volt, amit mondott. Goethe egy mondata még továbbvitte gondolataimat: “Minden mulandó dolog csak metafora.” (Alles Vergängliche ist nur ein Gleichniss – Faust II.) Ha túl tömör e filozofikus, idegen szót is tartalmazó mondat, hadd fordítsam le a magam értelmezése szerinti mindennapi szavakkal: Minden, ami érzékelhető alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk felette: ugyan milyen más dologról is szól, mint önmaga! Mi felé mutat, mire utalva beszél arról metaforaként, hogy valami „olyan, mint…” Emberi tulajdonságokra, sőt saját vonásainkra ismerhetünk különös alakú tárgyakban, épületekben, élőlényekben, műalkotásokban! Állapotokat lelhetünk fel a zakatoló, siránkozó vagy lelkünket fölemelő muzsika motívumaiban. Lehet így is nézni, netán így “lehallgatni” a világot, a jelenségeket, műveket: rólunk szólnak, s leginkább arra valók, hogy alapállásunkról, szokásainkról, emberi viszonyulásainkról beszéljenek!

Ha így fogjuk fel a világot, akkor az oroszlánokat szemlélve eszünkbe juthat, milyen is a kemény és kíméletlen célra törés, amit semmi más nem vezérel, kizárólag a saját haszon. Tengeri polipot látva, mely másodpercek alatt tudja változtatni színét s az alakját, a mérge pedig százszor erősebb a kobrakígyóénál – elgondolkodhatunk azon, nincsenek-e a szellemi életben, a gondolatok világában is olyan „lények”, amik ilyesmire képesek. S bizony felvértezettnek, s igen óvatosnak kell lennünk, milyen vizekben mártóztatjuk meg  lelkünket – mert akár ilyen ellenfelekre is akadhatunk…

A darázs fullánkján összegyűjtött méreganyag problémája azonban, ahonnan indultunk oly régen foglalkoztat, hogy elhatároztam, megkeresem s összegyűjtöm a bibliai gondolatokat e tárgyban. Amint hozzáfogtam, hamar ráleltem a méhecskékre is, amik viszont mézet is gyűjtenek, nem csak szúrni tudnak! Így lett ennek az igehirdetésnek kettős a magja – méreg és méz. Kezdjük a rosszabbikkal.

Ahogyan akadnak a világon mérgező élőlények, amik ellenfelüket megbénítják – így mi, emberek is tudunk mérgező hatásokat okozni.  Gondoljunk egy csípős szóra, megalázó gyanúsításra, vagy egy-egy megsemmisítő ítéletre, amit mások felett elmondanak. Vagy gondoljunk a kiskorúak megrontására, amit azok évtizedek során sem tudnak kiheverni. Megmérgezték a lelkét valakinek….!

A Biblia ürömnek nevezi a keserű mérget, és különös módon egyetlen mondatában is előfordul a méz és a méreg, mégpedig két helyen is. Ezékiel Isten kijelentését kapta (Ez 3,3  Jel 10,9) – hogy egyen meg egy Izraelre vonatkozó próféciával beírt könyvet (akkoriban bőrre írtak). A prófécia a szájában méz volt – a gyomrában azonban üröm lett! A Példabeszédek könyvében pedig, amikor a mester a házasságtöréstől óvja fiatal tanítványát ezt halljuk:  „Színméz csepeg a más asszonyának ajkáról, és ínye simább az olajnál. De a végén keserű, mint az üröm, éles, mint a kétélű tőr. Lábai a halál felé visznek, léptei a holtak hazájába tartanak, nem az élet ösvényét járja; ösvényei változókká lettek, s maga sem tudja.” (Péld 5,4-6) Lám, ezek szerint bármikor megeshet, hogy valami az elején édesnek s csábítónak tűnik, olyan édes mint a méz, s csak utóbb lesz belőle üröm és méreg –  idő múltával derül ki valamiről, mi is az igazából…!

Nyugodtan kimondhatjuk, minden létrontás a “méreg” világának körébe tartozik. Magyar nyelvünk képes világában a mérgelődés, mint a dolog legenyhébb formája is, ebbe a körbe esik. Kimutatták, hogy akik sokszor dühösek, sokat “mérgelődnek”, hamarabb kapnak keringési elégtelenségeket s rövidebb ideig is élnek – mert az ember normális állapota a békesség és a nyugodt kedély! Ide tartozik a testünk különböző szerekkel való mérgezése, s a korszakunkra oly jellemző túlzott gyógyszer-fogyasztás is. Lelki tekintetben feltétlenül a méreg jelenlétére utal az irigység, mely ráadásul mindig álarcot is tart maga elé. Sok emberre haragszunk ezért vagy azért – de ha megnézzük a dolgot közelebbről, kiderül, hogy valójában csak irigyek vagyunk az illetőre, azért tarjuk magunk elé éppen negatív tulajdonságait, s nem is kívánjuk feledni rosszul sikerült gesztusait.

Lelki tekintetben a méreg terjedését okozza az is, amire egyébként sokan büszkék, hogy „ami szívükön, az szánkon” – vagyis méltányos mérlegelés és minden körültekintés nélkül vágják egymás fejéhez a fogyatkozásokat, a felróható dolgokat, s nem foglalkoznak azzal, mit okoz kíméletlenségük. A létrontás körébe tartozik a trágárság is, amivel emberek egymást arra bátorítják, legyél te is ilyen, hiszen az ember ilyen. Mérget bocsát ki maga körül minden érzéketlen lény, amikor felmondja a szolidaritást és cserben hagyja a másikat – nem gondoskodik róla: csak addig kell neki, amíg érdekeit szolgálja. A méreg ügyét erősíti minden felfuvalkodottság: amikor azt hiszi magáról egy ember, hogy ő már valaki, pedig senki. Jóllakáson túl sokat eszik s túlméretezett házakat épít, ám elfelejtkezik az ajándékozóról s azt hiszi, saját ereje szerezte a gazdagságot.

A Jelenések könyve szerint eljöhet az idő, amikor a folyók és a forrásvizek harmada keserű ürömmé változik (Jel 8,10-11) – sőt sokan meghalnak a mérgezett forrásoktól. Néha az a benyomása az embernek, amikor az újságokat olvassuk, vagy a híreket hallgatjuk, hogy az állapot nincs is olyan messze: mindenhol harag és gyűlölködés, emberek folyamatosan mérgezik a levegőt és lehetőleg tönkreteszik embertársaikat: ez elveszi jóságukat, s kiöli belőlünk a lelket. Ettől óv az ige, amikor azt mondja: „Ne legyen közötted olyan férfi vagy nő, nemzetség vagy törzs, amelynek szíve elfordul az Úrtól, Istenünktől, és elmegy, hogy szolgáljon más népek isteneinek. Ne legyen köztetek mérget és ürmöt termő gyökér!” (5Móz 29,17)

Vagyis nem más, mint az Istentől elfordulás növeszti a méregtermő üröm-gyökeret. Úgy is mondhatjuk, hogy ha eluralkodik rajtunk a mérgelődés és a dühösködés, a másik ember megvetése és a gyűlölés, ami Jézus szerint azonos a gyilkossággal (Mát 5,21-26) – az  mind saját istentelen lelkünk gyümölcse!

Ugyanezt mondja az ige, amikor a bennünk megtelepedett keserűség gondozására, helyes kézben tartására buzdít, emlékeztetve, hogy belőlünk, emberekből hatások áradnak ki, mégpedig olyanok is, amik másokat is megfertőzhetnek. Megzavarhatnak, sőt, a mai szavunknál maradva, egyenesen mérgezhetnek másokat: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek akármi gyökere felnövekedve meg ne zavarjon (kárt ne okozzon, az új fordítás szerint) és sokakat meg ne fertőzzön.” (Zsid 12,15) Ez megint csak azt mondja, ha egyszer elhajolunk Isten kegyelmétől – amit az eredeti szövegében legtöbbször a hűség szó jelenít meg, akkor nem csoda, ha a „keserűség gyökere” először magunkban nő föl, vagyis forrunk és fövünk a saját dühünkben – aztán pedig másokban is kárt okoz. Pedig csak arról volt szó, hogy valaki csöndben, bent a szívében „elhajolt” Isten hűségétől: ami azt jelenti, nem volt már olyan fontos neki az, talált fontosabbat. Ez a létrontás menetrendje: a fő helyre más kerül, már nem érdekes Isten hűsége, vannak az életben izgalmasabb dolgok – így szívünkbe utat talál az „üröm” – majd magunk is rongáljuk már mások életét, s észre sem vesszük, mert már érzéketlenné váltunk.

Érdemes azonban a mérges darázs “hasonlatának” párjával, a mézet gyűjtő méhecskével is foglalkoznunk – minden rossznak megvan ui. a maga pozitív változata, s mindig azt kell keresnünk. Amikor az Úr a legszebbet akarja mondani választott népének, milyen lesz az ígéret földje, ahol otthonra talál a sátorozó beduin törzs, akik a zsidók akkoriban voltak – azt mondja nekik, hogy “téjjel és mézzel folyó” lesz… (2Móz 3,8) A tej, sőt “téj” édesanyánk gondoskodó jóságára emlékeztet, a méz  édessége pedig gyermeki örömöt idéz. Az ígéret földje azért fontos kép, mert az üdvösségre utal; végleges otthont ad, földi paradicsomot ajándékoz egy nyugtalan, vándorló, mindig otthontalan népnek!

Azt mondhatjuk, az emberek közt a gondoskodó jóság, mint a szeretetlenség és ítélgetés ellentéte, mindig a “méz” jelenléte életünkben. Ha egy közösség képes embereket megtartani a tiszta életben, holott mindenkit húznak lefelé a destruktív erők – akkor az lelki értelemben édes ízt lop szájunkba. Amikor egy hivatalban nem néznek rajtunk keresztül, s nem azt mondják köszönésünket sem fogadva, hogy “III. emelet 27. – tessék odamenni” – hanem barátságosan jönnek velünk, amíg meg nem győződnek arról, tényleg el fogja valaki intézni ügyünket – akkor részünkké lett “az egy csepp méz”, az élet méze… Ilyen egyszerű.

Azt is hozzátehetjük, minden ember tud naponta legalább “egy csepp mézet” adni valakinek. Sokan megtartják maguknak, s aztán nem tudnak mit kezdeni vele. Mások meg olyan helyre adják életük mézét, amiért kár, ott nincs is rá szükség, vagy nem is örülnek neki. Legyen mai kérdésünkké: hova adom életem napi egy csepp mézét? Hol édesedik az élet attól, hogy ott vagyok, s teszem, amit tenni lehet? Az élet méze a nagylelkűség, a megbocsátó gesztus, a türelmes meghallgatás. Lehet egy jó beszélgetés, ami visszaadja a hitünket és bizakodásunkat. Lehet egy alkotás is, amiben ott az egész szívünk, lelkünk – bármi, aminek köze van Isten hűségéhez! Bármi, ami segít visszatalálni örökkévaló önmagunkhoz. Mert az élete mindenkinek összekeveredik. Ahogy a költő mondja:

 

„Zavaros harcba sodródik az ember

Most magával, majd a környezettel…”

                                              (J. W. von Goethe  ford. Szabó Lőrinc)

 

– s igen, e “kétes harcban” mi adhatjuk egymásnak a legtöbb segítséget is a kiút megtalálásához. Nem mindig szavainkkal, bár nagyon kell a jó szó is: inkább a lényünkkel – annak pedig tisztultsági fokával. Amikor egy-egy tiszta életű ember szavát halljuk, abban mindig ott a csöndes biztatás – te is lehetsz ilyen!

Hát vegyük fontolóra a sok mérget, amit magunkban gyűjtünk: a sok zavart és homályt, amit mások életének rongálásával okozunk – legtöbbször úgy, hogy csak észre sem vesszük… Abból fakad, hogy odahagyjuk Isten hűségét, nem örülünk már neki és nem keressük nála erőink forrását. Pedig arra születtünk valahányan, hogy áldássá legyünk. Még az imádság is kevés: áldássá, mézzé kell lenni! Ahogy Dante mondja az “Isteni színjátékban: “Boldogabb ott az élet, ahol több a jóság…!” Hát így is legyen – s meglátjuk, az élet mézéből egyetlen csepp is elég minden napra! Eötvös József mondja versében:

 

„Oh, nézd a rózsafát, téli napokban

Oly búsan áll, virágtalan, komor,

De zöld borítja újuló tavasszal,

És száz virágtól vidám a bokor.

S e szív, mely hajdan elragadva érze,

Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,

E szív ne vetné messze téli álmát,

Ne hajtana új virágokat? Remélj!”

 

Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Köszönjük Urunk, hogy te nem hagyod népedet a pusztában, ahová azért viszel, hogy megtudjad, mi van a szívünkben. Sokszor nem tartottuk meg rendelkezéseidet, saját utunkra tértünk, és ha szép házakat építhettünk és jóllakásig ettünk, felfuvalkodtunk és magunknak tulajdonítottuk, mintha a saját kezünkkel szereztünk volna mindazt. Adj sokkal több alázatot és taníts meg a hálaadásra.  Beteg testvéreinkért imádkozunk, hogy gyógyulhassanak testileg-lelkileg. Könyörgünk a szolgálókért, hogy örömmel végezhessék munkájukat, a megfáradtakért, hogy nálad új erőt találhassanak, és kérünk adj mennyi táplálékot, Szentlelked mézét mindnyájunknak! Ámen.