Igehirdetés 2011. január 23.

Egy magasabb életről

Lekció: Csel 9,10-25

Textus: Csel 20,24

„De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról.”

Imádkozzunk!

Istenünk, örömmel és hálával jövünk eléd minden vasárnapon, amikor csak mögöttünk lehet egy munkás hét. Vigyáztál ránk és erőt adtál, és az utat is megmutattad, ha mi figyeltünk rád – köszönjük neked mindezt a jót. Megvalljuk azonban, hogy volt sok gyengeség, önzés és vétek is abban, ami mögöttünk van és itt él a hatása bennünk, ezért nem állhatunk igazán boldogan és felemelt fővel, várva érkezésedet az égből. Megalázzuk ezért magunkat előtted, és vallást teszünk arról, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és várjuk a csodát, Szentlelked irgalmas eljöttét, hogy méltók legyünk arra a szép névre, amiről neveztetünk. Segíts most minket kimondani és meghallani az igazságot, hogy mindnyájan megtisztuljunk és épüljünk általa. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés

Elég ritkán történik meg a mindennapokban, hogy halálos ellenségek egyik napról a másikra jó barátok és harcostársak legyenek. Sokkal inkább gyakori, hogy sérelmek vagy ellenszenvek akár életre szólóan elválasztanak embereket, és ha egyszer bajuk van egymással, az leggyakrabban úgy is marad – évekre vagy évtizedekre sem oldódik fel közöttük. Nem is beszélnek egymással, vagy pedig őszinteség nélkül teszik, ha teszik. Ezért fontos történet a Pál megtérése, mert itt a szemünk előtt játszódik le az a ritka változás, amikor egymástól távoli, sőt szinte halálosan ellenséges lelkek nem csak feloldódnak egymás iránt, hanem testvérekké, sőt egymást szívből segítő, egymásért akár az életüket is kockáztatni tudó emberekké válnak.

Mi ennek a titka, kérdezi az ember, hiszen jó lenne ismerni ezt a titkot. A válasz egyszerű: emberek rátaláltak arra a magasabb életre, ami csak Krisztusban lehetséges, mert ezt az életet éppen ő, és nem más hozta el nekünk. Pál és Anániás, mindketten zsidó emberek a születésük szerint, lehetőleg jó messzi elkerülték volna egymást még pár napja, vagy legfeljebb az üldöző és az üldözött szerepében találkozhattak volna egymással. És lám, eljön számukra a pillanat, amikor Pál le tudja hajtani a fejét alázattal és bűnbánattal mindazért a sok rosszért, amit Anániásék ellen tett, s gyermeki alázatra jutva megkeresztelkedik. Anániás pedig testvérként befogadva az egykori üldözőt, úrrá lesz a berzenkedésén a szívében megszólaló isteni hang hatására, és a saját életét is kockáztatva segít Pálnak elmenekülni éjszaka Damaszkuszból a városfalon át – mert immár mind a ketten ugyanannak a magasabb életnek a részesei. Ez tehát a titok, egy magasabb élet Krisztusban – ami ezek szerint csodákat tud tenni.

Ahol ez a magasabb élet nincs jelen, ahol ez hiányzik, ott elmaradnak a csodák, marad minden a régi mederben, vagyis az emberi hadakozások, gyűlölködések és őszintétlenségek medrében. Vegyük hát most a fáradtságot és kérdezzük meg magunktól, vajon készen vagyunk-e ennek a magasabb életnek, a valóban Krisztusban való életnek helyet adni magunkban – mert akkor mi is részeseivé válhatunk ugyanazoknak az erőknek, amik ilyen csodákat tudnak tenni. Ennek a magasabb életnek van néhány jól megmutatkozó jele, amire érdemes odafigyelni, és próbáljunk most megpillantani néhányat ezek közül mi is.

Mindenekelőtt megindító az indoklás, hogy Anániás miért menjen el a damaszkuszi Júdás házába, ami az Egyenes utcában található, hogy ott felkeresse Sault, akit Tárzuszinak neveznek. Azt mondja neki az Úr a látomásban, menj el hozzá, mert imádkozik. Egészen biztosan nem valami vallásos cselekmény jutalmaként kell értenünk ezt az isteni beavatkozást – itt egy olyan szolidaritás és összetartozás kibontakozásáról van szó, ami az Örökkévalóban és a vele történő tényleges, valódi kapcsolatban gyökerezik. Azok az emberek ugyanis, akik valóban imádkoznak, valahogy egymásra tudnak hangolódni, a maguk közös lelki gyökerénél fogva nem lehetnek idegenek egymás számára.

Az embernek akaratlanul eszébe juthat itt Mária és Erzsébet találkozása, akik Jézust és Keresztelő Jánost hordták a szívük alatt, és amikor találkoztak egymással, megmozdult a magzat Erzsébet méhében, „repesni” kezdett, ahogy a Károli Bibliában olvassuk, üdvözölve a másik asszony szíve alatt hordott Megváltót. Mert ami összetartozik, az össze is nő, tudjuk Dantétól – és ez egyebek közt azt is jelenti, hogy akik imádkozó emberek, azok egymásnak ellenségei nem lehetnek. Pál és Anániás találkoznak, testvérekké válnak, s ez nem is lehet másként, hisz mindkettő szívében Krisztus lakik. Menj el hozzá, mert imádkozik – igen, a valódi imádság életváltoztató erejéről van itt szó! Hittel higgyük, hogy ez ma is életváltoztató erő. Az imádság révén ugyanis a Szentlélek jöhet el hozzánk, és ő képes arra, hogy egymásra hangolja az emberi szíveket – lám, még azokat a szíveket is, amik nem is olyan régen ellenségei voltak egymásnak. Hogyne tehetné meg ezt ő ma is, a mi családunkban is, a mi közösségeinkben is!

Csakhogy van ennek a magasabb életnek egy árnyékos oldala is, amit így vetít előre a látomásban megszólaló hang: „Én pedig meg fogom mutatni neki, hogy mennyit kell majd szenvednie az én nevemért.” Itt valami egészen lényegi üzenetről van szó, mert a magasabb élet, amit Krisztus hozott nekünk, embereknek, elképzelhetetlen szenvedések nélkül. Nem azért, mintha a szenvedés önmagában valami jó lenne – egyáltalán nem az. A szenvedés a paradicsomon kívüli élettel kezdődik, Isten közelében ismeretlen. Amikor tőle elszakadunk, akkor lesz a részünkké. Éva is onnét kezdve tapasztalja szenvedésnek az életadást, és Ádám is csak az után eszi orcája verítékével a kenyerét, hogy eltávolodnak Istentől. De a hozzá visszavezető út sem szenvedés nélküli, mert a dolog mindjárt azzal kezdődik, hogy ki kell jönni az ó-emberből, valósággal megöldökölni azt magunkban, s ezen az úton, és csakis ezen az úton járva lehet eljutni  az új emberig, a magasabb életig.

Milyen hamis illúzió azt hinni, hogy az élet igazi tartalma az anyagi gyarapodás – hányan elérik, és semmivel nem lesznek még csak igazán boldogabbak sem, nem hogy üdvözültebbek azoknál, akiknek nem jut annyi, ezt ezer példa bizonyítja. Az új és magasabb élet nem anyagi előmenetellel, hanem szívbéli megújulással lesz a miénk, és minden valóban új élet születése szenvedéssel jár. „Az asszony fájdalomban van, amikor vajúdik, mert eljött az ő órája, de amikor megszüli gyermekét, nem emlékszik többé a fájdalomra, mert ember született a világra.” (Ján 16,21) A világ megváltása is szenvedés árán történt, és a Krisztus keresztje az, ami nélkül egyáltalán még csak nem is ismernénk azt a magasabb életet, amit ő az Atyától hozott nekünk, embereknek.

Hányszor látjuk, hogy értékek létrejönnek, művek és alkotások, és mögöttük hatalmas szenvedések rejlenek. Nézzük meg a legtöbb igazán értékes alkotó életét, művészek, költők, muzsikusok, szobrászok hányszor élnek tragikusan magányos vagy éppen csalódásokkal és kudarcokkal, emberi szenvedések tömegével járó életet – és mint a kagyló fájdalmából a gyöngy, úgy terem az igazi műalkotás. Az erkölcsileg magasabb élet sem képzelhető el merő fogyasztási kultuszban, aminek egyetlen öröme van, szerezni. „Én pedig meg fogom mutatni neki, hogy mennyit kell majd szenvednie az én nevemért.” Ahol a Krisztus nevéért nem jut el valaki legalább az önkorlátozásig, az önfegyelemnek ebben a szeretetben vállalt minimumáig, az még messze van attól a magasabb élettől, amit Krisztus hozott a világnak. Az ő nevéért olykor ugyanis valóban tudnunk kell szenvedni. Nem a vadállatok előtt, mint az első keresztyéneknek, bár Egyiptomban, mint a minap láttuk Alexandriában, aztán Algériában, Indonéziában, és Afrikában több felé is, bizony, ma is ölik a keresztyéneket.

Nekünk, Istennek legyen hála, nem kell itt és most a vérünket adni hitünkért. De azért az Európai Unió naptárából csodálatos módon éppen a keresztyén ünnepek maradtak ki, más felekezeteké nem, és még a  keresztyénségre való történeti hivatkozást sem tűrték el a nagy szabadság hívei Európa készülő alkotmányában. Ezt mi alázattal tudomásul vesszük, és még csak azt sem kiáltjuk, hogy kétezer éve is így kezdődtek a keresztyén-üldözések. Mert mi nem a világtól, hanem a világ mögött meghúzódó sötét, és lehúzó, valóban élet-ellenes erőktől szenvedünk, amik itt vitézkednek a mi tagjainkban is, és ezért nem hárítjuk a szenvedéseinket másokra, mintha ők lennének azoknak okozói. Ezt az olcsó kiutat nem engedhetjük meg magunknak, és ennek fölemelt fővel történő, szívből jövő vállalása az Isten kezéből elvett szenvedés első állomása. Bármikor jöhetnek persze ennél az erkölcsi szenvedésnél konkrétabb, fizikai fenyegetettségek is, ahogyan Sault is azonnal halálra keresték, amint Pál lett a neve.

De éppen itt van a magasabb élet talán legfontosabb vonása. Nem csak imádkozó, és az imádságban közösséget találó, egymásra hangolódó élet az ilyen, és nem csak a szenvedések útja, ami önkorlátozás nélkül teljességgel elképzelhetetlen is, hanem egy olyan élet, amelyben mindig megtalálható a jövőbe mutató kiút. Ezt itt a damaszkuszi keresztyének leleményessége testesíti meg. Őrzik a város kapuit éjjel és nappal, olyan emberek, akik mindenképpen meg akarják ölni a frissen keresztyénné lett Sault? Akkor hát éjszaka leeresztjük őt egy kosárban kötelekkel a város kőfalán kívülre! És Pál elmenekülhet az ellene összeesküdtek elől, s viheti az evangéliumot Európába. Először Filippibe, ahol éppen egy asszony lesz az első keresztyén, aztán a többi görög városba, majd legvégül Rómába is, a világ akkori fővárosába. Mindig van jövőbe mutató út az evangélium és az azt élő keresztyének számára!

Sosem szabad elhinni, hogy itt most mindennek vége van, bármi is történjék az emberrel. Nem azért, mert „majd csak lesz valahogy”, hanem azért, mert „ismeri az Úr az övéit”. (Náh 1,7 2Tim. 2,19) Ez az ígéret pedig azt jelenti, hogy Isten gyermekei egy dologra mindig számíthatnak: az Úrral való egységük megmarad – ezt jelenti az, hogy ő „ismer” minket. Az egészségünk nem biztos, hogy mindig maradéktalan és hibátlan lesz, anyagiakban sem feltétlenül lesz mindig minden gondtalan, de még a fizikai megmaradásunk sincs egyszer s mindenkorra biztosítva. Az viszont teljesen egyértelmű ígéretünk, hogy ha szeretjük őt, akkor mindenkor vele maradhatunk, éspedig a halálon át is! (1Tessz 4,17-18) Ez az igazán jövőbe mutató kiút, aminek a Pál falon át kosárban történő leeresztése csak egy derűs előképe, ám hitünk számára mégis olyan biztatás, amit érdemes komolyan venni. Ha gyülekeznek fejünk felett a sötét felhők, jusson mindig az eszünkbe, hogy Pál is megszabadult Damaszkuszból, mert egy nagyon nagy szeretetnek terve volt vele… Mi sem fogunk fölöslegesen szenvedni egyetlen percet sem – pontosan csak addig leszünk itt, amíg ugyanennek a szeretetnek még van mondandója a számunkra. Ennek jegyében irányuljunk imádságos szívvel arra a magasabb életre, amiről most hallottunk, mert az az imádkozókat egymásra hangolja, az ő nevéért hordott szenvedést értelmessé teszi, és a kiutat, ami az Úrral való egység, számunkra mindig megmutatja. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Mennyei Édesatyánk, megvalljuk, hogy nagy szükségünk van arra, hogy újra imádkozni taníts minket, ahogyan Krisztus is tanította követőit. Szeretnénk egymásban mi is újra testvéreket találni és tudjuk, hogy ennek az a feltétele, hogy hozzád visszataláljunk. Adj ehhez méltó imádságot a szívünkbe. Köszönjük, hogy te még a szenvedést is értelmessé tudod tenni, és megtisztítasz minket általa, ha azt a te kezedből fogadjuk. Adj új belátásokat, új felismeréseket, amik meg tudják változtatni az életünket. Imádkozunk a keresztyén egységért, a felekezetek egymás iránti szeretetéért, hogy elhiggye a világ, te küldted Krisztust a világba. Segíts megmaradnunk az alázatban és igéd és Szentlelked iránti engedelmességben! Ámen.

Nyomtatás