Igehirdetések

Mi vár bennünket odaát?

Igehirdetés 2011. szeptember 18.

Mi vár bennünket odaát?

 

Lekció: Ján 20,1-23
Textus: Ján 20,23

„Akinek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”

 

Imádkozzunk!

Urunk, hálásak vagyunk az új vasárnapért, a megbékélés és a veled találkozás elkészített alkalmáért. Köszönjük, hogy az új élet örömével látogatod meg népedet, s ma is felkínálod a lehetőséget, amiből minden bűnbánó új kezdést meríthet. Nem vagyunk méltók jóságodra, de evangéliumod most is megállít, és halljuk, amint kérdez: akarunk-e részesedni életújító kegyelmedben. Te tudod Urunk, miként éltünk az elmúlt héten – hallottad szavainkat, ismerted gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket – bocsásd meg, ami méltatlan volt hozzád. Adj megtisztulást és új erőt Szentlelked által. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

 

Igehirdetés

Sok embert foglalkoztat, mi vár bennünket odaát. Nem voltunk mindig a földi életben, és egyszer véget is ér itteni vendégeskedésünk – de mi következi utána? Aki a kérdést sosem kérdezte, az vagy önfeledt gyermek még, aki egészen belefeledkezett az élet örömeibe, hogy ki sem lát belőlük, vagy pedig lelki értelemben fatuskó. Földi utunk meghatározó valósága, hogy mit gondolunk arról, ami odaát vár bennünket – valahogy úgy, mint a hajónak a víz alatti része: nem látszik, “el van takarva”, mégis a hajó mélyében rejlők határozzák meg mindazt, ami odafent szemmel is látszik, él és mozog. Ne féljünk hát a kérdéstől, ez a mi életünk “tőkesúlya” is – annál inkább sem, mert a Szentírás is azt mondja, a legfontosabb dolgok közé tartozik, milyen válaszunk van rá.

János evangélista képekben felel a kérdésre, amikor leírja Jézus feltámadását. Ezek a felvillanó képek lazán kapcsolódnak egymáshoz, először nem is értjük összetartozásukat – ám a lényeg felől értelmezve őket minden kikristályosodik. A feltámadás első tanúi és átélői jó pár meghökkentő látvánnyal szembesülnek. Vegyük észre ezek közül most ezeket: a rend, a szemek megnyílása, és a megbocsátás. Mindegyik nélkülözhetetlen része az evangéliumi feltámadás-történetnek, amiben lelki üzenet van elrejtve – fejtsük meg most ezeket.

Először is tehát a rend, amit a Jézus sírjába behajoló „másik tanítvány, akit Jézus szeretett” – minden bizonnyal maga az evangélista János, aki szerénységből nem akarta leírni a saját nevét – pillantott meg a sírban. Jézus már nem volt ott, csak a leplek, amikben eltemették. De amit itt mind a két tanítvány látott, kétezer éven át világít és hordja az üzenetét: a Feltámadott sírjában a leplek nem összevissza és rendetlenül maradtak hátra, hanem szépen összegöngyölítve, külön és elrendezve! Apróságnak tűnhet, de az evangéliumokban egyetlen betű sincs véletlenül. „Amik megírattak, azért írattak meg, hogy higgyétek, Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Ján. 20,31) Így olvasva megértjük, hogy az a “másik fajta” élet, az új és feltámadott, amit Krisztusban készített nekünk az Atya, az maga is a rendre épül. A feltámadás első észrevehető mozzanata az üres sírban az, hogy rend van!

A Biblia “törvénynek” nevezi ezt a dolgot, s azt mondja róla, Teremtőnk úgy alkotta a mindenséget, hogy abban elrejtette igazságát – törvények formájában. Ezeket nem változtatja naponként és szeszélyei szerint, s erről még a természettudomány is tud. A világ és az élet törvényei állandóak és véglegesek – legfeljebb mi vagyunk vakok ezekre. Az erkölcsi élet rendje például a Tízparancsolatra épül, ami nem “egy a lehetséges törvények közül”, hanem a létezés rendje. Ezért, amint vétünk ellene, rögtön észrevesszük életünkön, jó esetben a lelkiismeretünk szavára, lelki alvás és kábaság esetén pedig a sorsunk furcsa alakulásában, hogy – vétettünk az örök rend ellen.

Amikor tehát az üres sírban rendet pillantunk meg, azonnal mindez eszünkbe juthat. Sőt az is, amit Jézus a törvényről mondott: „Az ég és a föld elmúlik, a törvényből azonban egy jóta vagy pontocska sem múlik el, amíg belőle minden be nem teljesedik.” (Mát 5,18) Az anyagi világ rendjét a természettudomány kutatja, de a lelki-szellemi világra vonatkozó isteni parancsolatokat minden embernek magának kell feltérképezni és megérteni. Nem is hozzáférhetetlen, hiszen itt van a kezünkben kétezer év eseményei formájában a Szentírásban, a létezés hiteles szövegében – a Szentlélek gondoskodott a hagyományról, hogy el ne feledjük, ami egyszer már megesett, és tanuljunk belőle. Isten népe történetét pontosan azért őrizte meg a Szentlélek, hogy okuljunk belőle. Ugyanerre a célra kaptuk azonban saját, egyéni életutunkat is, amiben szintén történnek események, s ha mi a velünk már megtörténtekből mégsem tanulunk, akkor a „reménytelen eset” kategóriájába zárjuk magunkat. Az embernek azért kell végigjárnia életútját, hogy megismerje a törvényt, s abban elmélyedve Isten jóságát fölfedezze benne.
Hát ezért van rend az üres sírban is.

A feltámadott élet, a Krisztusban való új élet alapja is az örök “törvény” – Isten szent és tökéletes szeretetakarata. Innen indul minden, még a halálon túli, feltámadott élet titka is, ami felől rendre azt kérdezzük, mi is van “odaát.” Egy biztos, hogy az a rend, amit az Örökkévaló a világ számára a saját elhatározásából megalapozott, az érvényes itt is, odaát is. Jó dolog ezt, Istenünk “törvényét” keresni, felismerni és erőink szerint megvalósítani. Néha olyan egyszerű, mint összegöngyölni a ruhákat, rendet tenni a szobánkban – néha meg nehezebb, rendet tenni a szívünkben, a lelkiismeretünkben, és főleg emberi kapcsolatainkban. De mindenképpen megéri, mert ez a dolog a Krisztus feltámadott életéhez, és így a mi új életünkhöz is szorosan hozzátartozik.

A következő kép a szemek megnyílása. A magdalai Mária “látja” az angyalokat, ami már önmagában sem jelentéktelen dolog, aztán “látja” magát Jézust is, de azt hiszi róla, hogy ő a kertész. Mondhatjuk úgy is, hogy nézi Jézust, de még nem látja. Sok ember életében állnak így a dolgok. Van, aki még csak odáig jutott, hogy az egyházat, a gyülekezetet látja, esetleg örömmel és megbecsüléssel, persze vannak mások, akik meg kritikával szemlélnek minket. Hadd tegyük hozzá, kezdeti állapot, ha valaki még csak odáig jutott, hogy az egyházat látja ugyan, az egyház Urát, Jézust azonban még nem. Az ilyen ember egy földi társasághoz csatlakozik, aztán az első személyes csalódása arra készteti, hogy keressen magának egy másik társaságot. Még csak az egyházat látta, de nem látta az egyház Urát is.

Mária is így van először, ám amint halad előre a feltámadás és az új élet megtapasztalásában, úgy nyílik ki a szeme. Ez egy olyan olyan fokozat, ami megkerülhetetlenül része az emberi élet megújulásának. Ma, amikor a tökéletesen materialista világ lejáróban van (bár a pénz, mint a hitetlenség vallása még nagyon is uralkodik) – átlendülőben vagyunk egy másik végletbe, amikor megszaporodnak a szellemi erők és az emberek fogékonnyá válnak mindenre és annak az ellenkezőjére is. A múltkorában mondta valaki, hogy őt „minden érdekli, ami csak ezotéria.” Ebben a kavalkádban naponta találkozni energia-feltöltőkkel, aura-nézőkkel, halott-látókkal – ugyanakkor kevesen vannak, akiknek a szeme megnyílt már látni a feltámadott Krisztust. Holott ő valóban a világ Megváltója, aki megkapta „…azt a nevet, amely minden névnél feljebb való, és amire minden térd meghajol majd, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallani fogja, hogy ő Úr az Atya Isten dicsőségére!” (Fil 2,9-11)

Akinek még nem nyílt meg a szeme az ő látására, annak mást nem kívánhatunk, mint hogy jöjjön el a pillanat életében, amikor a világ fénye, vagy aktuális, személyes szomorúsága nem vakítja el őt annyira, hogy ne lássa a legnagyobbat és a legfontosabbat: a Feltámadott és dicsőséges Krisztust! A magdalai Mária szemének megnyílása azért nagy biztatás, mert nem azonnal történik – éppen fokozatossága az üzenet. Eddig “néztem” Jézust, és azt hittem róla, ő a kertész. Egy hasznos ember, talán fontos is, – valaki, aki jó dolgokra képes. Aztán ő néven szólít engem, s akkor hirtelen megértem, rólam van szó, pontosan az én egyetlen egy, gyönyörű szép életemről, amely méltó helyet kaphat az örökkévalóságban, hiszen oda is tartozik – és akkor végre, remélhetőleg kinyílik a szemem. És, ha “megvakultak is volna már hiú szemeim, és meghalt ifjúságom” – nem baj. De őt, “…a fényest, nagyszerűt, mindörökre látom.” (Ady: Az Úr érkezése)

Milyen más az ő látványával készülni a nagy útra! Amíg csak saját testünket látjuk, ezt a halandót és romlandót, ráadásul hinni, hogy összesen ennyi vagyunk, a testünk – addig nagyon szomorú embernek lenni. Erről beszél az egész huszadik századi líra, hogy siratjuk mulandóságunkat – milyen csapás embernek lenni, meg kell halni…! Pedig megnyílhatnának a szemek, mint a magdalai Máriáé, onnét kezdve pedig már mindennek más az értelme és más a súlya, mint addig volt. Mindenről, amink van, még a saját testünkről is kiderül, hogy valójában csak hasonlat, ahogyan a költő mondja! (Goethe: Faust II., Chorus mysticus) Nem önmagában fontos, hanem azzal együtt, amire mutat, ahová elérkezhet. Így kérjük el mi is szemünk megnyílását Attól, aki meg is adhatja, mikor bennünket a nevünkön szólít.

Végül még egy kép, s ez is a feltámadás történetéből való: a megbocsátás. „Vegyetek Szentlelket…” mondja Jézus a tanítványoknak. „….Akinek megbocsátjátok bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak bűnei megmaradnak.”  (Ján 20,23) Talányos mondat, amit könnyű félreérteni. Amikor az egyház uralkodni akar, szívesen félre is érti – mintha itt Jézus hatalmi megbízatást adna, hogy az egyház gyakorolja helyette az ítéletet és a feloldozást. Itt azonban nem erről van szó. A megbocsátás a kegyelemben való lelki feloldódás állapota: az ember megmarad egyéni sérelmei bilincseiben, mint egy összekötözött ember, vagy átragyog rajta a kegyelem és maga is tud megbocsátani. A görcsös én-állítás, hogy „nekem van igazam, engem megbántottak” – áll szemben azzal, hogy mi mind kegyelemből élő bűnösök vagyunk, akik felmentést kaptunk – ezért egymással teljesen egyenlő sorstársak vagyunk…

Ennek lehetőségére ébresztgeti a Feltámadott tanítványait, nem pedig bűnbocsátó vagy bűn-megtartó “hatalommal” ruházza fel őket – ez pedig nagy különbség. A megbocsátás a világon a legnehezebb dolgok közé tartozik mindaddig, amíg az ember a Feltámadottal nem találta szembe magát. Attól a pillanattól azonban, hogy ő bejöhetett a szobámba, megállhatott középen, mely hely egyedül őt illeti, nem engem, aki szeretek a “világ közepe” lenni – s azt mondhatta, békesség néked – onnan kezdve magától értetődő a megbocsátás. Tőle fakadóan már egyáltalán nem nehéz dolog. Hisz én is tőle kaptam békességemet, nem magamtól s nem a világtól! Tőle kaptam új életemet, a hitemet – hát a megbocsátást sem én adom annak a vétkes embernek, hanem ő – ezúttal általam… Így oldódik ki a lélek görcseiből: így lesz feleslegessé a harag, a megvetés, a sebek számontartása.

Képek a feltámadás történetében – mind a maga külön üzenetével. A rend, a szemek megnyílása és a megbocsátásban feloldódó szív…! Mind önmagában is áldás, előre visz valamennyi – együtt pedig már a Krisztusban való új élet. Ki-ki jól tudja, ő jelenleg hol áll, melyik aktuális számára a leginkább. Amint ezekben haladunk előre, úgy tudunk meg többet és többet arról is, hogy mi van “odaát.” Legyünk hát a Feltámadott körül sokat, már itt a földi életünkben, figyelve és elmélyülten – ő pedig majd megmondja, melyikben növekedjünk. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, adj ráébredést látni feltámadott dicsőségedet, és megnyílt szemeket érteni örök törvényedet, aminek lényege a szeretet. Készíts fényességes jelenléteddel hajlandóságot bennünk a megbocsátásra, hogy ne haraggal és nehezteléssel gondoljunk azokra, akik vétettek ellenünk. Áldd meg elöljáróinkat bölcsességgel és a rájuk bízottak iránt hűséggel, gyülekezetünket pedig szaporítsd az üdvözülőkkel. Gyógyítsad a testileg betegeket, vigasztald a szomorúakat, és alakítsd mindnyájunk életét igéd és Szentlelked által. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.