Igehirdetés 2011. szeptember 18.

Ez vár bennünket odaát

Lekció: Ján 20,1-23
Textus: Ján 20,23

„Akinek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”

Imádkozzunk!

Urunk, hálásak vagyunk az új vasárnapért, a megbékélés és a veled találkozás elkészített alkalmáért. Köszönjük, hogy az új élet örömével látogatod meg népedet, s ma is felkínálod a lehetőséget, amiből minden bűnbánó új kezdést meríthet. Nem vagyunk méltók jóságodra, de evangéliumod most is megállít, és halljuk, amint kérdez: akarunk-e részesedni életújító kegyelmedben. Te tudod Urunk, miként éltünk az elmúlt héten – hallottad szavainkat, ismerted gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket – bocsásd meg, ami méltatlan volt hozzád. Adj megtisztulást és új erőt Szentlelked által. Jézusért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

Igehirdetés

Sok embert foglalkoztat, mi vár bennünket odaát. Nem voltunk mindig a földi életben, és egyszer véget is ér itteni vendégeskedésünk – de mi következi utána? Ha a kérdést sosem kérdezte valaki, az vagy önfeledt gyermek, aki annyira belefeledkezett az élet örömeibe, hogy ki sem lát belőlük, vagy pedig lelki értelemben fatuskó. Földi utunk meghatározó valósága, hogy mit gondolunk arról, ami odaát vár – valahogy úgy, mint hajónak a cél, ahova be akar futni, de az még nincs itt; vagy akár a víz alatti része, nem látszik, „el van takarva”, mégis a benne rejlők határozzák meg, ami csak odafent látszik, él és mozog. Ne féljünk hát a kérdéstől, életünk „tőkesúlya” ez – annál inkább, mert a Szentírás is azt mondja, a legfontosabbak közé tartozik, milyen válaszunk van rá!

János evangélista képekben felel a kérdésre, amikor leírja Jézus feltámadását. Ezek a felvillanó képek lazán kapcsolódnak egymáshoz, először nem is értjük összetartozásukat – ám a lényeg felől értelmezve őket minden kikristályosodik. A feltámadás első tanúi és átélői jó pár meghökkentő látvánnyal szembesülnek. Vegyük észre most ezeket: mindegyik nélkülözhetetlen része az evangéliumi feltámadás-történetnek, amiben lelki üzenet van elrejtve – fejtsük meg őket.

Először is a rend, amit a Jézus sírjába hajoló „másik tanítvány, akit Jézus szeretett” (minden bizonnyal maga az evangélista János, aki szerénységből nem akarta leírni saját nevét) pillantott meg a sírban. Jézus már nem volt ott, csak a leplek, amikben eltemették. De amit itt mind a két tanítvány látott, kétezer éven át világít és hordja az üzenetét: a Feltámadott sírjában a leplek nem összevissza, rendetlenül maradtak hátra, hanem szépen összegöngyölítve, külön és elrendezve! Apróságnak tűnik, de az evangéliumokban egyetlen betű sincs véletlenül. „Amik megírattak, azért írattak meg, hogy higgyétek, Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Ján. 20,31) Így olvasva megértjük, hogy a „másik fajta” élet, az új, amit Krisztusban készített nekünk az Atya, maga erre épül. A feltámadás első észrevehető mozzanata az üres sírban az, hogy minden a helyén van!

A Biblia törvénynek nevezi s azt mondja, Teremtőnk úgy alkotta a mindenséget, hogy abban elrejtette igazságát – szabályok formájában. Ezeket nem változtatja naponként és szeszélyei szerint, s erről a konstanciáról bizony még a természettudomány is tud. A világ és az élet rendje állandó és végleges – legfeljebb mi vagyunk vakok rá. Az erkölcs rendje például a Tízparancsolatra épül, ami nem „egy a lehetséges törvények közül”, hanem a létezés rendje. Amint vétünk ellene, rögtön észrevesszük életünkön, jó esetben a lelkiismeretünk szavára, lelki alvás és kábaság esetén pedig a sorsunk furcsa alakulásában, hogy – vétettünk az örök Akarat ellen.

Amikor tehát az üres sírban ilyesmit pillantunk meg, azonnal mindez eszünkbe juthat. Sőt az is, amit Jézus a törvényről mondott: „Az ég és a föld elmúlik, a törvényből azonban egy ióta vagy pontocska sem múlik el, amíg belőle minden be nem teljesedik.” (Mát 5,18) Az anyagi világ rendjét a természettudomány kutatja, de a lelki-szellemi világra vonatkozó isteni parancsolatokat minden embernek magának kell feltérképezni és megérteni. Nem is hozzáférhetetlen, hiszen itt van a kezünkben több ezer év eseményei formájában a Szentírásban, a létezés hiteles szövegében: a Szentlélek gondoskodott a hagyományról, hogy el ne feledjük, ami egyszer már megesett és – tanuljunk belőle!

Isten a maga népének történetét pontosan azért őrizte meg, hogy okuljunk általa. Erre kaptuk egyéni életutunkat is, amiben szintén történnek fontos dolgok, s ha a velünk megesettekből nem tanulunk, előbb-utóbb a „reménytelen eset” kategóriájába zárjuk magunkat. Az embernek pontosan azért kell végigjárnia életútját, hogy megismerje a törvényt, s abban elmélyedve Isten jóságát fölfedezze. Evégre van rend az üres sírban!

A feltámadott élet, a Krisztusban való új élet alapja is az örök „törvény” – Isten szent és tökéletes szeretetakarata. Innen indul minden: még a halálon túli, feltámadott élet titka is, ami felől rendre azt kérdezzük, mi is van hát „odaát.” Egy biztos, hogy az a rend, amit az Örökkévaló a világ számára a saját elhatározásából megalapozott, az egyaránt érvényes itt, és odaát is. Jó dolog Istenünk akaratát keresni, felismerni és erőink szerint megvalósítani. Néha olyan egyszerű, mint összegöngyölni a ruhákat, rendet tenni a szobánkban – néha meg nehezebb, rendet tenni a szívünkben, a lelkiismeretünkben, és emberi kapcsolatainkban. De mindenképpen megéri, mert ez a dolog a Krisztus feltámadott életéhez, és így a mi új életünkhöz is szorosan hozzátartozik.

A következő fontos húsvét reggeli kép a szemek megnyílása. A magdalai Mária „látja” az angyalokat, ami már önmagában sem jelentéktelen dolog, aztán „látja” magát Jézust is, de azt hiszi róla, hogy ő a kertész. Mondhatjuk úgy is, hogy nézi Jézust, de még nem látja. Sok ember életében állnak így a dolgok. Van, aki még csak odáig jutott, hogy az egyházat, a gyülekezetet látja, esetleg örömmel és megbecsüléssel, persze vannak mások, akik meg kritikával, sőt akár megvetéssel szemlélnek minket. Hadd tegyük hozzá, kezdeti állapot, ha valaki még csak odáig jutott, hogy az egyházat látja, az egyház Urát, Jézust azonban még nem. Az ilyen ember egy földi társasághoz, a gyülekezethez csatlakozik, aztán az első személyes csalódása arra készteti, hogy keressen magának egy másik társaságot. Még csak az egyházat látta, de nem az egyház Urát!

Mária is így van, ám amint halad előre a feltámadás és az új élet megtapasztalásában, úgy nyílik ki a szeme. Ez egy olyan olyan fokozatosság, ami megkerülhetetlenül része az emberi élet megújulásának. Ma, amikor a tökéletesen materialista világ lejáróban van (bár a pénz, mint a hitetlenség vallása még nagyon is uralkodik) – átlendülőben vagyunk egy másik végletbe: megszaporodnak a szellemi erők és az emberek fogékonnyá válnak mindenre és annak az ellenkezőjére is. A múltkorában mondta valaki, hogy őt „minden érdekli, ami csak ezotéria.” Ebben a kavalkádban naponta találkozni energia-feltöltőkkel, aura-nézőkkel, halottlátókkal – ugyanakkor kevesen vannak, akiknek a szeme megnyílt már látni a feltámadott Krisztust. Holott ő valóban a világ Megváltója, aki megkapta „…azt a nevet, amely minden névnél feljebb való, és amire minden térd meghajol majd, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallani fogja, hogy ő Úr az Atya Isten dicsőségére!” (Fil 2,9-11)

Aki még nem látja őt, annak mást nem kívánhatunk, mint hogy jöjjön el a pillanat életében, amikor a világ fénye, vagy éppen aktuális, személyes szomorúsága nem vakítja el őt annyira, hogy ne lássa a legnagyobbat és a legfontosabbat: a Feltámadott és dicsőséges Krisztust! Magdalai Mária szemének megnyílása azért nagy biztatás, mert nem azonnal történik – éppen fokozatossága az üzenet. Eddig „néztem” Jézust – és azt hittem róla, ő a kertész. Egy hasznos ember, talán fontos – valaki, aki jó dolgokra képes. Aztán ő néven szólít engem, s akkor hirtelen megértem: itt rólam van szó, pontosan az én egyetlen egy, gyönyörű szép életemről, amely méltó helyet kaphat az örökkévalóságban, hiszen oda is tartozik – és akkor végre, remélhetőleg kinyílik a szemem. Ha pedig „megvakultak hiú szemeim, és meghalt ifjúságom” – nem baj, mert  őt, „…a fényest, nagyszerűt, mindörökre látom.” (Ady)

Milyen más az ő látványával készülni a nagy útra! Amíg csak saját testünket látjuk, ezt a halandót és romlandót, ráadásul hinni, hogy összesen ennyi vagyunk, a testünk – addig nagyon szomorú dolog embernek lenni. Erről beszél az egész huszadik századi líra, hogy siratjuk mulandóságunkat – milyen csapás embernek lenni: meg kell halni…! Pedig megnyílhatnának a szemek, mint a magdalai Máriáé, onnét kezdve pedig már mindennek más az értelme és súlya, mint addig volt. Mindenről, amink van, még a saját testünkről is kiderül, hogy valójában csak hasonlat, ahogyan a költő mondja! (Goethe: Faust II., Chorus mysticus) Nem önmagában fontos, hanem azzal együtt, amire mutat, ahová elérkezhet. Így kérjük el hát mi is szemünk megnyílását Attól, aki meg is adhatja, mikor bennünket a nevünkön szólít!

Végül még egy kép, s ez is a feltámadás történetéből való: a megbocsátás. „Vegyetek Szentlelket…” mondja Jézus a tanítványoknak. „Akinek megbocsátjátok bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak bűnei megmaradnak.”  (Ján 20,23) Talányos mondat, könnyű félreérteni. Amikor az egyház uralkodni akar, szívesen félre is érti – mintha itt Jézus hatalmi megbízatást adna, hogy az egyház gyakorolja helyette az ítéletet és a feloldozást. Itt azonban nem erről van szó. A megbocsátás a kegyelemben való lelki feloldódás állapota: az ember vagy megmarad egyéni sérelmei bilincseiben, mint egy összekötözött fogoly, vagy átragyog rajta a kegyelem és maga is tud már megbocsátani. A görcsös én-állítás, hogy „nekem van igazam, engem megbántottak” – áll tehát szemben azzal, hogy mi mind kegyelemből élő bűnösök vagyunk, akik felmentést kaptunk – ezért egymással ebben a tekintetben teljesen egyenlő sorstársak vagyunk!

Ennek lehetőségére ébresztgeti a Feltámadott tanítványait, nem pedig bűnbocsátó vagy bűn-megtartó „hatalommal” ruházza fel őket – ez pedig nagy különbség. A megbocsátás a világon a legnehezebb dolgok közé tartozik mindaddig, amíg az ember a Feltámadottal nem találta szembe magát. Attól a pillanattól azonban, hogy ő bejöhetett a szobámba, megállhatott középen, mely hely egyedül őt illeti, nem engem, aki szeretek a „világ közepe” lenni – s azt mondhatta, „békesség néked” – onnan kezdve magától értetődő a megbocsátás! Tőle fakadóan, az ő békéjéből merítve már egyáltalán nem nehéz dolog. Hisz én is tőle kaptam bocsánatomat, békességemet, nem magamtól és nem a világtól! (Ján 14,27) Tőle kaptam új életemet is, a hitemet – hát a megbocsátást sem én adom annak a vétkes embernek, hanem ő – ezúttal általam… Így oldódik ki a lélek maga görcseiből: így lesz feleslegessé a harag, a megvetés, a sebek számontartása.

Képek a feltámadás történetében – mind a maga külön üzenetével. A rend, a szemek megnyílása és a megbocsátásban feloldódó szív…! Mind önmagában is áldás, ami előre visz – együtt pedig már maga a Krisztusban való új élet. Ki-ki jól tudja, jelenleg hol áll, melyik aktuális számára a leginkább. Amint ezekben haladunk előre, úgy tudunk meg többet és többet arról is, hogy mi van „odaát.” Mert azt, amit itt cselekedtünk, megéltünk, ami az életünk volt, azt bizonyosan visszük magunkkal. Mi mást vihetnénk? Így tekintsünk minden percre, életünk minden pillanatára: amilyenné teszem, úgy jön majd velem odaátra… Legyek hát a Feltámadott körül sokat, már itt a földi életemben, figyelve és elmélyülten – ő pedig majd megmondja nekem, melyikben növekedjek ezek közül, hogy a legértékesebbet vihessem összegzésként az örök hazába, örök Urunk lábai elé.

Így is legyen! Ámen.

Fohász

Urunk, adj ráébredést látni feltámadott dicsőségedet, és megnyílt szemeket érteni örök törvényedet, aminek lényege a szeretet. Készíts fényességes jelenléteddel hajlandóságot bennünk a megbocsátásra, hogy ne haraggal és nehezteléssel gondoljunk azokra, akik vétettek ellenünk. Áldd meg elöljáróinkat bölcsességgel és a rájuk bízottak iránt hűséggel, gyülekezetünket pedig szaporítsd az üdvözülőkkel. Gyógyítsad a testileg betegeket, vigasztald a szomorúakat, és alakítsd mindnyájunk életét igéd és Szentlelked által. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Nyomtatás