Igehirdetés 2011. október 23.
Amit október 23-án ünnepelhetünk
Lekció: Zsolt 80,5-10
Textus: 1Kor 9,24-27
„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.
Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, akinek szavára lett a minden, aki elválasztottad a tengert a szárazföldtől, s aki a népek tengere felett is öröktől fogva uralkodsz, előtted borul le e napon hívő néped. Bűnbánattal és alázattal tesszük, mert az emlékezés napján eszünkbe jutnak évszázadok hűtlenségei, vétkei és súlyos igazságtalanságai is, nem csak a dicső tettek. Bocsásd meg hirtelenkedő, fellobbanó magyar természetünk sok meggondolatlanságát, az önzés és a hatalmaskodás minden szégyenfoltját. De fogadd főhajtásunkat azok emléke előtt, akik életüket is odaadták a haza szabadságáért, s bennük ma is felemelő, áldozatra tanító üzenetedre ismerhetünk. Óvj meg a felületes rájuk hivatkozástól, minden önhitt magunk tömjénezésétől, a könnyen kimondható jelszavaktól és az elkeseredett vakbuzgóságtól. Add az erő, szeretet és józanság Lelkét, a te Szentlelkedet, aki az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származik. Neked legyen dicsőség Szentháromság Isten, aki élsz és uralkodsz örökkön örökké! Ámen.
Igehirdetés
Ezen a vasárnapon egybeesik a megszentelendő hetedik nap, az Úr napja nemzeti ünnepünkkel, október 23-ával. Nem kerülhetjük ki, hogy templomunkban is emlékezzünk arra, ami nem egyházi ünnep ugyan, de nekünk, magyaroknak mégis fontos. Az ünnep mindig meg akar bennünket erősíteni életünk egy pontján, ez adja belső tartalmát.
Ha számbavesszük, miben is áll október 23-a lényege, mondhatjuk, pontosan illeszkedik a török elleni harcok, aztán a Rákóczi szabadságharc és 1848-49 ügyéhez. Ezek mind függetlenségért való harcok voltak és mind elbuktak – mégis ezekre gondolva “húzhatjuk ki magunkat” s mondhatjuk egyenes gerinccel, hogy jó magyarnak lenni.
De nem csak mint magyarok emlékezhetünk 1956-ra. Abban a szűk két hétben egy nemzet jogos harcán túl egyetemes, minden emberre érvényes ügyről volt szó. Ez pedig az ember szabadsága, amit mindig és mindenhol tiszteletben kell tartani, s aminek határait kizárólag akkor volna szabad átlépnünk, ha valaki azt megengedi.
1990-ben családommal Amerikából hazatérőben fent jártunk a New York-i ikertornyok tetején. Szép, derült idő volt, vasárnap reggel 9 óra tájban. Lábunk alatt a világ fővárosa, az East River, a Hudson-folyó, a Szabadság-szobor és a Brooklyn-híd, távolabb az Empire State Building, mögötte a Central Park zöldje – az utcák és Avenue-k hangyányi emberekkel, autókkal… Amikor a sok nézelődés után lejöttünk “a világ tetejéről” (valami miatt megkönnyebbedés volt) a tornyok előtti aluljáróban a kék-turbános szikh szendvicsárus angolul kérdezte, milyen nyelven beszélünk egymás közt – ő már sokfélét hallott, de ezt nem ismeri. Mondtuk, hogy magyarul, mert – azok vagyunk. “Nem felejtettük el 1956-ot” – válaszolta azonnal. Megrendítő pillanat volt: ilyet talán életében egyszer hall az ember…
A diktatúrák sosem kértek engedélyt semmire, egyszerűen beleavatkoztak az emberek életébe, éspedig a legerőszakosabb módon. Nem csupán katonáskodásra kényszerítettek tömegeket, akiknek eszük ágában sem volt fegyvert fogni más nemzetek ellen. Nem csupán előírták, kinek mit szabad gondolni és miről beszélhet, hanem az ötvenes években nálunk azt is be kellett jelenteni, melyik háznál van disznóölés, és mennyi zsírt sütöttek ki a levágott disznóból, amiből aztán be kellett szolgáltatni egy részt… Micsoda riadalom támadt egyszer gyermekkoromban, amikor váratlanul, disznóölés este kiderült, hogy a dolgot nem jelentettük be, ahogy az elő volt írva – csak este, amikor már megtörtént a dolog, és a töpörtyű is kisült…! Azt mondták, kivételesen elnézik, nem lesz büntetés – csak az 5 liter zsírt azonnal vigyük be.
Október 23-a arra emlékeztet, mivé lesz az ország, ha mindenki életébe beavatkoznak, mindenkit kényszerítenek valamire, ráadásul kifejezetten idegen érdekek szolgálatában… Az elkeseredés egyszer csak felcsap az égre, s már az életünk sem drága – nem akarunk így élni! A Teremtő mindnyájunkat a maga képére és hasonlatosságára teremtett, az ő szeretete és gondoskodása helytartóinak szánt minket a világban – az “istenképűség” ezt jelenti – így és ennyiben vagyunk emberek! Ezért egymást is tiszteletben kell hordozzuk, és tartózkodnunk kell a mások életébe való illegitim beavatkozás minden formájától – legfőképpen pedig az erőszaktól…!
Van a jogtalan határ-átlépésnek sok egyéb, kevésbé erőszakosnak látszó módozata: hogy csak a fontosabbakat említsük. A tisztátalan és “szégyentelen életéhség” – a mohóság és szerzési vágy okozta beavatkozás, aminek közösség- és családromboló hatását naponta látjuk. Aztán a pletyka, a hát mögötti beszéd, amit szinte senki nem tekint ilyesminek – holott velejéig az. Általában minden indiszkréció, még a közlekedési járművön telefonálás is, amit a többieknek hallgatni kell, pedig nem akarják – vagy mások ünneplésének sípolással, zajongással megzavarása. Ez mind erőszak.
Mit ünneplünk nemzeti ünnepünkön? Azt, hogy emberek legyőzték néhány napra önzésüket, sőt még életük legközvetlenebb féltését is, s késszé váltak a létező legnagyobb áldozatra – hogy legyen vége az állapotnak, mikor gátlástalanul be lehetett avatkozni bárki életébe és családja mindennapjainak eseményeibe, de még a gondolkodásába és a hitébe is. Azok az emberek önmagukat győzték le, amikor erre az áldozatra késznek bizonyultak. Ünnepelni őket ezért csakis úgy lehet, hogy törekszünk méltóvá lenni áldozatukhoz.
Erről beszél az apostol, mikor azt mondja: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”
Ilyen erkölcsi magaslatra, amiről itt szó van, kizárólag az jut, aki látja a “hervadhatatlan koszorút.” Az antik sporteseményeket ritkán tartották – az első olimpiákat például négyévente – és nagy dicsőségnek számított azon díjat nyerni. Pedig a díj nem is állt másból, mint egy zöldellő babérkoszorúból, amit a győztes fejére tettek, s ami aztán néhány hét alatt elszáradt – leszámítva, hogy városuk rendszerint élethossziglan gondoskodott otthonukról és bőséges megélhetésükről. Aki ilyen versenyre készült, legalább négyéves távlatban gondolkodott: folyamatosan arra gyakorolt s mindig arra gondolt, mit tud tenni a győzelemért…
Az apostol úgy fogalmaz, mi nem is csak négyéves távlatot látunk, hanem nagyobbat, magát az örökkévalóságot. Az elmúlt héten játszották az ország első hangversenytermében Mozart Requiem-jét, amit nem lehet az embernek megrendülés nélkül hallgatnia. A művet a szerző élete utolsó alkotásaként, már nagybetegen írta. Nincs benne öncélú díszítés, azonnal halljuk, hogy valaki készül a végső ítélőszék elé. Félelmetesen zúgó hangörvények, a végítélet hangjai, amik egyetlen követelményt állítanak elénk: “komolyságot!” Ne áltasd magad, hogy az Örökkévaló “nem néz oda” egyik vagy másik elrejteni vágyott tettedre, szavadra – mert minden, de minden ő elé tartozik! Semmi sincs az életben, amit egysszer ne vinnénk elébe – akarjuk vagy sem…! A könyörtelen valóság szólal meg a muzsikában: amikor lehull minden lepel, vége minden önáltatásnak, tisztátalan habzsolásnak és életéhségnek. Kinyílik az örökkévalóság – ami ráadásul azonosnak bizonyul az „itt és most”-tal, a jelen pillanattal. Az életről kiderül, nem szalad el, nagyon is örök – jön velünk minden egyes mozzanata! Egyetlen életünk van, azt kell komolyan venni – “nincs másik”!
Ez valóban fenyegető, ha nem igaz úton járunk, s magunk is illegitim módon beleavatkozunk például mások életébe. Vigyázz ember: amit ma tettél, egyszer s mindenkorra tetted! Íme, az örökkévalóság, mint fenyegető tényező. De ugyanez, az örök élet tudata, a lehető legnagyobb vigasztalás – ha igaz úton járunk. Nem is kell külön jutalom: az ember könnyű és derűs lelke a legfőbb jó, amit semmi fölül nem múlhat. „Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett” – énekeljük szép énekünkben, s ehhez valóban nem lehet mit hozzátenni – mert nincs is több és nagyobb!
Hát emeljük tekintetünket meglátni a “hervadhatatlan koszorút” – s mindjárt lesz erőnk a szabályok megtartásához is. A versenypályán küzdő csak akkor kapott díjat, ha szabályszerűen küzdött. Vannak egyetemes szabályok, amiket a Tízparancsolat emlékezetünkbe idéz – ha elfeledtük volna őket… E szabályokat nem lehet önmegtartóztatás nélkül komolyan venni. “Megsanyargatom testemet és szolgává teszem” – mondja az apostol. Aki nem akarja megsanyargatni és nem akarja szolgává tenni, az tegyen is le a hervadhatatlan koszorúról: mindenről, ami jelentős, nagy és örök. “Egyezzen ki” aztán a lelkével, ha tud – hogy neki miért volt elég ennél kevesebb… Nehezen fog menni, sok példa mutatja. Még Júdás lelke is fellázadt a vétek ellen, amit elkövetett, s ha rosszul is, de kifejezte: “ez így nem volt jó.”
A szabályoknak nem azért kell megfelelni, hogy jutalmat kapjunk, hanem azért, mert azok védik életünket. Maga Isten helyezte el e szabályokat életünk örök rendjében, s lehet ellenük véteni, de attól nem “több” lesz az életünk, mint általában reméljük – “olyanok lesztek, mint Isten” – hanem kevesebb… Az örök törvény tagadása (Jób 38,2) csak látszik több életnek: a valóság azonban bizonyítja, hogy a rablott holmi éppenséggel szegényebbé tesz. A „hervadhatatlan koszorú”, az örvendező, boldog és örök élet nem létezik a törvénytelenség világában. Akinek nem kellenek a valóság törvényei, a maga vélt boldogságát ezek elé teszi – utólag keserűen tapasztalja, hogy magát zárta ki élete igazán magasrendű lehetőségéből!
Ezt Pál úgy mondja, hogy „…míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” (1Kor 9,27) Könnyű lenne elhárítani magunktól, hiszen mi nem vagyunk sem prédikátorok, sem apostolok – ránk ez nem vonatkozik. Csakhogy mindnyájan beszélünk és cselekszünk, s életünk legsajnálatosabb megromlottsága pontosan ezen a területen rejlik: szép igazságok hangoztatása egyik oldalon, s kevésbé szép tettek és cselekedetek a másikon. Meghasonlott, hiteltelen létezés – a “létegység” hiánya.
Mindnyájan ebben élünk, a végeredmény mégis azon múlik, mennyit próbálunk meg “ledolgozni” e kettősségből. Letörleszteni lehetetlen, törleszteni mégis kötelesség. Ha ezt az igényt az ember föladja önmagával szemben, elveszti a lényegét. Beszél, s maga sem hiszi, amit mond; cselekszik, de nincs benne tiszta öröme. Állandóan keres valami nagy és jelentős tartalmat az életének, de nem találja – mert a lényeget már feladta… S akkor csak a kalandok maradnak, a pillanat s velük együtt a törvényenkívüliség, mert akinek a törvény nem kell, az magát ítéli a törvényen kívüli világra, amit a jézusi szó “külső sötétségnek” nevez. Külső, mert kívül van, a törvényes és isteni renden kívül – és sötét, nem is lehet más – hiszen azt tagadja választásával, ami a világnak világosságot ad: Krisztust. A létegység őbenne van, éspedig egyedül őbenne. „Senki nem mehet az Atyához, csak én általam.” (Ján 14,6)
Akkor ünneplünk jól nemzeti ünnepünkön, ha látjuk, mire kötelez bennünket a régiek helytállása: fölébe nőve önmagunknak áldozatot hozni. Nem feltétlenül vérünk ontásával: olykor éppen a vérünk lehűtésével, ami némelykor nagyobb áldozat… Nem is feltétlenül a másokért meghalással, hanem éppen az egyszerű s csöndes másokért éléssel!
Lásd meg először az örök és hervadhatatlan “koszorút”, amit mindenki elérhet – hisz az Atya éppen nekünk készítette. Ha már megpillantottad, s el is indultál felé, küzdj érte szabályszerűen – ez önmagunk legyőzése a törvénynek magunkra alkalmazásával. Csak az kap koronát, aki szabályszerűen küzd – hogy végül egy másik önmagunk, valójában az igazi jelenhessen meg a küzdelem győzteseként. Olyan önmagunk, mely nem hangoztat magasabb igazságokat, mint amiket magára is érvényesnek tekint, s nem ítél olyan elvek jegyében, amiket magára nem alkalmaz. Ez a “létegység”, ez a teljes és igaz élet. Igenis elérhető: bárki élhet Istennek tetsző életet – nincs kivétel. Isten senkit nem teremtett kárhozatra! Segítsen ő maga bennünket “futni a nem bizonytalanra” – s az ünnep akkor nem csak külső esemény lesz, hanem a szív ragyogása és öröme is. Így is legyen. Ámen.
Fohász
Istenünk, köszönjük az emlékezés ajándékát, hogy felidézhetjük a történelemből a régmúltakat és a tegnap történteket egyaránt. Segíts olyan emlékezésre, amiben okulunk azokból, amik megtörténtek, s szent komolysággal kötelezzük el magunkat életünk megjobbítására. E napon imádkozunk országunkért, nemzetünkért, választott elöljáróinkért, hogy megmaradhassanak alázatban és hűségben, s imádkozunk minden jó szándékú emberért. Mutasd meg a hervadhatatlan koszorút, amiért érdemes megsanyargatni és szolgává tenni testünket, hogy egykor a győztesek igaz örömével érkezzünk majd tehozzád! Ámen.