Igehirdetés 2011.december 11.

Újratervezés

Lekció: Máté 1,18-25
Textus: Máté 1,20

„József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van.”

Imádkozzunk!

Istenünk, álmélkodással csodáljuk végtelen nagy jóságodat, hogy az emberi nemzetet arra becsülted, nekünk adod legdrágább kincsedet. Köszönjük az ő csodálatos születését, amiről tudjuk, hogy csak egyszer történt ilyen a földön. Szeretnénk mindabban a jóban részesülni, amit nekünk hozott, ezért is gyűltünk össze szent házadban ezen az adventi vasárnapon. Ismerjük vétkeinket s méltatlanságunkat, ami elválaszt tőled. De azt is tudjuk, hogy nem érdemeinkért közlöd velünk a mennyei életet, hanem kegyelemből hit által. Tekints ránk Megváltónkért irgalmas szeretettel, hogy megtisztuljon a szívünk és átnemesedjen életünk. Vedd el életünk sok kétértelműségét, és tedd ezt a mostani órát Lélekkel telt, áldott idővé! Ámen.

Igehirdetés

Sokan ismerik azt a technikai eszközt, amivel könnyen megtalálhatjuk a célt, ahova igyekezünk. Ez a műholdas vezérlésű készülék ismeri a térképet, és megmondja nekünk hallható szóval is, hogy száz méter múlva jobbra vagy balra forduljunk, ha el akarjuk érni a célunkat. Aztán ha nem engedelmeskedünk neki, és más utak felé fordulunk, akkor sem hagy cserben, hanem észlelve azt, hogy nem az ő vezetése szerint megyünk és így máshová jutottunk, mint kellett volna, egyszer csak ránk szól, és azt mondja: újratervezés. Ez az okos kis masina ilyen módon sokat segíthet abban, hogy számunkra ismeretlen helyekre kalandozva is tudjuk, mégis csak tudjuk, merre kell tovább indulnunk, ha a célunkhoz el akarunk érni.

Van azonban nem csak ilyen személyes úton járásunkban, hanem néha az emberiség léptékében is változás, amikor az addigi gondolkodásmód alapjai megrendülnek és egészen új szempontok kapnak teret, ezt a dolgot pedig szaknyelven paradigma-váltásnak szokták nevezni. Nagy irodalma van ennek a dolognak, noha kevesen foglalkoznak vele igazán komolyabban, mert mindnyájan szeretjük a jól ismert és bevett igazságokat, és nem egykönnyen szoktunk magában a gondolkodásmódunkban stílust váltani. Ilyen váltás volt, amikor a régi fizikát felváltotta a 20. századi fizika, vagy amikor a hét hangsorú, megszokott hangnemeket tartalmazó zenét felváltotta a modern, tizenkét fokú hangsorból álló zene, amelyben már nincsenek kitüntetett hangmagasságok, minden hang teljesen egyenlő értékű.

Érdekes módon a Biblia embereinél sokszor látjuk azt a különös dolgot, hogy ők igenis képesek kilépni a megszokott gondolkodás keretei közül és egészen más paradigmák szerint lépnek tovább, mint ahogyan odajutottak, ahol éppen vannak. Itt van mindjárt József, aki megtudva azt, hogy jegyese, Mária viselős, titokban el akarja bocsátani, mert jó szándékú, igaz ember, és nem akar botrányt, pedig megtehetné. Ezer férfi közül nagy dolog lenne, ha akadna legalább egy, aki így intézi el ezt az ügyet, mert a legtöbben biztosan megszégyenítenék jegyesüket – József azonban álmot lát, és megérti, hogy nem kell félnie magához venni Máriát feleségként sem, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Próbáljunk belehelyezkedni egy férfi gondolkodásába: a jegyese terhes, holott ő nem is érintette még – el lehet így venni valakit feleségül? A normálisnak tekintett paradigma szerint természetesen nem. De történik valami, jön egy belső találkozás József és az Úr angyala között, és ennek a találkozásnak egy lényeges változás, ha úgy tetszik „paradigmaváltás” a következménye. Azt, amit mindenki normálisnak és természetesnek tart, és maga József is így gondolkodott addig – már nem tartja annak, hanem egészen mást tart normálisnak és egészen mást tart természetesnek: legnagyobb megdöbbenésre elveszi feleségül Máriát, és nem is érinti addig, amíg az meg nem szüli fiát, akit Jézusnak nevez el.

Mi történt? Összesen annyi, hogy ami az egyik oldalról, az egyik „paradigmában” még a világ botrányának tűnt, azt egy másik összefüggésben a Szentlélektől valónak lehetett látni. Mert a dolgokhoz mindig hozzátartoznak az értelmezések, és mi emberek úgy vagyunk, hogy reggeltől estig értelmezzük a dolgokat, de legtöbbször észre sem vesszük, hogy ezt tesszük. Pedig emberi életünk talán legmagasabb rendű, Istentől kapott része éppen, hogy mi magunk értelmezhetjük az életünk dolgait, beállíthatjuk azokat egy értelmezési keretbe és így ugyanazt a dolgot akár más és más összefüggésben is tudjuk látni. A fiatalok önállósodási törekvései például legtöbbször kétségbe ejtik a szülőket, arra gondolnak, hogy elveszítik a gyermekeiket. Érettebb fejjel nézve ugyanazt a dolgot láthatják úgy is, hogy “próbálgatja a gyerek a szárnyait” és lassanként megáll majd a saját lábán – ami persze tudjuk, nem szokott túlságosan egyszerűen lezajlani.

Legyen azonban mostani adventi istentiszteletünk szándékává, hogy életünk drága kincsét, hogy képesek vagyunk a világ dolgait “értelmezni”, most nem csak egyszerűen tudatosítjuk magunkban, hanem arra is törekszünk, hogy odaadjuk ezt a képességünket Istenünk kezébe, s közvetlenül tőle kérjük, segítsen minket újratervezéshez ott, ahol arra van szükség, és paradigmaváltáshoz, ahol meg arra!

József „paradigmaváltása” abban állt, hogy életének egy fontos részét addig csak önmagában szemlélte – az álomlátása után pedig ugyanazt a dolgot már “Isten-ügyként” látta. Ez olyan alapvető változás, amire mindnyájunknak égetően szükségünk lenne az életünk legfontosabb dolgaival kapcsolatban. Odaállítani a fontos ügyeket az ő színe elé, és az ő jelenléte fényében megpillantani, hogy mi az, ami „tőle van” és mi az, ami egyáltalán nem tőle való. Ez az olykor drámai következményekkel is járó vizsgálódás mindig személyes ügy, és a szívünk legbelső szentélyében kell megtörténjen – de van azért néhány vonás, amit általánosságban is elmondhatunk, hogy biztosan nem a Szentlélektől valók életünkben.

Biztosan nem Istentől valók azok, ahol önzésünktől, esetleg ragadozó ösztöneinktől vezérelve ragadunk meg örömöket és azt mondjuk, ez az enyém, innentől kezdve senkinek semmi köze hozzá. Ahol az én és a szerzési vágy mindenek fölött uralkodnak, ott ritkán lehet szó arról, hogy egyezik Isten akaratával, és valóban tőle való lenne. Ugyanígy mondhatjuk, hogy nem tőle valók azok az igyekezeteink sem, amikor csupán a magunk dicsőségét hajszoljuk, ahogy a fiatalok mondani szokták, magunkat fényezzük. Ide tartozik minden stréberség és öncélú hatalomvágy, de feltétlenül ide tartozik mások leszólása is, mert rejtett módon abból is az hangzik ki, hogy bezzeg mi nem olyanok vagyunk. Aztán nem Istentől való az sem, amikor olyan “közösséget” építünk, ami csak arra való, hogy néhányunk hasznát szolgálja. Ezt becsületes nevén maffiázásnak hívják: fogjunk páran össze, és hagyjunk magunk mögött egy ütőképes csapattal mindenkit. Legvégül hadd említsek még valamit: amikor megelégszünk hevenyészett életmegoldásokkal s azt mondjuk, ez így átmenetileg megengedhető – persze fogunk majd valamikor becsületesen is élni – ám ez itt és most éppen nem számít…

Jézus egész földi élete ezek ellenkezőjét mutatta. Úgy és abban volt ő a „Szentlélektől való”, hogy fölülemelkedett a saját önzésén. Neki is lehettek volna szép gazdasági eredményei, akkor és ott ezt a földműveléssel, vagyis “a kövekből kenyerek változtatásával” lehetett volna elérni, s ő nemet mondott erre. Negyven napos böjtölése azt mondja, hogy nem volt  örömeinek rabja sem. Nagycsütörtök esti imája, „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” – arról szól, hogy életét kész volt egészen Isten akaratának alávetni. Minden igaz szívvel hozott áldozat túlmutat magunkon: ha Isten iránti engedelmesség van ragadozó ösztöneink megtagadása mélyén, akkor az már nem tőlünk, hanem magától Istentől van.

De vegyük a következőt, a “magunk fényezésének” dolgát. Jézus nem tett egyetlen csodát sem megrendelésre, ezért is akarták Názáretben, a saját szülővárosában megölni. Csak bajbajutottakon, betegeken és megtisztulni vágyókon segített, ám nem tett egyetlen cirkuszi értelemben látványos csodát sem, amivel népszerűséget szerezhetett volna: nem ugrott le a templom ormáról, hogy elkápráztassa a nézőközönséget. A megasztáros remények világában nehéz ezt a dolgot megérteni, amikor mindenki hírt és nevet akar, ismert és népszerű akar lenni, és oly kevesek képesek megmaradni csendben, a háttérben. “Dicsőséget emberektől nem nyerek” mondta Jézus magáról, s ezt kérdezte tőlük: “Mi módon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, s azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Ján 5,44) Mert valóban van egy emberektől szerezhető dicsőség, ami külső és nagyon is változandó, nézzünk csak a kiöregedett sztárokra – de van egy olyan dicsőség, ami az Atyától szerezhető, kívülről szinte egyáltalán nem is látszik, a szívünkben növekedik, és ez a ragyogás nem múlik el, mert végleges. Jézus ismerte ezt a másik fajta, belső dicsőséget, és ezért tudta elviselni értünk a keresztet.

Aztán az önző “közösségépítés”, ami nem az egyetemes egyház, csak egy ilyen vagy olyan csapat, ami hatékonyan tud magának előnyöket szerezni. Szokták mondani, hogy a maffiák korát éljük, s ebben valószínűleg sok igazság van. Jézus nem egy szektát, még csak nem is egy “vallást” alapított, hanem az egyetemes egyház látomása miatt volt képes vállalni a kiközösítést még saját népe köréből is! Igen, épüljenek “közösségek”, ám ha azok kirekesztők, csak egyetlen ember is akad, akinek ott nem jut hely, ott nem kívánatos jelenlévő, vagyis ha nem állnak meg közösségeink az “egyetemes egyház” krisztusi mércéjén, akkor nem a Jézus szándékolta emberiséget építjük.

Legvégül az utolsó, a hevenyészett életforma. Jézus arra törekedett, hogy úgy éljen, ahogyan minden embernek, mindenkor és mindenhol élnie kellene: ő a végleges emberi életformát kívánta megvalósítani. Nem tett engedményeket és nem mondta azt, hogy most ez így pár évig megengedhető, aztán majd megjavulunk. Úgy akart élni, ahogy az embernek, mint Isten gyermekeinek mindig és mindenhol élnie kellene. Ez az, amit a Biblia “örök életnek” nevez: a végleges és helyes létmód. Hányan léptek hozzá, s kérdezték tőle, “mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem…” Mindig azt mondta nekik: “Szeresd Istent egész szíveddel, egész lelkeddel és minden erőddel, és szeresd felebarátodat, mint magadat.” Így kell helyesen, végleges létmódban élni! Ehhez ma sem tudunk semmit hozzátenni, s nem is kell.

József alapjaiban megváltoztatta a gondolkodását, mert megértette, hogy Jézus a Szentlélektől való gyermek. Talán bennünk is születhet olyan újratervezés, vagy éppen “paradigmaváltás”, amiben az egyetlen nagy kérdés: ki és mi van a Szentlélektől. Amint ez lesz a mi kérdésünk is, már nem fog minden az önzésünkre vallani abban, ahogyan élünk. Nem fogjuk magunkat “fényezni” és nem fogunk “egymástól dicsőséget szerezni” sem, mert van már az Atyától való belső fényünk – s az világít a legszebben. Nem fogunk önző elkülönülésekkel (1Móz 11) más közösségeket építeni, mint az egyetemes egyházat, amit Urunk alapított, s amiben mindenkinek helye van, aki igaz szívvel Istent szereti. És nem fogunk mással megelégedni, ideiglenes és hevenyészett megoldásokkal – csak és egyedül az “örök élettel”, ami a Szentlélektől való. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk Jézus Krisztus, te nem csak tanítottál, hanem meg is valósítottad, amiről másoknak beszéltél. Áldozatot hoztál, és nem arra figyeltél, mi nyeri el az emberek tetszését. Olyan egyházat s olyan népet alapítottál, amely egyetemes, amiben mindenkinek helye van, aki csak Istent féli és az igazságot cselekszi. Vezess el minket a hevenyészett életmódtól az örök életig, amit magad ismertél, s aki benned marad, annak is meg akarod adni. Segíts adventi idején, hogy ne távolodjunk, hanem közeledjünk hozzád, s megteljünk fényeddel, s az örök élet örömével! Ámen.

Nyomtatás